Fecske-torony

MÁSODIK FEJEZET-1

MÁSODIK FEJEZET

A nyugati szél meghozta az éjszakai vihart.

Villámlások hasították fel a sötétlila égboltot, mennydörgések robbanásai reccsentek rájuk szüntelen. Az eső olajsűrű csöppjei váratlanul csaptak le az út porába, doboltak végig a tetőn, mázolták szét a piszkot az ablakhártyákon. De az erős szél hamar elűzte a záport, a távoli messziségbe, a horizonton fel-fellángoló villámok mögé küldte a vihart.

És ekkor felugattak a kutyák. Patkódobogás, fegyvercsörgés törte meg a csöndet. A vad hujjogatásoktól és füttyögetésektől megdermedt a vér a felébredt falusiakban, nagy riadalommal ugrottak talpra, dorongokkal torlaszolták el az ajtókat és az ablaktáblákat. Izzadt tenyerek szorongatták a szekercemarkolatokat, a villanyeleket. Erősen szorongatták. De hiába.

Terror, terror száguld át a falun. Üldözöttek vagy üldözők? Dühükből vagy félelmükből ered kegyetlenked tébolyuk? Átszáguldanak-e anélkül, hogy megállítanák a lovaikat? Vagy fellobban-e hamarost az éjszakában az égő tetők lángja?

Csöndet, csöndet, gyerekek…

Mama, ezek démonok? Vagy a Zord Vadászat? Pokolfajzat lidércek? Mama, mama!

Csöndet, csöndet, gyerekek. Nem démonok ezek, nem ördögök…

Rosszabbak.

Ezek emberek.

A kutyák csaholtak. Zúgott a vihar. Lovak nyerítettek, patkók dobogtak.

Az éjszakai falun rablóbanda száguldott keresztül.

•

Hotsporn fölügetett a dombtetőre, megállította, majd visszafordította a lovát. Körültekintő volt és óvatos, nem szeretett kockáztatni, főleg akkor nem, ha az éberség nem került semmibe. Nem sietett lelovagolni a folyócskához, a postaállomáshoz. Jobban szeretett először jól körülnézni.

Az állomás előtt egyetlen ló vagy fogat sem volt, csak egy kis szekér állt ott, két öszvér volt elébe fogva. A ponyván valamilyen felirat látszott, Hotsporn nem tudta elolvasni ilyen messziről. De nem szimatolt veszélyt. Hotsporn meg tudta előre érezni a veszélyt. Profi volt.

Lelovagolt a bokrokkal és fűzfákkal szegélyezett folyópartra, határozott mozdulattal kényszerítette be a folyóba a lovát, galoppban gázolt át a nyergén át-átcsapó hullámok között. A part mentén totyogó kacsák hangos hápogással szóródtak szét.

Hotsporn megnógatta a lovát, beugratott a kerítésen át az állomás udvarára. Most már el tudta olvasni a szekér ponyváján a feliratot: „Almavera Mester, Tetoválóművész”. A felirat mindegyik szavát más-más színnel festették fel, mindegyik gazdagon díszített, feltűnően nagy betűvel kezdődött. A szekér szekrényén, a jobb első kerék fölött bíborral festett kis törött nyíl látszott.

– Le a lóról! – hallotta a háta mögül. – Földre, de élénken! El a kezekkel a markolatról!

Hangtalanul közelítették meg és vették körül – jobbról Asse, ezüsttel hímzett fekete bőrzekében, balról Falka, zöld irhaujjasban és tollas kalapban. Hotsporn hátrahajtotta a csuklyáját, felfedte az arcát.

– Ó! – Asse leengedte a kardját. – Maga az, Hotsporn. Megismertem volna, ha nem téveszt meg ez a fekete ló!

– Micsoda gyönyörű kancácska – mondta Falka elragadtatottan, sapkáját a fülére csapva. – Olyan fekete és csillogó, mint a szén, egy hajszálnyit sem kevésbé. Mutatós ám! Eh, szépség!

– Úgy a’, ilyen került nem egész száz florinért – mosolyodott el félvállról Hotsporn. – Hol van Giselher? Bent?

Asse bólintott. Falka elbűvölve nézte a kancát, meglapogatta a nyakát.

– Amikor átkelt a vízen – emelte Hotspornra hatalmas zöld szemét –, valódi kelpie-nek látszott! Ha a tengerből gázolt volna ki, nem egy kis folyóból, el sem hittem volna, hogy nem igazi kelpie.

– És látott már valaha Falka kisasszony igazi kelpie-t?

– Képen – komorodott el hirtelen a lány. – Soká lehetne erről beszélni. Gyertek be. Giselher ott vár.

