– Nem hiszem el, Gábor, hogy ekkora mocsok vagy!
– Senkinek nem jó, ha hisztizel, Fanni!
Hiszti?
Tudja, mi a hiszti? Ha most, mondjuk, nekiesnék két kézzel, ököllel, lábbal, testtel…
Atyaég! Úgy tökön rúgnám!
És ez volt a férjem.
– Nem hiszem, hogy hiszti az, ha nem hagyom, hogy hülyének nézzél!
Leül a székre, mintha még mindig otthon lenne, noha már nem ez az otthona. Nyolc hónappal ezelőtt fogta a cuccát, és elhagyott engem, a fiát meg a lányát.
Mert ugye ő szerelmes!
De jó neki, egyem a szívét!
Szerelem!
Az egy percig sem izgatta, hogy mi lesz velünk. Még ahhoz sem vette a bátorságot, hogy odaálljon a gyerekeink elé, és elmondja: apa mostantól nem jön haza. Emlékszem arra a napra! Pokol volt. Persze én is hülye vagyok, mert éreztem, hogy nincsenek rendben a dolgok, de amikor végképp elbizonytalanodtam, mindig tett valamit, amitől újra azt gondoltam, hogy szeret. Kedvesen szólt hozzám, megérintett, a kedvemben járt…
Na igen. A nőknek kevés is elég.
Szóval eljött az a nap, amikor Gábor, a férjem, ugyanott ült, ahol most, és anélkül, hogy rám nézett volna, közölte: „Elköltözöm, Fanni. Szerelmes vagyok valakibe!”
Másodpercekig reagálni sem tudtam. Aztán jött a düh, ordítottam, csapkodtam, ő meg csak sóhajtozott. A mérgemet gyorsan felváltotta a kétségbeesés, már-már térden állva könyörögtem neki, hogy ne tegye ezt, hiszen szépen élünk, és itt vannak a gyerekek. Talán még heteken át kérleltem volna, ha nem vigyorodik el. Maga volt a sátán. Attól a pillanattól tudom, hogy ő többé nem a társam. Nem a szerelmem. Nem a férjem. Igen, a gyermekeim apja, de mi már nem vagyunk két fél, akik egésszé állhatnak össze.
– Rendben. És hogy akarod?
– Szükségem van a pénzre!
– Nyilván, hiszen a kis barátnődet kényeztetned kell!
A nő, akibe a férjem belezúgott, mindössze huszonnyolc éves. Még csak csinosnak sem mondanám. Talán ezért érzem magam annyira megalázottnak. Adok magamra. Divatosan öltözöm, tornázom, kozmetikushoz, fodrászhoz járok, szóval ennél többet nem is tehetnék azért, hogy jól tartsam magam. A környezetem folyton azt hajtogatja, hogy mennyire dögös vagyok, nyugodtan letagadhatnék tíz évet, erre a férjem lecserél egy fiatalabbra. Azt hiszem, ezt nevezik öngólnak.
– Ennek semmi köze Barbarához!
És még ki is mondja a nevét!
Hallani sem akarom! Nekem az a nő csak egy „valaki”, aki létezik. Nincs neve, nincs személye, nincs varázsa. Így képes vagyok nem gyűlölni. Valójában Gábort sem gyűlölöm, csak ezzel a helyzettel nem tudok mit kezdeni.
– Oké. Nem fogok veszekedni. Csak nem értem, mit vársz tőlem. Az összes pénzünk, autónk, nyaralónk a tiéd lett. Ráadásul még tudtál is venni magadnak egy lakást.
– Csakhogy ez itt egy kétszáz négyzetméteres ház, Fanni! Nagyon sokat ér, és a fele az enyém!
Komolyan azon gondolkodom, hogy a rúgás vagy az ütés lenne-e hatékonyabb.
A fele jár neki. Nyilván. Mindketten megdolgoztunk érte, beletettük a magunkét. Csakhogy ez a ház hitelből van, amit a mai napig törlesztek egyedül, és törleszteni is fogom még hét évig.
