Fecske-torony

ELSŐ FEJEZET-2

Megcsikordult a pergamenen a toll, de a csikorgás nem tartott tovább pár pillanatnál. És pár sornál. Vysogota nem mindent tartott lejegyzésre érdemesnek, amit fennhangon mondott.

– Visszatérve a seb kezelésére – folytatta az öreg kisvártatva, belebámulva a gyertya pislákoló, füstölgő lángjába – jegyezzük fel a következőket. Nem vágtam fel a sérülés peremét, csak arra szorítkoztam, hogy eltávolítsak néhány vértelen foszlányt és persze a vérrögöket. A sebet átmostam fűzfakéreg-kivonattal. Eltávolítottam a szennyeződéseket és az idegen testeket. Varratokkal láttam el. Kenderből. Másféle cérnával, legyen ez feljegyezve, nem rendelkeztem. Hegyi árnikás borogatást alkalmaztam, és muszlinkötést raktam fel.

A szobán egy egér szaladt keresztül. Vysogota egy kenyérdarabkát dobott neki. Az ágyon fekvő lány nyugtalanul lélegzett, álmában nyögdécselt.

•

– A kezelés utáni nyolcadik óra. A beteg állapota: változatlan. Az orvos állapota… Illetve az enyém, javult, aludtam ugyanis egy keveset… Folytathatom a feljegyzéseket. Illendő ugyanis e lapokon elhelyezni némi információt a páciensemről. Az utódoknak. Már amennyiben bármilyen utód eljut ezekbe a mocsarakba, mielőtt minden elrothad és porrá mállik.

Vysogota nagyot sóhajtott, bemártotta a tollat, majd beletörülte a tintatartó szélébe.

– Ami pedig a pácienset illeti – mormogta –, légyen feljegyezve a következő. Amennyire látszik, nagyjából tizenhat éves, magas, mérsékelten karcsú termetű, de semmi esetre sem vézna, fogyatékos táplálkozásra ez nem utal. Az izomzat és a fizikai felépítés inkább ifjú tündelányra jellemző, de nem állapítható meg semmilyen félvér jelleg… még negyedvér sem. Köztudott, hogy a tündevér alacsonyabb aránya nem feltétlenül hagy nyomot.

Vysogota mintha csak most jött volna rá, hogy nem írt az ívre egyetlen rúnát, egyetlen szót sem. Megérintette a tollal a papírt, de a tinta kiszáradt. Az öreget azonban ez egyáltalán nem bosszantotta.

– Kerüljön feljegyzésre az is – folytatta –, hogy a lány soha nem szült. De valamint az is, hogy a testen nincs semmiféle régi jel, sebhely, forradás, semmi olyan nyom, amilyet nehéz munka, baleset, kockázatos életmód hagy maga után. Hangsúlyozom: régi nyomokról van szó. Friss sebekből bőven van a testén. A lányt verték. Megkorbácsolták, és aligha atyai kéz tette. Valószínűleg meg is rugdalták.

– A testén találtam egy eléggé furcsa különös ismertetőjelet is… Hmmm… Jegyezzük ezt fel, a tudomány javára… A lány lágyéktájára, közvetlenül a szeméremdomb mellé egy vörös rózsát tetováltak.

Vysogota alaposan megvizsgálta a kihegyezett toll végét, mielőtt belemártotta volna a tintatartóba. Ezúttal azonban nem felejtette el, mi célból tette ezt – sebesen, egyenes sorokban kezdte teleróni az ívet dőlt betűivel. Addig írt, ameddig a tolla ki nem száradt.

– Félig eszméletlen állapotban beszélt és kiabált – folytatta. – A kiejtése és a beszédmódja, ha figyelmen kívül hagyjuk az obszcén bűnözőzsargon sűrűn közbevetett kifejezéseit, meglehetősen közönséges, nehezen helyhez köthető, de megkockáztatnám azt a megállapítást, hogy inkább északi, mint déli jellegű. Egyes szavak…

A toll megint megcsikordult a pergamenen, túl kevés idő telt el ahhoz, hogy mindazt le tudja írni, amit pár pillanattal korábban elmondott. Ezután pontosan ott folytatta monológját, ahol abbahagyta.

– Egyes szavakat, neveket és fogalmakat, amelyeket a lány lázálmában dadogott összevissza, érdemes emlékezetbe vésni. És megvizsgálni. Minden arra mutat, hogy nagyon, de nagyon nem hétköznapi személy talált utat az öreg Vysogota kunyhójába…

Egy pillanatra elhallgatott, fülelt egy kicsit.

