Az Arab öröksége

Gamal 1. fejezetLátom, hogy Yasmin, a feleségem rám néz, de mivel én Wallidra szegezem a tekintetem, ő is visszafordítja a fejét a fiunkra. – Hogy mondod? – ismétlem a kérdést. Wallid sosem volt ostoba. Sőt! Azt hiszem, ő a legdörzsöltebb gyermekem. Khalid, a legidősebb fiam sem volt egyszerű eset, de Wallid túltesz rajta. Mindenben. Problémákban, hülyeségekben, de ugyanakkor tudásban is. Speciális nevelést igényelt egykor, de ennek ellenére szorgalmasan tanult, és párhuzamosan két egyetemet is végez. Voltak időszakok, amikor túl vadnak vagy érzéketlennek gondoltam, de később mindannyian megértettük, hogy Wallid nyerssége csupán őszinteséget jelent. Nehéz elfogadni egy saját törvényei szerint létező gyermeket, akit még a környezete is neveletlennek bélyegez. Apám már nem él, de azt hiszem, neki volt a legnehezebb. Ő megszokta, hogy a fiai követik a kijelölt útjukat, ezért pörölve fogadta unokái kihágásait. Persze én is okoztam fejfájást az öregnek azzal, hogy a tiltott nőtől, Csillától, a magyar szerelmemtől származó gyermekemet magamhoz vettem, de később megbékéltünk. Pokoli idők voltak. Ha visszagondolok rá, átjár egyfajta undor az élet iránt. Ugyanaz a gyűlölet tombol bennem, ami akkor temetett maga alá, amikor gyászba borult a szívem. Csilla halála egy biztos pályára állította az életemet, mindezt úgy, hogy azon a bizonyos úton megannyi meglepetést rejtett el. Talán Allah csinálta ezt… Igen, néha úgy érzem, ő rendezte úgy, hogy Csilla balesete után mások kapják meg a szerveit, ezzel még nagyobb kétségbeesésbe taszítva engem. Megbirkóztam vele. Nemcsak én, hanem mindnyájan. Nem volt könnyű. És amikor az ember már azt hiszi, hogy hátradőlhet, nyugalmas napok következnek, akkor újraindul minden. Hiába nagykorúak már a gyermekeim, vannak ügyek, amikor nem tárhatja szét a kezét a szülő: „Kérem szépen, tegye, amit akar, hiszen felnőtt!” Persze Wallidnak meg sem kottyan a sok feladat, a kudarcot sosem érzékeli, mint egy terminátor, megy előre, és teszi, amit úgy érez, hogy tennie kell. Így van ez az egyetemmel is. Bár minden gyermekem eszes, tanult, de Wallidnak ez egészen mélyről jön. Nem tesz érte különösebben semmit, nem tanul éjszakába nyúlóan, ő más módon harcol. Akarat és idő. Ezt a kettőt ötvözi, hol az egyik, hol a másik segít rajta, mint két fegyver, amit tökéletesen megtanult kezelni. Ha egyszerűen kéne megfogalmaznom, hogy Wallid ezt miként is csinálja, akkor egy folyton mozgó, szél által vándorló homokdűnéhez hasonlítanám, ami nagy lendülettel a magasba emelkedik, majd szépen kopni kezd. Homokszemről homokszemre lesz egyre kisebb és jelentéktelenebb. Amikor az ember arra számít, hogy hamarosan eltűnik, újra vihar támad körülötte, megint magasra építkezik, nagysága egy hegy csúcsáéval vetekszik. Mindezt azért, hogy újra pusztulásnak induljon. Szóval Wallid pontosan így jut egyről a kettőre, és hiába gondoltam, hogy ez így nem fog menni, elismerem, hatékony a módszere. Mindemellett bizony sokszor keveredünk vele olyan beszélgetésbe, mely után az anyjával azon gondolkodunk, hogy honnan lehet neki ennyi sütnivalója. Mindenről van véleménye, és jó ideje Wallidnak már azt is sikerült elérnie, hogy az ember meg is kérdezi, mit szól dolgokhoz. Az öreg al-Szudairi mindig azt mondta nekem: „Ugye tudod, fiam, hogy ha hallgatok, az nem azt jelenti, hogy nincs mondanivalóm?” Wallid