Fecske-torony

ELSŐ FEJEZET-3

Csak kint szédült meg, nekitámaszkodott az ajtófélfának.

– De hisz… – Hirtelen elakadt a lélegzete. – De hideg van! Fagy már, vagy mi? Tél van már? Mennyi ideig feküdtem itt? Hetekig?

– Pontosan hat napig. Október hónap ötödik napján vagyunk. De nagyon hidegnek ígérkezik az október.

– Október ötödike? – Összeráncolta a homlokát, majd fájdalmában felszisszent. – Hogyhogy? Két hét…

– Micsoda? Milyen két hét?

– Nem fontos – vont vállat a lány. – Lehet, hogy összekeverek valamit… De talán nem is tévedés. Mondd csak, minek van ilyen szörnyű bűze?

– A bőröknek. Pézsmapocokra, borzra, nutriára és vidrára vadászom, a bőrüket kikészítem. Még a remetéknek is meg kell élniük valamiből.

– Hol a lovam?

– Az istállóban.

A fekete kanca hangos nyerítéssel köszöntötte az érkezőket, Vysogota kecskéje mekegve rákontrázott, amiből kihallatszott, igen csak elégedetlen azzal, hogy a hajlékát meg kell osztania egy másik lakóval. Ciri átölelte a ló nyakát, megpaskolta, megsimogatta a sörényét. A kanca prüszkölt, a szalmát kapálta a patájával.

– Hol a nyergem? A nyeregtakaróm? A lószerszám?

– Itt.

Az öreg nem tiltakozott, nem tett megjegyzéseket, nem mondta ki, mire gondol. Botjára támaszkodva hallgatott. Nem mozdult akkor sem, amikor a lány feljajdult, miközben megpróbálta felemelni a nyerget, egy arcizma sem rezdült, amikor amaz megingott a teher alatt, és hangos nyögéssel a szalmával behintett agyagpadlóra zuhant. Nem ment oda, nem segített neki felállni. Figyelmesen nézte.

– Na igen – szólalt meg a lány összeszorított fogakkal, ellökdösve magától a lovat, amely igyekezett bedugni az orrát a gallérja mögé. – Minden világos. De nekem menekülnöm kell innen, a fenébe is! Egyszerűen muszáj!

– Hová? – kérdezte az öreg fagyosan.

A lány megpiszkálta az arcát, még mindig a szalmán ült a leejtett nyereg mellett.

– Minél messzebbre.

Vysogota bólintott, mintha a válasz kielégítette volna, minden világos lett volna tőle, és nem maradt volna több töprengenivaló. Ciri nagy nehezen felállt. Meg sem próbált a nyereg és a lószerszám felé nyúlni. Csak azt ellenőrizte, van-e a kanca részére széna meg zab a vályúban, és egy szalmacsomóval törölgetni kezdte a ló hátát és oldalát. Vysogota csöndben várt, és nem hiába. A lány nekiszédült a tetőt tartó oszlopnak, halottfehérre sápadt. Az öreg szó nélkül odanyújtotta a botját.

– Nincs semmi bajom. Csak…

– Csak megszédültél, mert beteg vagy és gyönge, mint egy újszülött. Menjünk vissza. Feküdnöd kell.

•

Napnyugtakor Ciri, miután aludt jó pár órát, megint kiment. Vysogota épp a folyóról jött vissza, rábukkant a természetes szedersövénynél.

– Ne menj túl messzire a viskótól – szólt rá szemrehányóan. – Először is, túlságosan le vagy gyöngülve…

– Jobban érzem magam.

– Másodszor pedig veszélyes. Körülöttünk terjedelmes mocsár, végtelen nádas van. Nem ismered az ösvényeket, eltévedhetsz vagy elmerülhetsz az ingoványban.

– Te viszont – mutatott rá a lány a zsákra, amelyet az öreg vonszolt magával – persze ismered az ösvényeket. És nem is járkálsz el messzire, tehát a mocsár egyáltalán nem is olyan nagy. Bőröket készítesz ki a megélhetésért, ez világos. Kelpie, a kancám előtt zab van, de földeket itt nem látok. Tyúkot ettünk kásával. És kenyeret. Igazi kenyeret, nem lepényt. Kenyeret nem kapnál a prémvadászoktól. Tehát falu van a környéken.

