Fedősztori

Nincs bocsánat-2

1972 második felétől kezdve Gábor és Carol előre megbeszélt időpontokban találkoztak, titokban. Szülei lazán fogták a fiút, így nem tűnt fel nekik, hogy az időnként több órára eltűnik. A nő legtöbbször a család háza mögötti sötét utcában várta Gábort, és minden egyes alkalommal kocsikázni vitte. Egy ilyen autókázás során mondta el neki Carol, milyen feladatot kell teljesítenie ahhoz, hogy lássa, alkalmas-e a munkára. Térképezze fel Kartúm – főleg diplomaták által lakott – New Extension elnevezésű városrészét, és tudja meg, hol élnek arrafelé szovjetek – hangzott az utasítás. Gábornak tetszett a feladat. Nemcsak kalandot, izgalmat látott benne, de úgy érezte, hasznossá vált.

A próbamunkát könnyedén végrehajtotta. A New Extension városrész egymással párhuzamos, számozott utcákból állt, biciklivel egy-két hónap alatt át lehetett vizsgálni legalább ötven utcát. Miközben tekerte a kerékpárt, kifigyelte, melyik háznál áll diplomata rendszámú vagy szovjet gyártmányú autó, hol beszélnek oroszul. Az így szerzett információkat A4-es papírlapokra írta, ezeket a papírokat adta oda Carolnak, aki az esti kocsikázások alatt elégedetten nyugtázta az eredményt.

Az első próbamunka után a nő azt kérte: már ne a kocsijában, hanem a lakásán találkozzanak.

– A lépcsőházba mindig csendesen gyere be, ne kelts feltűnést! – kérte Gábort.

Carol egyedül élt, egyetlen társával, egy sziámi macskával. A nő is a New Extension negyedben lakott; a kétemeletes sárga sarokház alig néhány saroknyira állt a szovjet kereskedelmi kirendeltség egyik épületétől. A ház lapos tetőteraszán egy csillagvizsgáló távcső díszelgett, de Gábor könnyen összerakta, hogy a nő nem a csillagokat, hanem a szovjet kirendeltséget kémleli.

Sokat beszélgettek, így Carol az előzetes tanulmányozás alatt kiderített információkon túl még többet tudott meg a fiú életéről.

Gábor a kartúmi Comboni College-be járt. Az 1930-as években alapított iskolában kezdetben csak szudáni gyerekek tanultak, később aztán a külföldi csemetéket is ide adták be a szüleik. Gábor legjobb barátja egy bolgár srác, Nikolaj Bonev is ebbe az iskolába járt. Az alacsony termetű, zömök, de csupa izom Bonevvel folyamatosan együtt lógtak, moziba, szórakozni, táncolni jártak. A sörre is a bolgár szoktatta rá. A nagy fejű, sűrű hajú és rövid, bivalyerős nyakú Bonev igazi büszke, bolgár hazafiként sokszor mesélt a bolgárok hőstetteiről, de különösebben sosem politizáltak. A cselgáncs viszont közös szenvedély volt. Testi adottságai miatt Bonev kifejezetten tehetségesnek számított a küzdősportban, azzal is dicsekedett, hogy Bulgáriában ifjúsági bajnokságot nyert.

Néha együtt mentek le az amerikai klubba is, de Bonev nem szerette azt a helyet. Míg Gábor kifejezetten jóban volt a klub portásával, bolgár barátja összeveszett vele, így ha odamentek, Bonev mindig a kerítésen mászott be. A bolgár csak azért járt oda, mert az volt az egyetlen hely a városban, ahol Camel és Lucky Strike cigiket lehetett kapni. Bonev azt is imádta, hogy a klubot sok szép amerikai lány látogatta, szeretett felvágni előttük. Ha látta, hogy a csajok nézik, az uszoda ugródeszkájáról indított szaltóival kápráztatta el őket.

Carol kihasználta, hogy a mentoráltja Bonev barátja.