– Csak hát – morogta – nehogy az út végének bizonyuljon számára az öreg Vysogota kunyhója.

•

Vysogota a pergamen fölé hajolt, és ismét ráillesztette tollát, de nem írt le semmit, egyetlen rúnát sem. Az asztalra dobta a tollat. Egy pillanatig lihegve, haragosan mormogott valamit, krákogott. Az ágyra nézett, az onnan érkező hangokra figyelt.

– Meg kell állapítani, és fel kell jegyezni – mondta fáradt hangon –, hogy a helyzet nagyon rossz. Valamennyi igyekezet és eljárás elégtelennek, az erőfeszítések pedig meddőnek bizonyulhatnak. Félelmem megalapozott volt. A seb elfertőződött. A lánynak magas láza van. A heveny gyulladás állapotának már három kardinális megnyilvánulása lépett fel. Rubor, calor és tumor e pillanatban szemmel és érintéssel is könnyen megállapítható. Amikor elmúlik a kezelés utáni sokk, megjelenik a negyedik jelenség is: a dolor. Kerüljön feljegyzésre, hogy közel fél évszázad telt el, amióta elkezdtem orvosi gyakorlatot folytatni, ezek az évek rányomták bélyegüket az emlékezetemre és ujjaim ügyességére. Nem tudok sokat tenni, még kevesebb, amire lehetőségem van. A kevésnél is kevesebb az eszközöm és a gyógyszerem. Minden reményem a fiatal szervezet védekező mechanizmusában van…

•

– A kezelés utáni tizenkettedik óra. A várakozásnak megfelelően megérkezett a fertőzés negyedik kardinális megnyilvánulása: a dolor. A beteg kiáltozik fájdalmában, a láz és a hideglelés fokozódik. Nincs semmim, semmiféle szer, amit adhatnék neki. Van némi datúra-elixírem, de a lány túl gyönge hozzá, hogy túlélhesse a hatását. Van egy kis aconitumom is, de az aconitum egész biztosan megölné.

•

– A kezelés utáni tizenötödik óra. Hajnalodik. A beteg eszméletlen. A láz gyorsan emelkedik, a hideglelés erősödik. Ezen kívül heves arcizomgörcsök lépnek fel. Ha ez tetanusz, a lány elveszett. Reménykedjünk azonban, hogy az arcideg… Vagy a háromosztatú ideg. Vagy mind a kettő… Ebben az esetben a lány megrútul… De életben marad…

Vysogota a pergamenre tekintett, nem írt rá egyetlen rúnát, egyetlen szót sem.

– Feltéve – szólalt meg tompa hangon –, hogy túléli a fertőzést.

•

– A kezelés utáni huszadik óra. A láz emelkedik. A rubor, a calor, a tumor és a dolor, úgy tűnik, tetőpontjára ér. De a lánynak nincs esélye rá, hogy túlélje, hogy megérje, amíg egyáltalán ez a tetőzés bekövetkezik. Ezennel feljegyzem tehát… Én, Corvói Vysogota, nem hiszek az istenek létezésében. De ha véletlenül léteznének, vegyék gondjukba ezt a lányt. És bocsássák meg, amit tettem… Ha, amit tettem, tévedésnek bizonyulna.

Vysogota lerakta a tollat, megdörzsölte duzzadt, viszkető szemhéját, ökölbe szorított kézzel nyomogatta a halántékát.

– Datúra és aconitum keverékét adtam be neki – mondta tompa hangon. – Az eljövendő órák eldöntenek mindent.

•

Az öreg nem aludt, csak elbóbiskolt, szendergéséből nyögésekkel kísért kopogás és zörgés zaja keltette fel. A nyögdécselés inkább dühösnek, mint fájdalmasnak tetszett.

Kint hajnalodott, az ablaktáblákon vékony fénysugár szűrődött be. A homokóra alja csurig megtelt, mégpedig jó rég – Vysogota szokása szerint elfelejtette megfordítani. A mécses alig pislákolt, a tűzhely rubinvörös parazsa alig világította meg a szobasarkot. Az öreg felkelt, félrehúzta a pokrócokból rögtönzött paravánt, amellyel az ágyat kerítette el a helyiség többi részétől, hogy a beteg lány nyugalmát biztosítsa.

A beteg már fel tudott tápászkodni a padlóról, ahová épp az imént esett le, összegörnyedve ült a vacka szélén, az arcát próbálta megvakarni a kötés alatt. Vysogota megköszörülte a torkát.