– Hibátlan a következtetés – válaszolt az öreg nyugodtan. – Valóban, kapok élelmet a legközelebbi faluból. A legközelebbiből, de egyáltalán nincs az közel, a lápvidék peremén van. A mocsár egy folyóval határos. A bőröket ennivalóra cserélem, csónakon hozzák. Kenyeret, kását, lisztet, sót, sajtot, néha nyulat vagy tyúkot. Időnként híreket.

Kérdést nem kapott, így folytatta.

– Kétszer is járt a helységben az üldöző lovasok bandája. Először figyelmeztettek, nehogy valaki elbújtasson téged, tűzzel-vassal fenyegették meg a parasztokat, ha a faluban kapnának el. Másodjára jutalmat tűztek ki. A hulla megtalálásáért. Az üldözőid meg vannak győződve róla, hogy holtan heversz az erdőben valami szurdokban vagy hasadékban.

– És nem nyugszanak – mormogta a lány –, amíg meg nem találják a holttestet. Tudom én jól. Bizonyíték kell nekik, hogy meghaltam. Bizonyíték nélkül nem hagyják abba. Mindenütt kutakodni fognak. A végén ide is eljutnak…

– Nagyon fontos ez nekik – jegyezte meg az öreg. – Mondhatnám, rendkívül fontos…

A lány összeszorította a száját.

– Ne aggódj. Elmegyek, mielőtt itt rám találnának. Nem teszlek ki veszélynek… Ne félj.

– Miből gondolod, hogy félek? – vont vállat. – Hogy okom van félni? Ide nem talál el senki, itt senki sem bukkan rád. De ha kidugod az orrod a nádasból, egyenesen az üldözőid kezébe kerülsz.

– Egyszóval – a lány dacosan felszegte a fejét – itt kell maradnom? Ezt akartad mondani?

– Nem vagy fogoly. Elmehetsz, amikor csak akarsz. Pontosabban: amikor képes leszel rá. De itt is maradhatsz nálam, itt várhatsz. Az üldözők egyszer csak elunják. Mindig megunják, előbb-utóbb. Mindig. Hihetsz nekem. Értek én ehhez.

A lány zöld szeme megvillant, miközben végignézett rajta.

– Egyébként – bökte ki gyorsan, vállat vont, kerülte a lány tekintetét – azt teszel, amit akarsz. Ismétlem, nem tartalak fogságban itt.

– Ma aligha megyek el – prüszkölt a lány. – Gyönge vagyok… És mindjárt lemegy a nap… És hát nem ismerem az ösvényeket. Menjünk be hát a házba… Fázom.

•

– Azt mondtad, hat napig feküdtem itt nálad. Ez igaz?

– Miért hazudnék?

– Ne húzd fel az orrod. Megpróbálom kiszámolni a napokat… Megszöktem… Megsebesültem… Napéjegyenlőségkor. Szeptember huszonharmadikán. Ha jobban szeretsz tünde módra számolni, Lammas utolsó napján.

– Lehetetlen.

– Miért hazudnék? – kiáltott fel, és az arcához kapva feljajdult. Vysogota nyugodtan nézte.

– Nem tudom, miért – mondta hűvösen. – De valamikor orvos voltam, Ciri. Régen, de ma is meg tudom különböztetni a tízórás sebeket a négynapos sebektől. Szeptember huszonhetedikén találtam rád. Tehát szeptember huszonhatodikán sebesültél meg. Velen harmadik napján, ha jobban szeretsz tünde módra számolni. Három nappal az Equinoctium után.

– Pont Equinoctium napján sebesültem meg.

– Az nem lehet, Ciri. Nyilván összekeverted a dátumokat.

– Biztos, hogy nem. Neked van valami elavult remetenaptárad.

– Ahogy akarod. Olyan nagyon fontos ez?

– Nem. Egyáltalán nem.

•

Három nap múlva Vysogota kiszedte az utolsó varratokat is. Minden oka megvolt rá, hogy elégedett és büszke legyen a művére – a varratvonal egyenes és tiszta volt, nem kellett attól tartani, hogy a sebbe nőtt szennyeződés tetoválásnak tűnik. A sebész elégedettségét viszont lerontotta Ciri látványa, aki keserű hallgatással vizsgálgatta a sebhelyet mindenféle szögből a tükörben, és hasztalanul igyekezett eltakarni az arcába fésült hajával. A forradás elcsúfította. Ami tény, az tény. Nem volt mit tenni. Semmit sem segít, ha úgy tesz, mintha másképp volna. Tényleg szörnyen nézett ki a sebhely kötélszerűen megdagadva, vörösen, tűszúrások és cérnavégek nyomaival megjelölve. Volt rá esély, hogy ez az állapot fokozatosan, sőt, gyorsan javuljon. Vysogota azonban tudta: semmi esély rá, hogy a forradás eltűnjön, és ne csúfítsa el az arcot.