– Mit fizessek ki, Gábor? Hiszen ez a ház nem az enyém! A banké! Ha neked kifizetem, meg a banknak is, akkor kétszer csengettem érte! Ezt megbeszéltük.
Igen, és én még ebbe is belementem, mert azt hiszem, az utolsó pillanatig nem hittem el, hogy vége a házasságunknak. Minden, ami a nevére került: a két autó, az üres telek, a balatoni kis ház és az összes megtakarításunk, tehermentes volt. Minden, ami nekem maradt: ez a ház, jelzálogtól omladozik. A külvilágnak úgy tűnhet, hogy én kaptam többet, milyen jól jártam, pedig ez csak szemfényvesztés. Semmim sincs. Csak hitelem. Fogalmazhatunk úgy is, hogy lakbért fizetek azért, hogy itt lakhassak a két gyerekkel.
– El kell adnunk! És a bevétel fele az enyém!
– Nem lesz bevétel, Gábor! A banknak vissza kell fizetni a hitelt!
– Valami haszon csak lesz!
Elszámolok tízig, keresztbe fonom a karom, egy pillanatra a dekoltázsomra mered. Kiráz a hideg.
– Ha eladjuk a házat, és a hitel visszafizetése után maradt tőkét feleznünk kell, akkor az autókat, nyaralót, telket és a megtakarítást is szét kell osztanunk.
– Arról szó sem lehet!
– Na most takarodj innen!
– Kidobsz a saját házamból?
Felém lép, mintha fenyegetni akarna, de a volt férjem jelenleg egy porszemnél is kisebb a szememben.
– Semmi közöd a házhoz! Mindent megkaptál, amink ezenkívül volt. Ez itt csak egy hitellel terhelt ingatlan. Amit jó ideje én törlesztek. Sőt, gyerektartást sem fizetsz. Vagy rosszul emlékszem? Ne erőlködj, a válóperünk már lezárult.
Az ügyvédem akkor arra kért, hogy kicsit legyek rámenősebb, nézzem a gyerekek érdekét, de nem tettem. Belementem mindenbe, csak a becsületem maradjon meg. Azóta némiképp észhez tértem, és ami a gyerekeimnek jár, azt nem adom. Mi lesz, ha az a nő szül Gábornak egy gyereket? Rendben, apai részről osztozkodhat, de ami az enyém, ahhoz csak az én gyerekeimnek van köze!
– Meggondoltam magam!
– Beszéld meg az ügyvédeddel.
Elé lépek, intek neki, hogy lóduljon, de meg sem mozdul.
– Úgysem tudod majd fenntartani. Sem a rezsit, sem a hitelt nem tudod majd fizetni!
Azt azért nem mondanám.
Lehet, hogy lesznek álmatlan éjszakáim, talán beleszakadok ebbe az egészbe, de már csak a gyerekeim iránti tiszteletből és szeretetből sem mondanám azt, hogy nem tudom megcsinálni.
– Ez majd az én gondom lesz.
– Ne akard, hogy elvegyem tőled a gyerekeket!
Először neki akarok esni, de nem teszem.
– Ó, hát hajrá! Menj, vegyél cipőt a fiadnak! Tudod, hányas a lába? Tudod, hogy hívják az osztályfőnökét? Vagy esetleg a lányodét? Mi a kedvenc kajájuk? Hogy hívják a legjobb barátjukat? Soroljam? Te semmit sem tudsz a gyerekeidről, képtelen lennél a gondjukat viselni, mert az nem a pénznél kezdődik! Az eltelt években hányszor vackolt az öledbe a lányod? Hányszor vitted te valahova a fiadat? Semmit sem adtál nekik azonkívül, hogy létezel!
– Kidolgoztam a belemet!
– Hát képzeld, én is!