•

Az ablak mellett, ahol némileg világosabb volt, egy asztal állt. Az asztalon félkönyékre támaszkodva feküdt Mistle, deréktól lefelé meztelen volt, fekete harisnyáján kívül nem volt rajta más. Szemérmetlenül széttárt lába között egy szürke kaftános, sovány, hosszú hajú illető térdelt. Nem is lehetett ez senki más, mint Almavera mester, a tetoválóművész, ugyanis épp azzal volt elfoglalva, hogy színes képet szurkáljon Mistle combjára.

– Gyere közelebb, Hotsporn – invitálta Giselher, és odahúzott egy zsámolyt a másik asztal mellől, ahol ő ült Szikrával, Kayleigh-vel és Reeffel. A két utóbbi, akárcsak Asse, kapcsokkal, szögekkel, láncocskákkal és más ötletes ezüstdíszekkel televarrott fekete borjúbőr öltözéket viselt. Jócskán megszedhette magát rajtuk valami kézműves, gondolta Hotsporn. A Patkányok, ha kedvük támadt szép ruhákra, igazán királyi módra fizettek szabóknak, csizmadiáknak és nyergeseknek. Világos, soha nem szokták egyszerűen letépni a szemük elé kerülő megtámadottról a ruháját vagy az ékszereit.

– Látom, megtaláltad az üzenetünket a régi állomás romjai között – folytatta Giselher. – De mit is beszélek, hisz másként nem volnál itt. Elég gyorsan ideértél, el kell ismernem.

– Mert pompás ez a kanca – szólt közbe Falka. – Fogadok, hogy jó gyors!

– Én a ti üzeneteteket megtaláltam. – Hotsporn nem vette le a szemét Giselherről. – És mi van az enyémmel? Eljutott hozzád?

– Eljutott… – bökte ki a Patkányok vezére. – De… Nos, röviden… Akkor nem volt rá idő. Aztán meg berúgtunk, és egy kicsit pihennünk kellett. Később meg úgy alakult, hogy máshol lett dolgunk…

Rohadt szarzsákok, gondolta Hotsporn.

– Röviden szólva, nem hajtottad végre az utasítást?

– Hát nem éppen. Bocsáss meg, Hotsporn. Nem volt rá mód… De legközelebb, hohó! Biztosan!

– Biztosan! – helyeselt Kayleigh lelkesen, bár senki sem kérte rá, hogy helyeseljen.

Rohadt, felelőtlen szarzsákok. Berúgtak. És később úgy alakult, hogy máshol lett dolguk. Kicicomáztatni magukat a szabónál, nyilván.

– Iszol valamit?

– Köszönöm, nem.

– De ezt csak megkóstolod? – Giselher egy díszes, lakkozott dobozkára mutatott a palackok és bögrék között. Hotsporn már tudta, miért villogott a Patkányok szemében olyan furcsa fény, miért voltak a mozdulataik annyira idegesek és gyorsak.

– Elsőrendű por – bizonykodott Giselher. – Nem kérsz egy csipetnyit?

– Köszönöm, nem. – Hotsporn beszédes pillantást vetett egy vérfoltra és a fűrészporban a kamrába tartó nyomokra, ami világosan mutatta, hová-merre takarították el a hullát. Giselher észrevette a pillantást.

– Egy siheder el akarta játszani, hogy nagy legény – röhintett. – A végén Szikrának kellett megdorgálnia.

Szikra torokhangon nevetett. Rögtön látni lehetett, hogy erősen felajzotta a kábítószer.

– Úgy megdorgáltam, hogy a vérébe fulladt – dicsekedett. – Akkor aztán a többi azonnal meghunyászkodott. Ez aztán a terror!

Szokása szerint tele volt aggatva ékszerekkel, még az orrsövényében is gyémántos függő volt. Nem bőrruhát viselt, hanem brokátmintás, meggyszínű köpenyt, amelynek már eléggé nagy híre lett ahhoz, hogy divatot diktáljon a thurni aranyifjúság köreiben. Akárcsak az a selyemkendő, amellyel Giselher burkolta be a fejét. Hotsporn már olyan lányokról is hallott, akik „Mistle módra” nyíratták le a hajukat.

– Ez aztán a terror – ismételte meg elgondolkozva, miközben még mindig a véres foltot nézte a padlón. – És az állomásgazda? A felesége? A fia?

– Nem, nem – fintorodott el Giselher. – Szerinted mindet kinyírtuk? Ugyan már. Pillanatnyilag az éléskamrában tartjuk őket. Most a miénk az állomás, amint látod.