Ciri sokkal jobban érezte magát, de Vysogota legnagyobb csodálkozására és megelégedésére egyáltalán nem hozta szóba a távozást. Kivezette az istállóból fekete Kelpie-jét – Vysogota tudta, hogy Északon a „kelpie” nevet adták a hínárszörnynek, ennek a veszedelmes tengeri lénynek, amelynek olyan híre volt, hogy felöltheti egy csodaszép paripa, egy delfin, sőt, egy bájos nő alakját is, a valóságban azonban mindig olyan volt, mint egy kupac zöldség. Ciri felnyergelte a kancát, és párszor körbeügette az udvart és a házat, majd Kelpie visszatért az istállóba, hogy tovább élvezze a kecske társaságát, Ciri meg a házba, hogy tovább élvezze Vysogota társaságát. Még segített is – valószínűleg unalmában – a bőrök megmunkálásában. Az öreg a nutriákat válogatta szét méret és szín szerint, a lány pedig a pézsmapockokat vagdosta ketté háta meg hasa bőrére, egy deszkára fektetve. Kivételesen ügyes keze volt.

Éppen ilyen elfoglaltság közben került sor közöttük egy meglehetősen furcsa beszélgetésre.

•

– Nem tudod, ki vagyok. Fogalmad sincs róla, ki vagyok.

A lány megismételte néhányszor ezt a banális kijelentést, valamelyest meg is bántotta ezzel. Az öreg természetesen nem mutatta, hogy megbántódott volna – lejáratta volna magát, ha elárulta volna érzelmeit egy ilyen taknyos előtt. Nem, ezt nem tehette meg, de gyötrő kíváncsiságát sem árulhatta el.

Kíváncsisága tulajdonképpen alaptalan volt, hiszen könnyedén rájöhetett, kicsoda a lány. Vysogota idejében sem mentek ritkaságszámba a fiatalok bandái. Az eltelt évek nem tudták semmivé tenni azt a mágneses erőt, amellyel ezek a bandák magukhoz vonzották a kalandra és erős élményekre vágyó kamaszokat. Meglehetősen gyakran a vesztükre. Az élményeket az arcukon éktelenkedő sebhellyel megúszó taknyosok szerencsésnek mondhatták magukat – a kevésbé szerencsésekre kínzás, pányva, bitó vagy karó várt.

Az ám, Vysogota ideje óta csak egyvalami változott meg: a terjedő emancipáció. Nem csak sihedereket vonzottak a bandák, hanem hibbant fruskákat is, akik előnyben részesítették a lovat, a kardot és a kalandot a horgolótűvel, a guzsallyal és a házasságszerzővel szemben.

Vysogota nem mondta ezt meg neki egyenesen. Csak köntörfalazva. De úgy, hogy a lány tudja, hogy ő is tudja. Hogy felfogja, ha valaki rejtély itt, az bizonyosan nem ő – ez a hajtóvadászatból csodával határos módon megmenekült zsivány kamaszlány a zsivány kamaszok bandájából. Egy elcsúfított taknyos, aki a titokzatosság nimbuszával próbálja körülvenni magát…

– Nem tudod, ki vagyok. De ne aggódj. Rövidesen elmegyek. Nem teszlek ki veszélynek.

Vysogotának elege lett.

– Semmilyen veszély nem fenyeget engem – jelentette ki szárazon. – Hogy is fenyegethetne? Még ha felbukkannának is itt az üldözők, amit kétlek, mi baj érhet engem? Szökött bűnözőnek büntetendő a segítségnyújtás, de nem remeték esetében, a remeték ugyanis tudatlanok a világi dolgokban. Nekem jogom van bárkit vendégül látni, aki remetelakomba vetődik. Jól mondád: nem tudom, ki vagy. Honnan is tudnám én, a remete, ki vagy, mi a vétked, és miért üldöz a törvény? És milyen törvény? Hiszen még azt sem tudom, kinek a törvénye érvényes ezen a vidéken, kié és milyen a joghatóság. És nem is érdekel. Remete vagyok.

Túl sokszor említette a remeteséget, érezte ezt. De nem tágított, a lány haragos zöld tekintete sarkantyúként vágott belé.