A bolgár srác otthonosan mozgott a szudáni szovjet kolóniában, onnan ismert egy Katajev nevű férfit is, aki a szovjet kereskedelmi kirendeltségen dolgozott, néhány háznyira Carol lakásától. Bonev és Gábor rendszeresen járt cselgáncsedzésekre az iskola sportpályájára, az egyik alkalommal a bolgár lehívta az edzésre Katajevet is. A orosznak annyira megtetszett az edzés, hogy onnantól kezdve minden héten visszatért. Katajev idősebb volt a fiúknál, kora harmincas éveiben járhatott, képzett verekedőnek tűnt, amiről lapos, törött bokszolóorra is árulkodott. Dús, rövidre nyílt, szalmaszínű haja, széles, kiugró arccsontja, szögletes álla és széles válla keménységet tükrözött, de mindezt ellensúlyozta meleg, barátságos szeme. Gábor tudta, hogy Katajev a szovjet kereskedelmi kirendeltségen dolgozik, de azt nem, hogy mi a munkaköre. Amikor Carolnak mesélt a férfiról, az amerikai nő arra kérte, barátkozzon vele össze, vegye ezt úgy, mint egy újabb próbafeladatot.

Gábor tudta, hogy Katajev szereti a küzdősportokat. Így aztán amikor kétórás cselgáncsedzések után elmentek valamelyik uszodába, esetleg a görög vagy a német klubba, Gábor megemlítette az orosznak, hogy az amerikai klubban egy Gary nevű amerikai tengerészgyalogos, a követség egyik biztonsági őre remek karateedzéseket tart.

Katajev el is ment néhányszor Gáborral Gary edzéseire, de ezeken az alkalmakon hamar egyértelművé vált, hogy az oroszt sokkal jobban kiképezték a közelharcra, mint Garyt. Arra viszont jó volt a közös sport, hogy Gábor baráti viszonyba kerüljön Katajevvel, és teljesítse Carol kérését: hívja el az oroszt piknikezni a Nílus folyóhoz, egy olyan kirándulásra, amit az amerikai nő szervez meg.

Minden flottul ment. Azon a hétvégén Gábor és Katajev a kartúmi jachtklubban találkozott Carollal, majd hármasban útnak indultak egy motorcsónakkal, amit a nő szerzett. A közeli Krokodil-szigetet célozták meg, ahol rajtuk kívül egy lélek nem tartózkodott. Fürödtek, napoztak, beszélgettek, mígnem Carol egy óvatlan pillanatban odasúgta Gábornak, hogy hagyja egy kicsit kettesben őket. A fiú elment úszni, és csak bő háromnegyed óra múlva tért vissza. Tudta, Carolnak tervei vannak az orosz férfival, de kezdetektől fogva kételkedett abban, hogy ez a terv valóra válhat, bármi is az. Katajevet ugyanis meggyőződéses kommunistaként ismerte meg, aki hű a hazájához. Amikor visszatért az úszásról, az amerikai és az orosz kissé távol ültek egymástól a folyóparton, és semleges témákról beszélgettek. Gábor sosem tudta meg, sikerrel járt-e Carol „akciója”.

Miután hazamentek, nem is került többé köztük szóba Katajev. Gábor viszont végrehajtotta, amivel megbízták, bemutatta Carolnak az oroszt, vagyis teljesítette a küldetést: átment a „felvételi vizsgán”. Nem maradt más hátra, mint kiképezni leendő feladatkörére.

Először a titkosírást tanították meg neki. Azért a többes szám, mert Gábor kiképzésében Carol mellett a nő egyik munkatársa, Murat Natribov is segédkezett. A csecsen származású, korai ötvenes éveiben járó Natribov, akit mindenki csak Mike-nak szólított, 1972-től dolgozott az amerikai nagykövetségen politikai első titkárként. A magas, vékony, már deresedő hajú Mike akkor vette át Gábor kiképzését, amikor Carol szabadságra ment. Persze nem alakult minden simán. Már javában tartott az „oktatás”, amikor az amerikai klubban egy farsangi bulin Gábor meglátta Mike-ot. Az amerikai éppen egy prominens szudáni család társaságában ült. Gábor odaült mellé, Mike viszont félreérthetetlen pillantásokkal jelezte, hogy menjen onnan. Később összefutottak a mosdóban, ahol az amerikai alaposan leszidta a magyar srácot, amiért nem tett úgy, mintha nem ismerték volna egymást. Hiába, volt még mit tanulnia…

A későbbiek során a titkosíráson kívül megtanították a konspiráció, azaz a rejtett kapcsolattartás alapvető szabályaira, valamint a fényképezésre.