Kayleigh hangosan öblögette a szájában a bort, majd a padlóra köpte. Egy kiskanálnyi fiszteket vett ki a dobozkából, óvatosan rászórta megnyálazott mutatóujjbegyére, majd az ínyébe dörzsölte a szert. Továbbadta a dobozkát Falkának, aki megismételte a szertartást, és Reefnek adta át a fiszteket. A nilfgaardi elhárította, a színes tetoválásokat tartalmazó katalógus nézegetésével volt elfoglalva, átadta a dobozt Szikrának. A tündelány Giselherhez passzolta, ő maga nem élt vele.

– Terror! – mordult fel a lány, csillogó szemével pislogni kezdett, szívott egyet az orrán. – Az állomást terror alatt tartjuk! Emhyr császár az egész világot, mi legalább ezt a kutyaólat. De az elv ugyanaz!

– Auuuuu, a francba! – ordított fel az asztalon Mistle. – Vigyázz, hova szúrsz! Ha még egyszer ezt csinálod, én szúrlak meg! De úgy, hogy hátul jön ki!

A Patkányok – Falkán és Giselheren kívül – röhögésben törtek ki.

– Aki szép akar lenni, annak tűrnie kell! – kiáltott fel Szikra.

– Döfködd csak, mester, döfködd – tette hozzá Kayleigh. – Meg van edződve a lábaköze!

Falka rondán elkáromkodta magát, és hozzávágta a bögréjét. Kayleigh elhajolt, a Patkányok megint röhögcséltek.

– Így tehát – Hotsporn úgy döntött, véget vet a vidámkodásnak – az állomást terror alatt tartjátok. És minek? Az élvezetet nem számítva, mi fakad a terrorizálásból?

– Mi itt – válaszolta Giselher, ínyébe dörgölve a fiszteket – lesben állunk. Ha valaki erre vetődik, hogy lovat váltson vagy megpihenjen, akkor megkopasztjuk. Kényelmesebb itt, mint valahol a keresztúton vagy egy út menti bokorban. Mindazonáltal, ahogy Szikra az imént mondta, az elv ugyanaz.

– De ma hajnal óta csak ez került a kezünkbe – szólt közbe Reef, Almavera mesterre mutatva, akinek a feje csaknem eltűnt Mistle széttárt combjai között. – Ágrólszakadt, mint minden bűvész, nem volt mit elrabolni tőle, tehát a művészetét raboljuk el. Vessen csak egy pillantást rá, milyen ötletesen rajzol.

Lecsupaszította az alkarját, és megmutatta a tetoválást: egy meztelen nőt, aki mozgatta a fenekét, ha ökölbe szorította a kezét. Kayleigh is elbüszkélkedett vele: a csuklóján a szögekkel kivert karperec fölött kitátott szájú, skarlátvörös villás nyelvét öltögető, zöld kígyó vonaglott.

– Gusztusos dolog – mondta Hotsporn egykedvűen. – És jól jön majd a hullátok azonosításánál. Mindazonáltal a rablásból nem jöttetek ki jól, kedves Patkányok. Fizetnetek kell majd a művésznek a remekművéért. Nem volt idő rá, hogy figyelmeztesselek benneteket: hét napja, szeptember elseje óta bíborszínű törött nyíl a jel. És az ő kocsijára ez van fölfestve.

Reef elmorzsolt az orra alatt egy káromkodást, Kayleigh fölnevetett. Giselher közömbösen legyintett.

– Nehéz ügy. Ha muszáj, akkor fizetni kell neki a tűért meg a festékért. Bíborszínű nyíl, azt mondod? Megjegyezzük. Ha holnapig még valaki erre hajtana a nyíl jelével, nem esik bántódása.

– Itt akartok megbújni holnapig? – csodálkozott Hotsporn kissé eltúlozva. – Nem okos dolog, Patkányok. Kockázatos és veszélyes!

– Hogy micsoda?

– Kockázatos és veszélyes.

Giselher vállat vont, Szikra röhögött, és a padlóra fújta az orrát. Reef, Kayleigh és Falka úgy nézte a kereskedőt, mintha az imént azt közölte volna velük, hogy a nap belezuhant a folyócskába, és hamarost ki kell halászni, mielőtt megcsipkednék a rákok. Hotsporn felfogta, hogy hibbant taknyosok eszére próbált hatni. Hogy megkergülten bravúroskodó kérkedőket figyelmeztetett kockázatra és veszélyre, miközben ezek a fogalmak tökéletesen idegenek voltak számukra.

– Üldözők követnek benneteket, Patkányok.

– Na és akkor mi van?

Hotsporn felsóhajtott.