fiam segített megérteni apámnak ezen üzenetét, és elfogadni, hogy sokszor a némaság maga az erő. Wallid összetett személyiségének köszönheti, hogy a katonai kiképzést is kiválóan végezte. Az anyja nem örült, hogy jelentkezett az alapkiképzés után az emelt szintre is. Én bevallom, egy kicsit büszke voltam rá, de féltettem. Amikor azt is kitűnő és kiemelkedő eredménnyel zárta, helyet kapott a királyi hadseregben, valamint a királyi testőrségben, amit nem sok herceg mondhat el magáról. Nincs ez ellen kifogásom, véleményem szerint neki való munka ez, és láthatóan boldoggá is teszi őt, még ha nem is azt a tipikus kényelmes életet élheti, amit a királyi család tagjai élnek. Nem okoz gondot neki a korán kelés, a beduin életmód, a lovaglás, az állatokkal való foglalkozás vagy a napokig tartó túra a pusztában. Volt, hogy úgy tért haza egy sivatagi kiképzésről, hogy még mi sem ismertünk rá. A bőre koromfeketére sült, az arcán pedig elmélyültek a barázdák, mert a homok minden nedvességet kiszívott a bőréből. A szakálla hosszú volt, és ápolatlan, a ruhája koszos és izzadságtól bűzlött, a körme alatt feketéllett a kosz. Yasmin sírva sopánkodott, én egy büdös szót nem sok, de annyit sem tudtam szólni. Egyrészt forrtam belül, hogy a fiam egy herceg, miközben még a szolgáink is tisztábbak, másrészről éreztem, hogy Wallid valami olyasmit épít fel magában, ami később lerombolhatatlan lesz. És erre mi sem nagyobb bizonyíték annál, ami most zajlik. Csoda, hogy ilyen jól kijön a sógorával, Billal al-Szudairivel? Ha harcokról, fegyverekről, háborúkról van szó, Billal sem lapít. Ő a királyság védelmi minisztere, Csillával közös lányom, Anna férje, és bizony kijelenthető róla, hogy ő is minden lépcsőfokon elidőzött azért, hogy olyan magasra jusson, ahol most tart. – Billallal mindent megbeszéltem – válaszol az előbbi kérdésemre Wallid, mintha azt jelezné, hogy ehhez semmi közöm. Ő nem választja ketté a politikát és a családot, nem tűri, hogy számonkérjen. Pedig számon fogom! Még akkor is, ha Billal jelenleg az ő közvetlen felettese, hiszen a védelmi miniszter parancsol a királyi testőrségnek éppúgy, mint a hadseregnek. Kihúzott háttal a feleségemre sandítok, szeretném, ha most távozna, mert férfidolgokról beszélünk. Yasmin nem mozdul. Sosem volt az a tipikus arab, hallgatag, engedelmes asszony. Főképp nem, ha gyermekeinkről van szó. Feleségem úgy tud háborút folytatni velem, hogy jóformán csak a csaták lezártával fogom fel a veszteséget. Jó feleség és jó anya. Nála többet nem kérhettem. Elégedett vagyok az egykori választásommal, nem tudom, hogy akadna-e még nő, aki végigcsinálta volna velem mindazt, amit mi végigcsináltunk. Kétségbeesett pillanatok, fájdalmas igazságok, kapaszkodó szeretkezések, elengedések, visszafogadások, mindezt úgy, hogy teljes családi életet építettünk, szerettük és szeretjük egymást, és gyermekeket nemzettünk. Yasmin úgy teljesítette minden egykori vágyam, hogy olykor el is vette mindazt. Talán ez a furcsa kettős érzés tette számomra őt nélkülözhetetlenné, és igazi társammá. Nemcsak velem volt nehéz dolga, hanem a gyermekeinkkel is. Kár tagadni, Khalidot elkényeztettük, ami később igencsak visszaütött. Míg feleségem anyai szívvel és szép szavakkal próbálta kordában tartani őt, én a szigorommal. És ott volt mindemellett Anna, akit Yasmin úgy fogadott el, mint a saját gyermekét. Egyéves