Fedősztori

Nincs bocsánat-1

Nincs bocsánatMásodpercek alatt történt minden.

A két megtermett férfi a semmiből bukkant elő. Hátulról közelítették meg Gábort. A hóna alá nyúltak, felkapták, majd szinte ugyanazzal a mozdulattal egy éppen abban a pillanatban a járda mellett fékező BMW hátsó ülésére lökték. Olyan lendülettel vágták be a kocsiba, hogy a feje a másik ajtónak ütődött. A gorillák utánavetették magukat, és mázsás testükkel úgy ráültek, hogy a magas, vékony testalkatú férfi mozdulni sem bírt. A kocsi padlógázzal elhajtott.

Ez a nem mindennapi jelenet Budapesten, a Nyugati tér közelében, egy trolibusz megállójában játszódott le 1981. március 28-án. Annyira gyorsan történt minden, hogy a megállóban várakozó emberek valószínűleg fel sem fogták, mi a csuda történt a szemük előtt. Filmforgatás? Emberrablás? Civil ruhás rendőri akció? Bármire gondoltak is, egyikük sem számíthatott arra, hogy valaha választ kap, hiszen az akkor huszonhét éves Rimner Gábor elfogása és a soron következő nyomozás a legnagyobb titokban zajlott.

Olyannyira, hogy amikor az állambiztonsági levéltárban a Rimner-ügy aktáit, köztük a „Janus” fedőnevű titkosszolgálati akciót kutattam, az egyik dossziéba még most, bő negyven évvel az esemény után sem nézhettem bele.

Hiába is kérvényeztem, nem oldották fel a titkosítás alól.2

***

Kartúm (Szudán), 1971 nyara

– Elvihetlek? – könyökölt ki lazán a kocsi ablakán Carol, amikor óarany színű autójával lelassított Gábor mellett Kartúm egyik poros utcájában. A Szaharához tartozó Szudán, amelyet a Föld egyik leghosszabb folyója, a Nílus is átszel, nem épp a gyakori esőzésekről híres. Az ország középső részén fekvő rendkívül száraz Kartúmban januárban is huszonhárom Celsius-fok a középhőmérséklet, de a forró júliusban ez harmincnégy fokra is felszökik. Gábor örült Carol ajánlatának, nem szívesen caplatott az afrikai hőségben. Nem mintha szokványosnak számított volna 1971-ben, hogy egy tizenhét éves magyar fiú ebben a forró városban gyalogol.

Csakhogy Rimner Gábor nem a szokványos magyar tinédzserek életét élte. Mindössze tizenegy éves volt, amikor szüleivel Budapestről a szudáni fővárosba költöztek. Gábor apja a Budapesti Műszaki Egyetemen tanított, majd sikerrel megpályázta az UNESCO építészeti programját, így került ki 1965-ben a család a távoli Afrikába. Az egykori brit gyarmat akkoriban már független államnak számított.

Míg a szovjet érdekszféra alá tartozó Magyarországon a kommunista pártelit uralkodott, és igyekezett az embereket elzárni minden elől, ami „nyugati”, addig Szudánban kinyílt a világ Gábor előtt: tanulmányait már nemzetközi környezetben folytathatta, egy olyan iskolában, ahova a Kartúmban dolgozó külföldiek, köztük a diplomaták gyerekei jártak. Az évek során angolul és arabul is megtanult, és elmerülhetett az üdítően kozmopolita közegben.

A kartúmi moziban a legújabb amerikai filmeket vetítették, és mint külföldit, a fiút beengedték a város legmenőbb klubjaiba is, amelyek amolyan közösségi helyként üzemeltek. A hetvenes években több ilyen helyszín működött Kartúmban. Gábor szülei a nyugatnémet klubot kedvelték, de a fiú egyik osztálytársa révén a legjobban felszerelt amerikai klubba is bejáratos lett, élvezhette annak minden előnyét: az uszodát, a drinkbárt és az ott folyó karateedzéseket, amelyet egy Gary nevű amerikai tengerészgyalogos tartott. A magyar srác azért is kedvelte a házuktól ötpercnyi sétára lévő amerikai klubot, mert azt nem olyan savanyú pofák látogatták, mint a németet, hanem közvetlen, laza emberek.