Felröhög, ezzel nagyjából tudatja velem, mennyire fontos az én munkám. Amikor fiatalon megismerkedtünk, és megtudta, hogy pszichiáter szeretnék lenni, kiröhögött, mondván, az szerinte haszontalan dolog, és az orvosok között pont a pszichiáterek nem érnek fabatkát sem. Nem tudom… Mentettem már meg fiatalt az öngyilkosságtól, kábítószerest a visszaeséstől, halálos beteg anyát a depressziótól, húztam már ki gyászolót a letargiából, mentettem már ki pánikbeteget a saját világából, sőt… házasságot is hoztam helyre. Sosem éreztem magam haszontalannak. Szívvel-lélekkel teszem azt, amire felesküdtem, mindig az embert nézem, legyen alkoholista, kábítószeres vagy öngyilkosjelölt. A Gáborral való kapcsolatomat az is mérgezte, hogy sosem tartott értékesnek, nem nézte semmibe a hivatásomat. Erre persze csak utólag jöttem rá.
– Te csak karosszékben ücsörögsz, és hallgatod, amit a sok hülye zagyvál!
Már nemcsak engem minősít, hanem a beteg embereket is. Miért hiszik azt egyesek, hogy csak a testnek van betegsége, a léleknek nincs?
– Igazad van, minden, amit én teszek, szánalmas, mert ugye autók értékesítésével te aztán megváltod a világot!
Nem akarom bántani, de többé nem rugdoshat meg. Gábor egyszerű, ám igencsak jól fizető munkát választott magának. Persze nem menne ilyen jól neki, ha nem lenne piszok rátermett. A beszélőkéje csillagos ötös, azt is eladja, amit más nem, így került az egyik legmenőbb autómárkákat forgalmazó autószalonhoz.
– Jaj, ne verd a melled, Fanni! Inkább töröld ki a segged a diplomáddal!
– Ha nem telik majd WC-papírra, azt fogom tenni.
Próbálom magam türtőztetni, pedig mindjárt felrobbanok. Olyan hangot enged meg magának, amitől kinyílik a bicska a zsebemben. Vannak pillanatok, amikor tisztán látom, hogy ezzel az emberrel nem lehetek kíméletes, még akkor sem, ha a gyermekeim apja.
– Sosem fogsz annyit keresni, mint én. Simán elperelhetem a gyerekeket!
– Még jó, hogy a bíróságot nem csak a fizetés érdekli. Egyébként nem is akarok annyit keresni, mint te. Mire jó az? Én inkább a sok puszira esküszöm, amit majd minden este az arcomra nyomnak a porontyok.
– Ha az utcára kerültök, akkor is ilyen nagy lesz a szád?
– Nézd, Gábor! Itt az ideje, hogy távozz! Kezdem nem érteni, miért is jöttél ide! Először a házzal jössz, aztán meg hogy elveszed a gyerekeket. Tudod, mit? Tedd, amit akarsz, én is teszem, amit tennem kell!
Ismét felém lép, de nem hátrálok. Elszántan meredek bele a gyönyörű kék szemébe, amibe egykor belebolondultam. Mennyire más volt akkor ez a tekintet! Csupa kedvesség, lágyság, szenvedély… Most undor és gyűlölet tükröződik benne, és csak remélni tudom, hogy én nem lettem ilyen.
Pszichiáterként tisztában vagyok vele, hogy sajnos a válások számottevő része pontosan ugyanígy zajlik. Legyen szó anyagiakról vagy gyerekekről, a békés tárgyalás ritka, mint a fehér holló.
Szégyellem magam!
Még akkor is, ha nem én viselkedem kifogásolhatóan. Igen, én is megrogytam, könyörögtem a szerelméért, próbáltam helyrehozni ezt az egészet, de amikor rájöttem, hogy veszett fejsze nyele, akkor felemelt fejjel mentem előre. Lemondtam, amiről csak lemondhattam. Szánalmasnak érzem ezt a macska-egér játékot a hitellel terhelt házunkért, de ha ezt is elengedném, akkor pocsék anyának érezném magam. Az anyaságomat nem adom! A házat el tudnám engedni, de ez a gyermekeim otthona! Bármit adott is eddig az ég, ezt az egyet nem veheti vissza!
– Beszélek az ügyvédemmel! Jobb lenne, ha engednél, mert ennek csak a gyerekek látják kárát.