– Megkértelek, hogy ne kelj fel. Túlságosan legyengültél. Ha kell valami, szólj. Mindig a közelben vagyok.

– Pont azt nem akarom, hogy a közelben légy – szólalt meg a lány félhangosan, de teljesen tisztán. – Pisilni akarok.

Amikor az öreg visszajött, hogy kivigye az éjjeliedényt, a lány hanyatt fekve hevert az ágyon, a homlokára és nyakára tekert kötésnek az arcára ragasztott végét piszkálta. Vysogota kisvártatva megint bejött, a lány ugyanabban a pozitúrában volt.

– Négy nap volt? – kérdezte a mennyezetre bámulva.

– Öt. Majdnem egy napja már, hogy utoljára beszélgettünk. Egy egész napot átaludtál. Ez jó. Szükséged van az alvásra.

– Jobban érzem magam.

– Örülök, hogy ezt hallom. Levesszük a kötést. Segítek felülni. Fogd meg a kezem.

A sebek szépen hegedtek és száradtak, ezúttal alig okozott fájdalmat, amikor letépte a kötést a varasodó bőrről. A lány óvatosan megérintette az arcát. Elfintorodott, de Vysogota tudta, hogy most nem csak fájdalmában. Minden alkalommal újra megbizonyosodott róla, hogy mekkora a sérülése, tisztában volt vele, hogy a sebei komolyak. Rémülettel vette tudomásul, hogy amit érzett, amikor odanyúlt, az nem puszta lázálom volt.

– Van valami tükörféléd?

– Nincs – hazudta az öreg.

A lány ránézett, talán először volt teljesen magánál.

– Ez azt jelenti, hogy ennyire nagy a baj? – kérdezte, miközben óvatosan végigsimította ujjait a varratokon.

– A sérülés nagyon nagy felületű – dadogta az öreg, mérges volt magára, hogy egy kölyök előtt magyarázkodik és bizonykodik. – Az arcod még mindig nagyon fel van dagadva. Pár nap múlva kiveszem a varratokat, addig árnikát teszek rá, meg fűzfakéreg-kivonatot. Nem kötöm már be a fejedet egészen. Szépen gyógyul. Tényleg szépen.

A lány nem válaszolt. Az ajkát és az állkapcsát mozgatta, összeráncolta az arcát, fintorokat vágott, próbálgatta, mit engednek és mit nem a sebei.

– Galamblevest főztem. Eszel?

– Eszem. De most egyedül próbálom meg. Megalázó, ha valakit úgy etetnek, mintha béna volna.

Jó hosszú ideig evett. Óvatosan emelte a szájához a fakanalat, akkora igyekezettel, mintha két font súlyú lett volna. De boldogult Vysogota segítsége nélkül is, aki nagy érdeklődéssel bámulta. Vysogota kíváncsi természetű volt – csak úgy égett a kíváncsiságtól. Tudta, hogy amint a lány ismét egészséges lesz, elkezdődhet kettőjük között az eszmecsere, amely fényt deríthet erre a titokzatos ügyre. Tudta ezt, és alig várta, hogy bekövetkezzék. Túl régen élt egyedül a pusztában.

A lány befejezte az evést, a párnájára hanyatlott. Kis ideig mereven nézte a mennyezetet, majd elfordította a fejét. Szokatlanul nagy zöld szeme, ahogy Vysogota ismét megállapította, ártatlan gyermek arcát láttatta, kiáltó ellentétben voltak ezzel a most rajta éktelenkedő szörnyű sebek. Vysogota ismerte ezt a típusú szépséget – nagy szemű örök gyerek, ösztönösen is rokonszenvet keltő arckifejezés. Örök kislány, még akkor is, amikor a huszadik, sőt, a harmincadik születésnapja is rég feledésbe merült. Igen, Vysogota jól ismerte ezt a típusú szépséget. A második felesége volt ilyen. A lánya volt ilyen.

– Menekülnöm kell innen – szólalt meg hirtelen a lány. – Méghozzá sürgősen. Üldöznek. Hiszen tudod.

– Tudom – bólintott. – Ez volt az első szavad, és a látszat ellenére nem beszéltél félre. Pontosabban az első szavaid egyike. Először a lovadról és a kardodról kérdeztél. Ebben a sorrendben. Amikor biztosítottalak róla, hogy a ló meg a kard is jó kezekben van, arra kezdtél gyanakodni, hogy valami Bonhart cimborája vagyok, és nem gyógyítani foglak, hanem a remény kínjainak vetlek alá. Amikor nem kis fáradsággal eloszlattam a tévedésedet, bemutatkoztál, hogy Falkának hívnak, és megköszönted, hogy megmentettelek.