Carollal is ebben az amerikai klubban ismerkedett meg 1971 nyarán. Látásból már ismerték egymást, de sosem beszéltek. Ám egyszer, amikor Gábor úszni érkezett a klubba, beszédbe elegyedtek. Az akkor harmincéves Carol Ann Rochl az amerikai nagykövetség kulturális attaséjaként mutatkozott be a fiúnak. Noha a klubba jártak csinos amerikai lányok, az alacsony, zsák formájú, húsos arcú, kissé zsíros és seszínű hajú, férfias járású Carol nem tartozott éppen közéjük. Rövid szempillájú barna szemével mégis úgy tudott nézni, mintha meg akarna bűvölni egy kígyót. Gábor kedvelte a nő barátságos, közvetlen stílusát. Carol egyszer megemlítette a srácnak, hogy ha van kedve, tanulhatna az Egyesült Államokban is, de Gábor nem vette komolyan az ajánlatot. Amiben persze szerepet játszott az is, hogy azt gondolta, szülei, akikkel tinédzserként amúgy sem volt felhőtlen a viszonya, úgysem támogatnák ezt.

Aznap, amikor autóval felvette és bevitte a városközpontba Gábort, Carol már tudta, hogy a fiú édesapjának hamarosan lejár a kiküldetése, és a családjával együtt vissza kell térnie Budapestre.

– Gyere be a követségre velem! – invitálta a nő, amikor a városközpontban leállította az autóját. Gábornak tetszett az ötlet. A külképviselet épületében egy nagyobb társaság tartózkodott éppen, de Carol egyből az irodájába vitte a fiút.

– Whiskyt? – kérdezte, alighogy beléptek az ajtón. Meg sem várva a választ már töltött is két pohárral. Koccintottak. Gábornak, aki még nagykorú sem volt, imponált ez a bánásmód. Carol ezúttal nem hozta szóba az amerikai továbbtanulást, ehelyett egy másik lehetőséget villantott fel a srác előtt, ami egyszerre tűnt ijesztőnek és izgalmasnak. Arról kezdett beszélni, hogy Gábor mennyivel jobban tenné, ha nem az Egyesült Államokba menne, hanem visszatérne Budapestre.

– Mi lenne, ha visszamennél Magyarországra, és onnan dolgoznál nekünk? – vetette fel a nő, miközben felállt a székéből, kezével az irodában elhelyezett amerikai címer mögött matatott valamit, aztán egy látványos, kissé teátrális mozdulattal kihúzta a telefon zsinórját. – Nem szeretném, ha a szudáni biztonsági szervek lehallgatnák, amiről most beszélni fogunk – kommentálta sokat sejtető mosollyal a mozdulatot.

Gábor érezte, hogy valami olyasmibe keveredik éppen, ami minden, csak nem átlagos. A felnőttség küszöbén állt, és most megsuhintotta a szele, hogy a moziban látott hősök nyomdokába lépve ő maga is valami nagyszabásút vigyen véghez. Amiről még a szüleinek sem kell beszámolnia.

Akkor még nem mondott igent, és Carol sem részletezte, milyen munkáról lenne szó. Azt viszont egyértelművé tette, hogy ő nemcsak egy egyszerű diplomata, hanem hírszerző is. Gábornak ekkor még nem sok fogalma volt arról, mit csinálnak a hírszerzők, de tudta: bármi is az, mindenképpen valami kalandos, izgalmas, titkos dolog, és egy kamasz srác aligha álmodhatott volna csábítóbb fordulatról az életében.

– Minden, amiről most szó esett, maradjon köztünk, senkinek ne beszélj róla! Rendben? – figyelmeztette Carol a fiút. Gábor bólintott, miközben Carol mosolyogva egy újabb pohár whiskyt nyomott a kezébe, és megint úgy nézett, ahogy olyan sokszor, amióta megismerkedtek.

Mintha kígyót akarna bűvölni a tekintetével.

Két héttel később Carol és Gábor az amerikai klubban találkoztak újra. A nő hamar a lényegre tért. Megkérdezte a fiút, gondolkozott-e az ajánlatán, érdekli-e a munka. Gábor valójában már sokkal hamarabb eldöntötte, hogy belevág a kalandba. Egy ilyet kihagyni őrültség lenne. Igennel felelt.

– Rendben, viszont akkor itt már nem láthatnak minket együtt – oktatta ki Carol. Ez volt az első lecke, amit Gábor megtanult. Azt, hogy ez egy titkos kapcsolat, amiről nem tudhat senki más rajtuk kívül.

