Fecske-torony

ELSŐ FEJEZET-4

– A pokróc mögötti polcon – intett az öreg a fejével – ott van az Aen N’og Mab Taedh’morc, a tündemesék és verses elbeszélések gyűjteménye. Van benne a helyzetünkre és beszélgetésünkre nagyon is illő kis történet egy tisztes kort megérő hollóról és egy fiatalka fecskéről. Mivel hozzád hasonlóan, Ciri, én is eruditus vagyok, bátorkodom felidézni egy alkalmas részletét. A holló, amint csalhatatlanul emlékszel rá, a fecske szemére veti, hogy csélcsap és illetlenül izgága.

Hen Cerbin dic’ss aen n’og Zireael

Aark, aark, caelm foile, te veloe, ell?

Zireael…

Megállt, könyökével az asztalra, állával pedig összekulcsolt ujjaira támaszkodott. Ciri fölvetette a fejét, kiegyenesedett, kihívóan nézett az öregre. És befejezte.

…Zireael veloe que’ss aen en’ssan irch

Mab og, Hen Cerbin, vean ni, quirk, quirk!

– A megkeseredett és bizalmatlan vénember – szólalt meg egy pillanat múlva Vysogota, változatlan testhelyzetben – elnézést kér az ifjú eruditától. A tisztes kort megélt holló, aki mindenütt ármányt és csalást szimatol, bocsánatot kér az ifjú fecskétől, akinek egyedüli hibája az, hogy fiatal és életteli. És szépséges.

– Ez csak fecsegés – mondta kelletlenül a lány, ösztönösen eltakarva tenyerével az arcán a sebhelyet. – Az ilyen bókokat nyugodtan megtarthatod magadnak. Nem javítanak semmit azokon a girbegurba öltéseken, amelyekkel a bőrömet fércelted össze. Ne hidd azt se, hogy ezen a módon elnyered a bizalmam. Továbbra sem tudom, ki vagy te valójában. Miért csaptál be azokkal a dátumokkal és napokkal? És milyen céllal lestél be a lábam közé, holott az arcomon sebesültem meg? És vajon csak puszta leskelődés volt ez?

Ezúttal sikerült kibillentenie az öreget az egyensúlyából.

– Mit képzelsz, te taknyos?! – kiabálta. – Az apád lehetnék!

– A nagyapám – javította ki a lány hűvösen. – Vagy a dédapám. De nem vagy az. Én nem tudom, ki vagy. De biztosan nem az vagy, akinek látszani szeretnél.

– Az vagyok, aki rád talált a mocsárban, amikor csaknem belefagytál a mohába, az arcod helyén fekete kéreg volt, eszméletlen voltál, mocskos és piszkos. Az vagyok, aki hazahozott, bár nem tudta, ki vagy, és joggal gondolhatott a legrosszabbra. Aki ellátott és ágyba fektetett. Gyógyított, amikor lázban égtél. Ápolt. Megmosdatott. Alaposan. A tetoválás körül is.

A lány megint elvörösödött, de szemtelenül kihívó tekintete egy jottányit sem változott.

– A mai világban – vetette oda a lány – a csalfa látszat néha igaznak tetteti magát, magad mondtad. Már én is ismerem egy kissé a világot, képzeld el. Megmentettél, elláttál, ápoltál. Köszönet illet ezért. Hálás vagyok a… a jóságodért. De hisz jól tudom, nem létezik olyasmi, hogy jóság, anélkül…

– Számítás és előnylesés nélkül – fejezte be az öreg mosolyogva. – Igen, igen, tudom, láttam egyet-mást, ki tudja, hátha ugyanolyan jól ismerem a világot, mint te, Ciri. A sebesült lányokat, ez köztudomású, minden értéküktől megfosztják. Ha eszméletlenek vagy túl gyöngék ahhoz, hogy védekezzenek, rendszerint szabad utat engednek kéjvágyuknak, nem ritkán bűnös és természetellenes módon. Igaz?

– Semmi sem olyan, amilyennek látszik – válaszolta Ciri, újfent elpirulva.

– Milyen igaz megállapítás. – Az öreg a megfelelő kupacra dobta a következő bőrt. – És milyen kíméletlenül vezet bennünket el arra a következtetésre, hogy mi, Ciri, semmit sem tudunk egymásról. Csak a látszatot ismerjük, az pedig megtévesztő.

Várt egy pillanatot, de Ciri nem sietett a válasszal.

– Habár mindkettőnknek sikerült bevezetőül valami inkvizíciószerűséggel előállni, továbbra sem tudunk egymásról semmit. Én nem tudom, te ki vagy, te nem tudod, én ki vagyok…

Ezúttal szándékosan kivárt. A lány nézésében ott bujkált a kérdés, amelyre várt. Valami különös fény villant meg a szemében, miközben feltette ezt a kérdést.