– Ezt pont te mondod? De hiszen te viselkedsz így!
– Ugyan már! Én csak azt mondom, hogy legyen eszed.
Egyszerűen nem értem, mit akar. Fenyegető, nagyképű, el sem hiszem, hogy ez a férfi állt mellettem évekig. Ő húzta az ujjamra a gyűrűt, masszírozta a hátam, amikor vajúdtam a szülésnél, és ő súgta sokszor a fülembe: „szeretlek”.
Minden tovaszáll. A pillanatok, az ölelések, a család egysége, sőt még a mi régi énünk is. Nem akarom, hogy ez történjen velem. Meg akarom tartani a múlt szépségét, és tenni tovább a dolgomat.
– Beszéljünk később. Rendben? – adom meg magam, mert a szívem darabokra törik.
Voltaképpen nem magam vagy Gábor miatt érzem ezt a mérhetetlen fájdalmat, hanem Abigél és Dani miatt. A kislányunk és a nagyfiunk sokat veszítettek az elmúlt hónapokban, nem akarom, hogy ez folytatódjon. Abigél még most is sokszor sír éjszakánként. Miért nekem kell magyarázkodnom az apjuk tetteiért? Olyan, mintha én vállalnék felelősséget az ő hibáiért. Igazságtalannak érzem, de nincs más választásom, nem fordíthatok hátat a gyermekeimnek, ha kérdeznek. Meg kell magyaráznom, amit én sem értek, reményt kell adnom nekik, ha belőlem ki is veszett. Nevetnem kell, ha esténként sírok is, és munka közben másnak kell tanácsot adnom, miközben az én életem romokban hever.
– Hirdessük meg a házat!
– Menj el! Gondolkodom rajta…
– Tényleg?
Bólintok, közben azon gondolkodom, hogy ha engednék, vajon azzal elárulnám-e a gyerekeimet.
Hátat fordít, elindul, figyelem a tökéletes ruházatát, a nevetségesre szoláriumozott bőrét, és átjár egyfajta undor. Számomra akkor férfi a férfi, ha nem akar megfelelni mindenkinek, és saját normái vannak. Gábornak is voltak egykor. Sosem járt szoláriumba. Szánalmas, hogy egy fiatal lánynak akar tetszeni, és ezért bohócot csinál magából. Igen, kifejezetten nevetséges, amiről csupán egy szó jut eszembe: bohóc.
Ezt a cipőt, inget és farmert még nem láttam rajta, így nem kérdés, hogy új ruhadarabok. Többet költ magára mostanában, mint az eltelt években összesen. Utazgatnak jobbra-balra, velem ilyesmire sosem maradt ideje. Nem is tudom, hogy bánt-e ez az egész, vagy inkább már taszít.
– Akkor holnap hívlak, jó? – fordul vissza, majd becsukja az ajtót, mielőtt ellenkezhetnék.
A hatalmas fehér bejárai ajtót vizslatom, az üvegen keresztül látom a távolodó alakját. Az immár idegen illata kering körülöttem, a hangja még a fülemnél dörömböl.
Holnap hív. Hogy miként is döntöttem.
Meg sem kérdezte, hogy vannak a gyerekek, van-e szükségük valamire, mi a helyzet az iskolában. Mintha nem is léteznének. Mintha nem is születtek volna erre a világra. És még ő akarja tőlem elvenni őket.
Megfordulok, az étkezőt lesem, azt a széket szuggerálom, ahol ült. Hányszor láttam már ott őt. Ételt, italt tettem elé, körülötte sürögtem-forogtam. Most is azt csinál velem, amit csak akar, csak éppen már a gyerekeinket is belevonta. Ha el kell innen mennünk, Abigél és Dani ki lesz borulva. Nem érdekel ez a ház, de a gyermekeim lelkivilága igen.
Ne harcolj, Fanni! Ugyanezt szoktad tanácsolni a pácienseidnek.
Milyen nehéz letenni a fegyvert! Sokkal nehezebb, mint magunkhoz ragadni!