A kiképzés végén egy pszichiáterrel is beszélgetnie kellett két egymást követő délutánon. A doki, aki csak Gábor miatt utazott az Egyesült Államokból Szudánba, alaposan kifaggatta őt. Amikor megkérdezte tőle, miért vállalja a küldetést, Gábor azt felelte, pusztán kalandvágyból és azért, mert szeretne amerikai állampolgárságot. Ha jól csinálja a dolgát, akkor ez nem lesz akadály, biztatta a doki, mi több, hozzátette: ezért a munkáért pénz is jár.

Gábor egészen addig nem is gondolt a pénzre, de amikor a pszichiáter közölte vele, hogy havi száz dollárt tennének neki félre egy amerikai bankszámlán, amihez később majd hozzáférhet, nem ellenkezett. Akkoriban ez megfelelt egy egész jó havi átlagkeresetnek.4 Igaz, már a kiképzése alatt is kapott kisebb-nagyobb ajándékokat az amerikaiaktól. Egy japán karórát, egy kazettás magnót, és egy Asaki Pentax fényképezőgépet. A kazettás magnóval nem volt szerencséje: bolgár barátja, Bonev egyszer véletlenül összetörte. Mivel Kartúmban nem találtak olyan szervizt, ahol értettek volna a javításához, a magnó a kukában kötött ki.

A kiképzésén részt vevő pszichiáter egyébként lesújtó véleményt fogalmazott meg róla. Azt ecsetelte, szerinte Gábor az a fajta ember, aki nagy lelkesen vág bele dolgokba, de aztán idővel megunja és abbahagyja, mert nincs elég akaratereje. Gábor tudta, hogy a doki a lényegre tapintott, ő maga is így érezte. Ezért is érte meglepetésként, amikor másnap Carolék közölték vele: számítanak a munkájára. Habár nem adtak neki konkrét megbízást, de hosszasan vázolták, mit várnának tőle. Arra kérték, menjen vissza Magyarországra, illeszkedjen be, de ne csináljon semmi meggondolatlant, és ne kezdjen semmilyen magánakcióba.

– A legfontosabb az lenne, hogy tanulj. Menj egyetemre! – kérte Carol. Az amerikaiak az értésére adták, hogy nem a közeljövőben, hanem hosszú távon számítanának rá, de ehhez az kell, hogy bizalmi állásba kerüljön, lehetőleg a magyar külügyminisztériumban vagy a honvédségnél. Ahhoz viszont szükséges diplomát szereznie. PERSPEKTIVIKUS BESZERVEZÉS – a titkosszolgálati zsargon ezen a néven ismeri a beszervezésnek azt a fajtáját, amikor egy ügynökre nem rövid, hanem hosszú távon számítanak. Nemcsak az amerikai, de az orosz titkosszolgálat is szereti alkalmazni a perspektivikus beszervezéseket. Érthető: egy ember felkutatása, kiképzése, lojalitásának tesztelése rengeteg időt és energiát emészt fel – ha valaki beválik, az a cél, hogy minél tovább a szervezet kötelékében tartsák. Épp ezért ha a beszervezett külföldi kém nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, a megbízói óvatosan lavíroznak a „nógatásával”, hiszen fenyegetéssel, megszégyenítéssel és más negatív eszközökkel csak az ellenkező hatást érnék el nála.

– Most töltöd be a tizennyolcat. Néhány év múlva, huszonkét-huszonhárom évesen már lesz diplomád. Ha pedig a kötelező sorkatonai szolgálatot is megcsinálod, és lesz munkád, Nyugatra is mehetsz. És akkor találkozhatunk – vázolta a csábító jövőt Carol.

Azt persze elmagyarázták neki, hogy ha évek múltán külföldön találkoznak, az csakis Nyugat-Európában lehet, azon kívül legfeljebb Bécs vagy Belgrád jöhet szóba helyszínként, más szocialista ország legfeljebb végszükség esetén. Az ideális helyszín Olaszország, Görögország vagy Németország volna. Az egyik legfontosabb szabályt többször is a lelkére kötötték: Budapesten semmiképp ne menjen az amerikai követségnek még a közelébe se, ne keresse a kapcsolatot a követséggel, se amerikai diplomatával. Ha pedig gyümölcsöző lesz a munkakapcsolat, huszonöt-harminc év után akár le is telepedhet az Egyesült Államokban – szólt az ígéret. Úgy tűnhet, igencsak ködbe vesző ajánlat az ilyesmi egy épphogy nagykorúvá váló fiatalnak, aki a jelennek él, de a másik opció a sivár valóság lett volna Gábor számára: apja küldetésének lejártával hazamennek Magyarországra, ő pedig folytatja az ottani „szürke” életet. Ekkor még nem sejtette, hogy nagyon is vágyni fog majd egy kis „szürkeség” után.