kora óta neveli őt, igaz, tiszta szívvel szeretik egymást, de akkor is hatalmas bátorságnak, erőnek és akaratnak vélem feleségem részéről, hogy megbirkózott mindezzel. Aztán jöttek az ikrek… Arra sem voltunk felkészülve, de persze boldogan fogadtuk, hogy dupla gyermekáldás elé nézünk. És végül megszületett legkisebb lányunk, Aziza, akiben leginkább Khalid akaratos jelleme köszön vissza női kivitelben. Talán egy gyermekünk van, akivel feleségemnek semmi gondja nem volt, és az Wallid ikertestvére: Ahmed. Neki csak babusgatás járt, éppen ezzel váltotta ki folyton Wallid és Khalid haragját. Ahmed más… Nem is nagyon tudom megfogalmazni… Ha figyelembe veszem a hóbortjait, akkor talán azt mondhatom rá, hogy Ahmed művészlélek. Bezzeg Wallid… – Wallid! Ha megtudom… – Apám! Billal lesz a király! Kért tőlem valamit, és hülye lettem volna nem megtenni! Felpattanok, a teáscsészémet a földhöz vágva üvöltöm: – Te gyilkosságról beszélsz, fiam! – A királyi család érdeke… – Hallgass el, mert Allah a tanúm rá, hogy tőből vágom ki a nyelved! Yasmin a szája elé emeli a kendőjét, Wallid azonban csak bólint. A legszívesebben most azonnal elkapnám Billalt, de tudom, nem kérhetem számon őt, és nem adhatom tudtára azt sem, hogy Walliddal beszéltem erről a kínos ügyről. Megáll az eszem! A húszéves fiamból egy gyilkost csinált! Fel fogok robbanni! Ez a tökfej meg csak mereszti rám a nagy zöld szemét, mintha tényleg nem értené, hogy mi a problémám. – Gamal, kérlek, nyugodj meg! – suttogja Yasmin. – Nyugodjak meg? Rajtam kívül felfogta még valaki, hogy mi a helyzet? Az egész világ rólunk suttog. A lányunk férjéről! Arról, hogy ő adott parancsot annak az újságírónak a meggyilkolására! És erre most itt áll előttünk az egyik fiunk, aki érintett az ügyben. És nyugodjak meg! Tudjátok, mi lesz ebből? Diplomáciai botrány… – Ez Billal dolga, apám. – De nagy a szád! Akkor miért nem mondtad ezt, amikor Törökországba küldött a nagykövetségre? – Mit vársz tőlem? Katonai, testőri esküt tettem. A királyért és a királyságunkért. Ráadásul nekem mindez a családomat is jelenti. Megindulok felé, Yasmin talán arra számít, hogy felképelem a fiunkat, mert felpattan, és közelebb lép. Tudja, hogy hirtelen haragú vagyok. – De Billal még nem király! – Elmosolyodik, mintha ez botorság lenne, hiszen voltaképpen minden hatalom már így is az ő kezében van. Csak senki sem beszél róla. – Neked sosem kell a családodért ölnöd! Megértetted? – De! Kell! Ez az esküm. Sajnálom, apa, de most nem Khaliddal vagy Ahmeddel beszélsz. Az egyik éttermeket meg szállodákat üzemeltet, a másik szobrászkodik, de én ilyen vagyok. Engem érdekel a politika, és tettekkel bizonyítok. Sosem tudtam eldönteni, hogy Wallid csak úgy tesz, mintha nem hasonlítaná magát össze a fivéreivel, vagy valóban nem teszi. Most megkapom rá a választ. Nagyon is tudatában van annak, hogy merőben különbözik a másik két fiúgyermekemtől, és ezt most büszkén vállalja. – Úgy érted, a gyilkosságok… Ezt jelentik számodra a tettek? – Gyakorlatilag nem én tettem, ha ez megnyugtat… „Ha ez megnyugtat…” Na, pont ez a megjegyzés dühít fel. Komolyan azt hiszi, hogy elvekről akarok neki papolni? Felemelem a kezem, ezért elhallgat. Komolyan mondom, hogy egy gyerek értelmi színvonalával közelít a témához. Farkasszemet nézünk, és be kell ismernem, hogy Wallid mindig is erőteljes dobbanásra késztette