– Nincstelen remete vagyok. A világ számára és a világ dolgai számára halott. Egyszerű tanulatlan ember vagyok, a világi dolgokban tudatlan…

Túlzott.

– Hát persze! – rikácsolta a lány, a bőrt és a kést a padlóra hajította. – Túl ostobának tartasz, vagy mi? Nem vagyok ostoba, nehogy azt hidd. Remete, nincstelen remete! Amíg távol voltál, körülnéztem. Bekukkantottam oda, ni, a sarokba, a nem túl tiszta pokróc mögé. Hogy kerültek oda a polcokra a tudós könyvek, he, egyszerű tanulatlan ember?

Vysogota a többi közé dobta a nutriabőrt.

– Régen egy adószedő lakott itt – vetette oda könnyedén. – Ezek kataszterek és számtartó könyvek.

– Hazudsz. – Ciri elfintorította az arcát, megdörzsölte a sebhelyet. – A szemembe hazudsz!

Az öreg nem válaszolt, úgy tett, mintha a következő bőr színét latolgatná.

– Lehet, hogy azt gondolod magadban – tette hozzá kis idő múlva a lány –, hogy ha fehér a szakállad, ráncos vagy és száz éves, könnyedén becsapsz egy naiv ifjoncot, mi? Hát azt mondom neked, egy akárkit talán fel is ültethetnél. De én nem vagyok akárki.

Az öreg némán, de kihívóan, kérdően felvonta a szemöldökét.

– Remete, én olyan helyeken tanultam, ahol jócskán volt könyv, olyanok is, amilyenek a te polcodon vannak. Ezekből a kötetekből sok az ismerős.

Vysogota még följebb vonta a szemöldökét. A lány egyenesen a szemébe nézett.

– Különös dolgokat fecseg – sziszegte – ez a szétvert pofával a bokrok között talált mocskos piszokfészek, elrabolt árva, aki nyilván tolvaj vagy bandita. De meg kell tudnod, remete uram, hogy olvastam Roderick de Novembre Történelemét. Nem is egyszer olvastam át a Materia medica című művet. Ismerem a Herbariust, ugyanazt, ami a te polcodon van. Azt is tudom, mit jelent a könyvek gerincén az a hermelines kereszt a vörös pajzson. Ez azt jelzi, hogy a könyvet az oxenfurti egyetem adta ki.

Elhallgatott, továbbra is figyelmesen vizsgálgatta az öreget. Vysogota hallgatott, azon igyekezett, hogy az arca ne áruljon el semmit.

– Ezért szerintem – mondta a lány, és a rá jellemző büszke és kissé heves mozdulattal vetette fel a fejét – te egyáltalán nem vagy tuskó, sem remete. Hogy egyáltalán nem haltál meg a világ számára, inkább menekülsz előle. És itt rejtőzködsz a pusztaságban, ahol elmaszkíroz a látszat és a végtelen nádas.

– Ha így áll a dolog – mosolyodott el Vysogota –, akkor valóban furcsán találkozott a sorsunk, olvasott kisasszonyom. Igencsak rejtélyes módon hozott össze bennünket a végzet. Mindazonáltal te is itt rejtőzködsz. Mindazonáltal te is, Ciri, ügyesen szövöd magad köré a látszat fátyolát. Én azonban vénember vagyok, teli gyanakvással és megkeseredett, öreges bizalmatlansággal…

– Velem szemben vagy bizalmatlan?

– A világgal szemben, Ciri. Azzal a világgal szemben, amelyben a csalás látszata az igazság maszkját ölti fel, hogy más igazságot terjesszen, hamisat, mellesleg azt is megpróbálja elcsalni. Azzal a világgal szemben, amelyben az oxenfurti egyetem címerét festik a bordélyházak kapujára. Azzal a világgal szemben, amelyben sebesült haramialányok tapasztalt, tanult, meg talán nemes születésű kisasszonynak, értelmiséginek és Roderick de Novembre-t olvasgató, az Akadémia címerét illetően járatos eruditának adják ki magukat. Minden látszat ellenére. Annak ellenére, hogy másfajta jelet viselnek magukon. Banditatetoválást. Ágyékra metszett vörös rózsát.

– Valóban, igazad van. – A lány összeharapta az ajkát, és úgy elvörösödött, hogy a sebhely vonala teljesen elfeketült. – Megkeseredett vénember vagy. És fontoskodó vén trotty.