Az eszmecserét Mistle szakította félbe, aki odajött, anélkül, hogy a felöltözéssel fárassza magát. Feltette a padra a lábát, és csípőjét himbálva tette közzé Almavera mester művét: egy zöld szárú, kétszirmú vörös rózsát, amely pont az ágyéka alatt virított a combján.

– He? – kérdezte csípőre tett kézzel. Csaknem könyékig érő karperecének briliánsai megvillantak. – Mit szóltok?

– Pazar! – prüsszentett Kayleigh, haját hátravetve. Hotsporn észrevette, hogy a Patkány fülbevalót visel átszúrt cimpájában. Kétség sem fért hozzá, hogy hamarosan ilyen fülbevaló lesz divatban – akár a fémmel szegett bőr – a thurni aranyifjúság körében és egész Gesóban.

– Rajtad a sor, Falka – mondta Mistle. – Mit szurkáltatsz magadra?

Falka megérintette a combját, odahajolt, és megnézte a tetoválást. Közelről. Mistle gyöngéden beletúrt Falka ezüstös hajába, aki felvihogott, és minden különösebb ceremónia nélkül vetkőzni kezdett.

– Ugyanilyen rózsát akarok – közölte. – Ugyanoda, mint neked, drágám.

•

– Mennyi egér van nálad, Vysogota. – Ciri megszakította a történetet, lenézett a padlóra, ahol a mécses fénykörében vadul kergetőztek az egerek. El lehetett képzelni, mi zajlik a fénykörön kívül, a sötétben. – Elkelne nálad egy macska. Vagy inkább két macska.

– Ezek a rágcsálók – köszörülte meg a torkát a remete – azért özönlenek be a kunyhóba, mert közelít a tél. Macskám pedig volt. De elkóborolt valahová a huncutja, eltűnt.

– Biztos felfalta egy róka vagy egy menyét.

– Nem láttad azt a macskát, Ciri. Ha valami felfalta, az sárkány lehetett. Kisebb nem.

– Ilyen volt? Ó, kár. Nem engedné meg, hogy ezek az egerek az ágyamon rohangáljanak. Kár.

– Kár. De azt hiszem, visszajön. A macskák mindig visszajönnek.

– Rakok a tűzre. Hideg van.

– Hideg van. Ördögien lehűlnek most az éjszakák… Pedig még október közepe sincs… Mesélj tovább, Ciri.

Ciri egy pillanatig mozdulatlanul ült, belebámult a tűzbe. A lángok erőre kaptak az odadobott fatuskótól, a tűz lobogott, ropogott, aranyfényt és libegő árnyakat vetett a lány elcsúfított arcára.

– Mesélj!

•

Almavera mester szurkált, Ciri úgy érezte, könnybe lábad a szeme sarka. Bár elővigyázatosan elkábította magát némi borral és fehér porral, a fájdalom elviselhetetlen volt. Összeszorította a fogait, hogy ne jajduljon fel. De magától értetődően nem jajdult fel, úgy tett, mintha ügyet sem vetne a tűkre, semmibe venné a fájdalmat. Mintha mi sem történt volna, igyekezett részt venni a beszélgetésben, melyet a Patkányok folytattak Hotspornnal, aki kereskedőnek szerette volna magát láttatni, pedig – azon kívül, hogy a kereskedőkből élt – semmi köze nem volt a kereskedelemhez.

– Sötét fellegek gyülekeznek a fejetek fölött – mondta Hotsporn, miközben szúrós szemmel vizsgálgatta a Patkányok arcát. – Nem elég, hogy vadászik rátok az amarillói prefektus, a Varnhagenek, Casadei báró…

– Ki? – fintorodott el Giselher. – A prefektust és a Varnhageneket értem, de mért olyan ádáz velünk szemben ez a Casadei?

– Báránybőrbe bújt a farkas – mosolyodott el Hotsporn –, és siralmasan béget, bee, bee, engem nem szeret senki, engem senki sem ért meg, akárhol vagyok, kövekkel dobálnak, kapdelt kiabálnak, mért van ez így, mért ez az igazságtalan bántás? Casadei báró lánya, kedves Patkányok, a Pityer-patak menti kaland óta mind a mai napig betegeskedik, lázban fetreng…

– Áááá – eszmélt rá Giselher. – Az a hintó a négy pöttyös lóval! Az a kisasszony volt?

– Az. Most, amint mondtam, betegeskedik, éjszakánként kiáltva riad föl, Kayleigh urat emlegeti… De kiváltképpen Falka kisasszonyt. És a brossát, az elhunyt mamácskájától rámaradt emléket, azt a brossot, melyet Falka kisasszony erővel tépett le a ruhájáról. Miközben válogatott szavakat használt.