a szívemet. Amikor a szemébe nézek, magamat látom. A magas termetemet, a fekete hajamat, arcszőrzetemet, és amit csak neki és Annának tudtam átadni örökségül, a zöld szememet. Bár Anna lehet, hogy nem is tőlem örökölte, hanem az anyjától… Csak Allah tudhatja… És most egy gyilkos lett a fiamból. Mert Billal kérte őt… Húszéves. Már nősülnie kéne, gyermeket kellene nemzenie, de ő Isztambulba megy, és megöl egy újságírót, akinek a szókimondása nem tetszett a koronahercegnek. Aki nem mellesleg a vejem. Pazar! Megdörzsölöm az arcomat. Ha olykor azt érzem, hogy már minden rendben van, és nyugodt évek várnak rám, biztos közbejön valami. Folyton-folyvást így van. Régen nehezteltem Ahmedra, amiért nem olyan, mint Wallid. Szerettem volna, ha ugyanolyan karakán, mint az ikertestvére, de esküszöm, ilyenkor hálát adok a Magasságosnak, hogy legalább egy gyermekem nem kerget az őrületbe. – Nézhetnél nyugati tv-csatornát – suttogom felé, mire megrántja a vállát. – Akkor nem lennél ilyen nagy mellénnyel. – Miért mondod ezt? – Nem titok, ami történt, Wallid! Al-Muwalladot eltűnt emberként tartják számon, tehát beszélnek róla. Tudják, hogy Isztambulban, a szaúdi nagykövetségen veszett nyoma, és azt is tudják, hogy aznap szaúdi magángépek szálltak le Isztambulban. Amik még aznap visszaindultak ide, a királyságba. Nem sokkolom a tényekkel, vagy talán csak nem érdekli, mert a tekintete csöppet sem megbánó, és fikarcnyi félelem sem tükröződik benne. – Apám… Hagyjuk… Nem kell erről beszélnünk… – Ha azt hiszed, hogy a világ nem követeli majd ennek az ügynek a kivizsgálását, akkor tévedsz. Ismét elvigyorodik. Ez némiképp meglep, ugyanakkor mást nem is várhatnék Wallidtól. – Billal előtt az egész világ meghajol, ezt te is tudod. – Billal veszélyes játékot játszik. – Mégis hozzáadtad a nővéremet. Megfagy a levegő, hallom, ahogy Yasmin sóhaja a levegőben reszketve illan tova. A kezem ökölbe szorul, mert a hangnem nagyon nem tetszik. Ugyanakkor igaza van. Már akkor tudtam, hogy veszélyes emberhez adom Annát, de nem sejtettem, hogy a családom többi tagjáért is aggódnom kell. És ismerjük el… A veszélyes ember mindig akkora hévvel védi a szeretteit, mint amekkorával másra támadni képes, tehát Annát joggal hihettem biztonságban. – Takarodj a szemem elől! – suttogom. – Gamal, kérlek… – lép közelebb Yasmin. – Wallid fiatal. Honnan tudhatná, mi a helyes, és mi nem? Billallal senki sem szállhat szembe, és igaza van, ő főképp nem teheti, hiszen a hadsereg tagja. Nem értem Yasmint. Évekkel ezelőtt Khalidnak egy ilyenért kikaparta volna a szemét. Wallid érett férfi, nem mentegethetjük azzal, hogy fiatal. Talán azzal igen, hogy mi a hivatása, és hogy parancsot kapott, de mással nem. – Majd akkor védd, ha halálra ítélik. – Ismét síri csönd van, Yasmin szeme megtelik könnyel. Wallid beharapja a szája szélét, mire nekiszegezem a kérdést: – Vagy erre nem számítasz? Billal majd megvéd, igaz? – Tudod jól, hogy sosem ártana nekünk. A közeli rokonunk lett azzal, hogy elvette Annát. Khalidot is kihúzta a bajból. – Billal nem egy jótét lélek! Ő is került már hatalmas slamasztikába, amiből a király húzta ki. Egek! Semmit! Semmit sem tudtok Billal al-Szudairiről, a francba is! Te még túl fiatal vagy – mutatok Wallidra –, te pedig nem is akarsz róla tudomást venni! – sandítok vissza Yasminra, aki azonnal beleáll a vitába. – Nem vagyok sem