Jóllehet egészen más pozícióból, de Carol és Gábor is csak apró alkatrészei voltak a hidegháborúnak, ami a hetvenes években javában dúlt két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió, azaz a nyugati kapitalista és a keleti kommunista tömb között. Vér nélkül zajló háború volt ez, ezért is nevezték hidegnek. Magyarország a szovjet birodalom egyik csatlós kelet-európai államaként a keleti, kommunista tömbhöz tartozott, s mint ilyen, sem független nem volt, sem szuverén – a magyar politikai és katonai vezetés számára is a szovjetek szabták meg, ki az ellenség. A szovjetek, ezáltal a magyar vezetés a nyugati államokban, de főleg az Egyesült Államokban a gonosz imperialistákat látta – feltéve, ha valóban hitt a propagandában. Az imperialistákon a kommunisták olyan agresszív hódítókat értettek, akik az egész világot uralni akarják a kapitalista nagytőke, azaz a pénz segítségével. A nyugati demokráciák ellenben, élükön az Egyesült Államokkal, a kommunista Szovjetuniót tartották agresszívnak és veszélyesnek a demokráciákra nézve, mondván: az olyan kommunista diktatúrákban, mint amilyen a Szovjetunió vagy Magyarország, az emberek nem élhetnek, nem vállalkozhatnak szabadon, a kommunista elitnek pedig csak egyetlen célja van: hatalmon maradni. Ehhez pedig az úgynevezett népi demokrácia meglétét hazudják, miközben a szabad választásokat is ellehetetlenítik.

A hidegháborúban jók és rosszak harcára osztotta fel a világot a két szuperhatalom, de természetesen mindkettő saját magát tekintette a jónak. A két világrend közvetlenül nem csapott össze egymással, nem tört ki a harmadik világháború – a harcot a háttérben vívták egymással a nyugati és a keleti blokk titkosszolgálatai.

Noha Carol nem mondta ki nyíltan, de Gábor sejtette, hogy a nő a Központi Hírszerző Ügynökségnek, ismertebb nevén a CIA-nak dolgozik. Már amikor igent mondott az együttműködésre, a fiú rákérdezett, hogy ezek szerint a CIA-nak segít-e majd, de Carol egy kitérő válasszal úgy fogalmazott, hogy az amerikai hírszerző szerveknek.

A CIA, amelynek a nő valóban dolgozott, akkor és azóta is az Egyesült Államok egyik legfontosabb szervezete. Filmek, filmsorozatok, regények százaiban jelenik meg, a világ egyik legismertebb és egyben legmisztikusabb titkosszolgálata. A második világháború után, 1947-ben alapították azzal a céllal, hogy az amerikai kormány számára más országok politikájáról, gazdaságáról, társadalmáról, intézményeiről gyűjtsön információkat. Ám a CIA az alapítása után nemcsak hírszerzést végzett, hanem az amerikai elnök utasítására titkos akciókat is végrehajtott külföldön.

Bár már korábban is létezett az Egyesült Államokban titkosszolgálat, mégis a CIA vált a legjelentősebb intézménnyé, mert közvetlenül az amerikai elnök hatásköre alá tartozott, és neki is adott hírszerzési tanácsokat. Azért is számított félelmetes szervezetnek, mert vezetése hosszú időn át valóban csak az amerikai elnöknek felelt, ezért nem volt teljesen átlátható, elszámoltatható. E jelentős hatalomnak a hátterében az állt, hogy az Egyesült Államok úgy félt a kommunizmustól és a kommunisták térnyerésétől, mint ördög a tömjénfüsttől. Márpedig a kommunizmust a Szovjetunió testesítette meg. A szovjeteknek is megvolt a rettegett titkosszolgálatuk, az Állambiztonsági Bizottság, azaz a KGB. A hidegháborút sokszor a CIA és a KGB vérre menő küzdelme határozta meg, és ez a folytonos harc nem kevés paranoiát is gerjesztett mindkét oldalon.

Carol a CIA hírszerzőjeként dolgozott, de diplomáciai fedésben. Az ilyen hírszerzőknek legalább két munkájuk van, és mindkettőt tisztességesen el kell látniuk, ha sikereket akarnak elérni. Civil foglalkozásukat tekintve diplomataként dolgoznak, ám eközben titkos hírszerzési feladataikat is el kell végezniük, ez pedig kettős életet követel meg tőlük. A legtöbb titkosszolgálat a mai napig DIPLOMÁCIAI FEDÉS-ben3 alkalmazza a hírszerzőit, mert azoknak is ez a legbiztonságosabb. Ha egy diplomáciai fedésben dolgozó hírszerző esetleg bűncselekményt követ el, azaz kémkedésen kapják, akkor a diplomáciai mentessége miatt jó eséllyel elkerülheti a felelősségre vonást, a börtönt, és a legrosszabb, ami történhet vele, hogy kiutasítják abból az országból, ahova a küldő ország diplomataként akkreditáltatta. Persze korlátai is vannak egy ilyen fedésnek, mert a fogadó állam, vagy az ott aktív ellenérdekelt titkosszolgálatok pontosan tisztában vannak azzal, hogy a diplomaták egy része hírszerző, ezért könnyebb is őket feltérképezniük.