– Ki kezdi?

•

Ha valaki napnyugta után odalopózott volna a besüppedt, mohlepte zsúptetejű kunyhóhoz, ha belesett volna, a tűzhely lángjának és parazsának fényénél egy halom bőr fölé görnyedő ősz szakállú öreget látott volna. De látott volna egy ezüstös hajú lányt is, arcán ronda sebhellyel, amely egyáltalán nem illett a nagyra nyílt zöld gyerekszemekhez.

De ezt senki sem láthatta. A kunyhó a nádasban állt, mocsárvidéken, ahová senki sem merészkedett be.

•

– Corvói Vysogotának hívnak. Voltam orvos. Sebész. Voltam alkimista. Voltam kutató, történész, filozófus, etikus. Voltam az Oxenfurti Akadémia professzora. Menekülnöm kellett onnan, miután megjelentettem egy művemet, amelyet istentelennek nyilvánítottak, ezért akkoriban, ötven évvel ezelőtt, halálbüntetés fenyegetett. Emigrálnom kellett. A feleségem nem akart emigrálni, elhagyott tehát. Én pedig csak messze délen állapodtam meg, a Nilfgaardi Császárságban. Ott kezdtem el etikát tanítani a Castell Graupian-i Birodalmi Akadémián, ezt a tisztséget csaknem tíz éven át töltöttem be. De onnan is menekülnöm kellett, miután közöltem egy értekezést… Zárójelben mondva, ez a mű a totalitárius hatalmat és a hódító háborúk bűnös jellegét tárgyalta, de hivatalosan metafizikus miszticizmussal és klerikális szkizmával vádolták meg az írást és engem. Úgy vélték, hogy a Nordlingok királyságait ténylegesen kormányzó expanzív és revizionista papi csoportosulások felbujtására alkottam meg. Meglehetősen mulatságos ez ahhoz képest, hogy húsz évvel korábban ateizmusért ítéltek halálra! Akkoriban épp az volt a helyzet, hogy Északon az expanzív papság már rég feledésbe merült, Nilfgaardban viszont ezt nem vették tudomásul. Üldözték és szigorúan büntették a miszticizmusnak és a babonaságnak a politikával való összekapcsolását.

– Ma már, sok év távlatából értékelve, úgy gondolom, ha töredelmesen megalázkodtam volna, az ügy talán elsimult volna, a császár pedig megelégedett volna azzal, hogy kegyvesztettnek nyilvánít, nem nyúlt volna drasztikus eszközökhöz. De én el voltam keseredve. Biztos voltam az igazamban, időtlennek tartottam, ami ilyen-olyan hatalom vagy politika fölött áll. Sértve éreztem magam, igazságtalanul megsértve. Zsarnokian. Aktív kapcsolatba léptem tehát a zsarnok ellen titokban küzdő disszidensekkel. Mire észbe kaphattam volna, együtt ültem a disszidensekkel a tömlöcben, és némelyikük, amikor megmutatták neki a kínzóeszközöket, engem jelölt meg mint a mozgalom főideológusát.

– A császár élt kegyelmi jogával, de számkivetésre ítéltek – azonnali halálbüntetés terhe mellett, ha visszatérek a császár területére.

– Akkor az egész világra megsértődtem, királyságokra, császárságokra és egyetemekre, disszidensekre, hivatalnokokra, jogászokra. A kollégáimra és a barátaimra, akik mintegy varázspálca-lendítésre eltűntek. A második feleségemre, aki az elsőhöz hasonlóan úgy vélte, a férje gondjai elegendő okot adnak a válásra. A gyerekeimre, akik megtagadtak. Remete lettem. Itt, Ebbingben, a Pereplut ingoványában. Egy régebben megismert remetétől kaptam örökül ezt a menedéket. Pechemre Nilfgaard elfoglalta Ebbinget, és se szó, se beszéd visszakerültem a Császárságba. Sem erőm, sem kedvem már nincs a további kóborláshoz, ezért rejtőzködnöm kell. A császári ítéletek nem évülnek el, még abban a helyzetben sem, ha az az imperátor, amelyik meghozta, már rég meghalt, és a mostani császárnak semmi oka rá, hogy jó szívvel emlékezzen vissza elődjére, vagy ossza nézeteit. A halálbüntetés érvényben marad. Ilyen a nilfgaardi törvény és szokás. A hazaárulásért kirótt ítéletek nem évülnek el, és nem érinti őket az amnesztia, amelyet mindegyik császár meghirdet a megkoronázásakor. Egy új császár trónra léptekor mindenki amnesztiában részesül, akit az előző elítélt… a hazaárulásban bűnösnek találtak kivételével. Nem lényeges, ki kormányoz Nilfgaardban: ha kiderül, hogy élek, és megszegtem a számkivetésről szóló ítéletet, és császári területen tartózkodom, a fejem lehull a vérpadon.