ostoba, sem vak. De nem szállok szembe a koronaherceggel, akinek a felesége a lányunk! – Mindig meghatódom, amikor Annáról úgy beszél, mintha ő szülte volna. Sohasem állt semmi kettejük közé, és ezért végtelenül hálás vagyok Allahnak ugyanúgy, mint a hitvesemnek. – Amit évekkel ezelőtt tett Billal, azt nem húzhatjuk folyton elő a szemétből. Akkor még ő is fiatal volt… Elnémul, talán a tekintetem miatt, ami már-már üzeni: A vér nem válik vízzé! – Miért? Mit tett? – kérdezi halkan Wallid, mire Yasmin ismét az arca elé emeli a kendőjét, mint aki sem hallani, sem beszélni nem akar erről. – Elég súlyos dolgokat… Olyasmiket, mint most te… – És az miért probléma? Billal ugyanolyan katona, mint én. Igen, talán félreérthető vagyok. Én emberéletekről beszélek, ő azonban hazafias tettekről. Nem arról van szó, hogy Billal végzett egy hazaárulóval, vagy egy rajtaütés során a másvilágra küldte az ellenfelét. Billal al-Szudairinek van másik oldala is, amit nem sokan ismernek. Azt hiszem, semmi olyan törvénytelen vagy tiltott dolog nincs a királyságban, amit ne próbált volna ki, és nem űzte volna magas fokon. Billal már tizenéves korában gondot okozott a királynak az állandó prostituáltügyeivel, szerencsejátékával és a kábítószeres eseteivel. Az ország első embere nem győzte tisztára mosdatni az unokaöccsét, hiszen már akkor az volt a célja, hogy a helyére egyszer majd Billal al-Szudairit ültesse a trónra. És így is lesz… Az emberéletek, amelyek Billal nagyravágyó tervei, szenvedélye vagy őrültségei miatt vesztek oda, sosem számítottak. A király mindig mindenkit kárpótolt, és tett róla, hogy ne ragaszkodjon senki a bosszúhoz. – Hagyd már őt, Gamal! – legyint Yasmin. – Az előbb mondta el, hogy nincs köze hozzá. Feleségem szemébe nézve azon gondolkodom, hova tűntek azok az idők, amikor egy oldalon álltunk. Próbáltuk felelősségvállalásra is nevelni a gyerekeinket, és láthatjuk, Khalid meg is kapta e tekintetben a magáét. Most meg? Elfogadja Wallid azon egyszerű kijelentését, hogy „nincs köze hozzá”. Csak azért, mert „gyakorlatilag nem ő tette”. Emlékszem, Khalid egyszer felpofozta Ahmedet. Legidősebb fiamat mindig irritálta Ahmed szótlansága, szelídsége, és nem is volt hajlandó ezt véka alá rejteni. Yasminnal pont arra mentünk be a fiúk lakrészébe, hogy Khalid lesújt, Ahmed pedig sírva tűri és szenvedi el az ütéseket. Wallid az egyik fotelben ült, és szó nélkül figyelte az eseményeket. Yasminnal alaposan elővettük Khalidot, majd utána elbeszélgettünk Walliddal is. Sosem felejtem el, ahogy rám nézett. Valami ilyesmit mondtam neki: „Ugye tudod, hogy hiába nem ütöttél, ugyanúgy bántottad most Ahmedet?” Egyetlen arcizma sem rándult, csak ennyit mondott: „Tudom.” Tehát akkor és ott ő is megkapta a büntetését, és csak remélni tudom, hogy ez a bizonyos „tudás” nem veszett ki belőle. – Nem! Nem azt mondta, hogy nincs köze hozzá! Azt mondta, hogy gyakorlatilag nem ő tette. De ott volt! Látta! Tudja! Tud mindenről! – Wallid szemébe nézek, aki egy ideig állja a pillantásomat. – Emlékszel, amikor végignézted, hogy Khalid megpofozza Ahmedet? – Hogy jön ez most ide? – Emlékszel? – Bólint, ezért fölteszem Yasminnak is a kérdést. – És te? – Yasmin is helyesel. – Akkor és ott, fiam, pont ugyanolyan tétlenségért kaptál büntetést, mint most is fogsz. – Ez nem ugyanolyan… – siklik a földre a pillantása. – Allah mindent lát, fiam!