– Akkor jó. – A lány elfordította párnán nyugvó fejét, mintha kerülni szeretné, hogy az öreg szemébe kelljen néznie. – Akkor jó, hogy nem felejtettem el megköszönni. Ködösen emlékszem csak erre. Nem tudom, mi volt a valóság, és mi az álom. Tartottam tőle, hogy nem köszöntem meg. Nem Falkának hívnak.

– Ezt is megtudtam, bár merő véletlenségből. Lázas voltál, úgy beszéltél.

– Szökevény vagyok – mondta meg sem fordulva. – Menekült. Veszélyes nekem menedéket nyújtani. Veszélyes tudni, mi az igazi nevem. Lóra kell ülnöm, hogy elmenekülhessek, mielőtt itt a nyomomra bukkannának…

– Az előbb – mondta az öreg szelíden – az is gondot okozott, hogy az éjjeliedényre ülj. Nemigen látom, hogyan tudnál lóra ülni. De biztosítalak róla, itt nem vagy veszélyben. Senki sem bukkan itt a nyomodra.

– Biztos, hogy üldöznek. Követik a nyomaimat, átfésülik a környéket…

– Nyugodj meg. Minden nap esik, senki sem találja meg a nyomaidat. A pusztában vagy, egy remetelakban. Remete házában, aki kivonult a világból. Úgy, hogy a világnak se legyen könnyű rátalálnia. Ha azonban úgy kívánod, találhatok rá módot, hogy hírt adjak rólad a szeretteidnek vagy a barátaidnak.

– Azt sem tudod, ki vagyok…

– Sebesült lány vagy – vágott a szavába. – Olyanok elől menekülsz, akik nem riadnak vissza tőle, hogy megsebesítsenek egy lányt. Kívánod, hogy közvetítsek valamilyen üzenetet?

– Nincs kinek – válaszolta a lány rövid szünet után, Vysogota jól hallotta, mennyire megváltozott a hangja. – A barátaim meghaltak. Mindet meggyilkolták.

Nem reagált.

– Én a halál vagyok – folytatta különös hangszínnel. – Bárki, aki velem kapcsolatba kerül, meghal.

– Nem mindenki – ellenkezett az öreg, miközben figyelmesen vizsgálgatta a lányt. – Bonhart sem, akinek a nevét kiabáltad lázálmodban, aki elől most menekülni akarsz. Érintkezésetek inkább neked volt ártalmadra, mint neki. Ő… sebesítette meg az arcod?

– Nem – szorította össze a lány a száját, hogy elfojtson valamit, ami éppúgy lehetett nyögés, mint káromkodás. – Az arcomon a Kuvik ejtett sebet. Stefan Skellen. Bonhart viszont… Bonhart jóval komolyabban sebzett meg. Mélyebben. Erről is beszéltem lázálmomban?

– Nyugodj meg. Legyengültél, kerülnöd kellene az erős felindulást.

– Ciri a nevem.

– Csinálok neked árnikaborogatást, Ciri.

– Állj meg csak… egy pillanat. Adj valami tükörfélét.

– Mondtam neked…

– Kérlek!

Az öreg beleegyezett, arra a következtetésre jutott, hogy ez a helyes, hogy ezt nem lehet elodázni. Még a mécsest is odavitte. Hogy a lány jobban lássa, mit tettek az arcával.

– Na igen – szólalt meg elváltoztatott, akadozó hangon. – Na igen. Pont olyan, amilyennek gondoltam. Majdnem olyan, amilyennek gondoltam.

Vysogota kiment, összehúzva maga mögött a pokrócokból rögtönzött paravánt.

A lány igyekezett halkan zokogni, hogy az öreg ne hallja meg. Nagyon igyekezett.

•

Másnap Vysogota kiszedte a varratok egyik felét. Ciri az arcát tapogatta, fel-felszisszenve, mint a kígyó, panaszolta, hogy nagyon fáj a füle, és hogy a nyaka az állkapcsa tájékán rendkívül érzékeny. De azért felkelt, felöltözött, és kiment az udvarra. Vysogota nem tiltakozott. Kikísérte. A lány nem szorult segítségre vagy támaszra. Egészséges volt, és sokkal erősebb, mint feltételezni lehetett volna.