– Amint hát látod, Ciri, teljesen hasonló helyzetben vagyunk.

•

– Mi az az etika? Tudtam, de elfelejtettem.

– Az erkölcsről szól ez a tudomány. A rendes, nemes, tisztességes és becsületes viselkedés szabályairól. A legfőbb jóról, ahová az igazság és az erkölcs emeli fel az emberi lelkeket. És a gonoszság szakadékairól, ahová a tisztességtelenség és a becstelenség taszít le…

– A legfőbb jó! – tört ki a lányból. – Igazság! Erkölcs! Ne nevettess, mert felszakad a pofámon a seb. Szerencséd van, hogy téged nem üldöztek, hogy nem küldtek utánad fejvadászokat, olyanokat, mint… Bonhart. Akkor megtudnád, milyen a gonoszság szakadéka. Etika? Szart sem ér az etikád, Corvói Vysogota. Nem a gonoszok és a tisztességtelenek pusztulnak el a mélyben, nem ám! Ó, dehogyis! Épphogy a gonoszok, a legelszántabbak taszítják le oda azokat, akik erkölcsösek, becsületesek és nemesek, de ügyetlenek, habozók és tele vannak gátlásokkal.

– Köszönöm a kioktatást – gúnyolódott az öreg. – Hiszem erősen, ha egy egész évszázadig élnék, akkor sem késő soha, hogy tanuljak valamit. Igazán, mindig érdemes meghallgatni érett, gyakorlott és tapasztalt személyeket.

– Csúfolódj csak, csúfolódj – ingatta a lány a fejét. – Amíg teheted. Mert most rajtam a sor. Most én foglak mesével szórakoztatni. Elmesélem, mi velem a helyzet. És ha végére érek, meglátjuk, lesz-e továbbra is kedved gúnyolódni.

•

Ha aznap napnyugta után valaki odalopózott volna a besüppedt zsúptetejű kunyhóhoz, ha belesett volna az ablaktáblák résein keresztül, a gyér világítás fényében láthatott volna egy ősz szakállú öreget, amint nagy figyelemmel hallgatja a kemence melletti rönkön ülő ezüstös hajú lány elbeszélését. Megfigyelhette volna, hogy a lány lassan beszél, mintha nehezen találná a szavakat, hogy idegesen dörzsölgeti a ronda sebhellyel csúfított arcát, hogy hosszú percekre meg-megszakítja a sorsáról szóló történetet. Korábbi tanulmányairól, amelyek mind egy szálig hazugnak és hiábavalónak bizonyultak. A neki tett és meg nem tartott ígéretekről. Arról, hogy az elrendeltetés, amelyben muszáj volt hinnie, galádul elárulta, és megfosztotta az örökségétől. Arról, hogy ahányszor csak hinni kezdett, hányattatás, fájdalom, sérelem és megaláztatás lett a sorsa. Arról, hogy akikben bízott és akiket szeretett, elárulták, nem segítettek, ha szenvedett, ha megszégyenítés, kín és halál fenyegette. Azokról az eszményekről, amelyekben hinni biztatták, és amelyek becsapták, elárulták, elhagyták, amikor szüksége lett volna rájuk, annak bizonyságául, mennyire értéktelenek voltak. Arról, hogyan találta meg végül a segítőkészséget, a barátságot – és a szerelmet – azoknál, akiknél első látásra nem találhatott volna segítségre vagy barátságra. A szerelemről nem is beszélve.

De ezt senki sem láthatta vagy hallhatta. A besüppedt és mohlepte zsúptetejű kunyhó jól el volt rejtve a mocsári ködben, ahová senki sem merészkedett be.

Amikor serdülőkorba lép, a lánygyermek elkezdi felfedezni az életnek azokat a területeit, melyek korábban el voltak zárva előle; ezt jelképezi az az eldugott szoba, ahol a fonó öregasszony üldögél.[…] a lánynak egy csigalépcsőn kell felmennie: az álmokban az ilyen lépcső tipikusan a szexuális élményt jelképezi.[…] A bezárt kicsi szoba az álmokban gyakran jelképezi a női nemi szervet; a kulcs elfordítása a zárban pedig a közösülést.

Bruno Bettelheim,

A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek.

Budapest, Gondolat, 1985. (Kunos László fordítása)