Már véget ért a kiképzés, és a pszichiáter is hazautazott, amikor Carol egy délután kihívta Gábort a teraszra. Odakint izzóan sütött a nap. A nő egy fehérre festett fal elé állította a fiatalt, és három fényképet készített róla. Egyet balról, egyet szemből és egyet jobbról. Ezután egy papírlapot tett elé, amelyen ekkor már az ujjnyomata is rajta volt, Carol azt valószínűleg valamelyik whiskyspohárról vette le.

– Itt írd alá! – tolt a fiú orra alá egy sűrűn teleírt papírt.

Mielőtt odafirkantotta a nevét, Gábor gyorsan átfutotta a géppel írt szöveget. A dokumentumban az állt, hogy vállalja az együttműködést, információkkal látja el a megbízóit, és soha senkinek nem beszél erről a munkáról. Semmilyen körülmények között nem áll át a másik oldalra, és ha lebukik, hallgatni fog.

***

– Nem találkoztunk mi már John partiján? – szólalt meg egy negyven év körüli, erősen kopaszodó férfi Rimner Gábor háta mögött a görögországi Athén egyik központjában, az Omonia téren, 1973 júniusában, egy forró nyári napon. A fiú éppen egy kirakatot bámult, arca tükröződött a csillogó üvegben, és várta, hogy valaki leszólítsa. Nem tudta, ki lesz az, de azt igen, hogy mi lesz a kérdésnek álcázott kód, hiszen Carol még Kartúmban elárulta neki. Ahogy azt is, hogy ő mit feleljen erre a bizonyos kérdésre.

– De, valószínű. És ha jól emlékszem, John kiváló száraz martinit tudott keverni – válaszolta a férfinak, aki így megbizonyosodott arról, hogy a megfelelő emberhez lépett oda.

Az idegen jelezte, menjen vele. Tíz percet sétálhattak, amikor betértek egy bérházba, felmentek egy lakásba, az idegen pedig székkel kínálta Gábort.

– Allennek hívnak – mutatkozott be a férfi, majd jeges italt készített maguknak. Rajtuk kívül még egy irtózatosan elhízott és szőrös fickó tartózkodott a lakásban, de ő csak úgy tett-vett a másik szobában, ügyet sem vetett rájuk.

Allen alaposan kikérdezte Gábort. Tudni akarta, mindenre emlékszik-e, amit Caroléktól Kartúmban tanult. Töviről hegyire mindent el kellett mondania a titkosírásról, a titkos üzenetek fogadásáról, a konspirációs szabályokról, a rejtekhelyekről, mindenről. Gábornak ez nem okozott gondot, Carolék alaposan a fejébe verték a hosszú időn át tartó kiképzés alatt.

Az athéni találkozást valószínűleg egy utolsó biztosítéknak szánta Carol. 1973 júniusában Gábor szülei még Kartúmban tartózkodtak, amikor a fiú már hazarepült. A korai leválást viszonyuk indokolta: a szülők ez idő tájt igen sokat veszekedtek, és Rimner későbbi megfogalmazása szerint „kisfiúként kezelték” őt. Vagyis mielőbb szabadulni szeretett volna a szülői kötelékből. Barátját, Bonevet sokkal lazábban fogták otthon, a hangulat is jóval kellemesebb volt abban a családban. Apját tehát arra kérte Gábor, ne az NSZK-n keresztül vegyék neki a repülőjegyet, hanem athéni átszállással, mert akkor Görögországból még Bulgáriába repülhet, hogy két hetet eltöltsön az akkor éppen nyári vakáción a szülőhazájában nyaraló Bonevvel. Még utoljára, hiszen ki tudja, mikor látják újra egymást. Az apja ebbe belement, ezért amikor Carol megtudta az útvonalat, gondoskodott róla, hogy Gábor Athénban találkozzon Allennel.