Carol azért szemelte ki Gábort, mert úgy vélte, ideális informátora lehet a CIA-nak. A hidegháború idején a szervezetnek szüksége volt olyan emberekre, akik a szovjet érdekszférába tartozó országok valamelyikében élnek, de nem lojálisak a kommunista rezsimhez. Carol nem valami spontán ötlet hatására fékezett le autójával 1971 nyarán Gábor mellett – a „véletlen” találkozás egy tudatosan előkészített terv záróakkordja volt. A nő korábban azt tette, amit minden hírszerző, mielőtt végrehajt egy beszervezést: alaposan tanulmányozta Gábort és körülményeit. Az amerikai klubban sokat beszélgetett a fiúval, megismerhette a szülői hátterét, a szokásait, a gondolatait. Láthatta, hogy Gábor kedveli a nyugati életformát, hogy szabadon szórakozhat, márkás italokat fogyaszthat. Tudta azt is, hogy a fiú apja utálja a kommunistákat, de csak otthon, a négy fal között mer ennek hangot adni. Carol átlátta, hogy ez a gyávaság legbelül dühíti Gábort, aki kamaszként amúgy is lázad az apja ellen, és szívesen megmutatná, hogy ő bezzeg bátran vállalja a harcot az ellenséggel. Carol jó okkal remélte, hogy ha a srácnak döntenie kellene, nem a szocialista Keletet, hanem a kapitalista Nyugatot választaná. Tudta, hogy mindössze tizenegy éves korában jöttek el Magyarországról, így a szülőföldje többé-kevésbé idegen a számára, de legalábbis nem épült be olyan mélyen a személyiségébe, mint annak, akit oda kötnek a gyökerei. És ami a legfontosabb: egy fiatal felnőtt jobban befolyásolható, mint egy érett felnőtt.

Így amikor Carol az amerikai nagykövetségen a whisky kortyolgatása közben felfedte a srác előtt a szándékát, már vélhetően tudta, milyen válaszra számíthat. Ez egyáltalán nem egyedi: minden beszervezést egy alapos környezettanulmány előz meg, a jelöltet az őt beszervezni hivatott hírszerző alaposan tanulmányozza anélkül, hogy erről a kiszemeltnek tudomása lenne. Így volt ez negyven éve, és így van ez ma is a titkosszolgálatok világában. Amikor Carol feltérképezte Gábort és a fiú hátterét, úgynevezett TIPPKUTATÁS-t végzett. A tippkutatás az ügynöki hálózatépítés első fázisa, amikor egy meghatározott hálózati funkcióra keresnek különböző embereket. A diplomáciai fedésben dolgozó hírszerzők, mint amilyen Carol is volt, tippkutatás révén bukkannak rá olyanokra, akikről úgy gondolják, hasznos lehet ügynöknek. A tippkutatás során azt kell mérlegelniük, mire használható a kiszemelt ember, elég rátermett-e, megbízható-e a feladattal. Minden beszervezést tippkutatás előz meg. Van, amikor a tippkutatást és a beszervezést is más-más hírszerző végzi; Gáborra Carol talált rá, és a nő hajtotta végre a beszervezését is.

Persze akkoriban Gábor legfeljebb csak a mozifilmekből ismerhette a titkosszolgálatok, titkos ügynökök világát. Leginkább azokból a James Bond-sztorikból, amelyeket ekkortájt már vetítettek a kartúmi mozikban. Ezeknek a filmeknek nem sok közük volt a valósághoz, hacsak nem az, hogy a hidegháború idején egy idegen titkosszolgálatnak dolgozni igencsak kockázatos vállalkozásnak számított. Carolnak tudnia kellett, hogy ha a fiú visszatér Magyarországra, és informátorként, azaz ügynökként segíti a CIA-t, de esetleg lebukik, nem lesz semmilyen védelme, magára marad. Gábor ugyanis nem diplomáciai mentességet élvező külföldi diplomata, még csak nem is egy CIA-nak dolgozó hírszerző. Ő – a többi beszervezett ügynökhöz hasonlóan – csupán egy forrás, aki a hírszerzési tápláléklánc legalján helyezkedik el. Beáldozható. Gábor ezzel egy veszélyes játszma részesévé vált.