Fecske-torony

MÁSODIK FEJEZET-2

– Egyáltalán nem erről van szó! – rikoltotta az asztalról Ciri, akinek így végre alkalma nyílt ordítással reagálni a fájdalomra. – Megszégyenítettük és megsértettük a bárókisasszonyt, amikor megengedtük, hogy szárazon megússza! Meg kellett volna kefélni a hölgyet!

– Magától értetődik. – Ciri érezte, hogy Hotsporn tekintete az ő pucér combjára szegeződik. – Valóban nagy csúfság, ha valakit nem kefélnek meg. Nem is csoda, hogy a megsértett Casadei fegyveres csapatot verbuvált össze, jutalmat tűzött ki. Nyilvánosan megesküdött, hogy mindannyian fejjel lefelé fogtok lógni kastélya falának gyámköveiről. Azt is kilátásba helyezte, hogy a lányáról leszaggatott brossért lenyúzza Falka kisasszony bőrét. Szíjjal.

Ciri káromkodott, a Patkányok pedig vad röhögésben törtek ki. Szikra tüsszentett, szörnyen összetaknyozta magát – a fisztek ingerelte a nyálkahártyáját.

– Mi ezeket a hajszákat semmibe vesszük – jelentette ki, megtörölte sáljával az orrát, a száját, az állát meg az asztalt. – A prefektus, a báró, a Varnhagenek! Üldöznek, de nem érnek utol! Mi vagyunk a Patkányok! Túl a Veldán három cikcakkot csináltunk, és most azok a tökfilkók ide-oda kapkodnak, hideg nyomon mennek visszafelé. Mire a fejükhöz kapnak, túl messze lesznek hozzá, hogy visszaforduljanak.

– De csak forduljanak vissza! – szólalt meg szenvedélyesen Asse, aki egy ideje bejött az őrködésből, mert senki sem váltotta fel, és nem is akadt senki, akinek ez szándékában állt volna. – Lezúzzuk őket, annyi!

– Biztosan! – kiáltotta az asztalról Ciri, megfeledkezve arról, hogyan pucoltak el az üldözők elől az elmúlt éjjel a Velda menti falucskán keresztül, és micsoda félelem lett akkor rajta úrrá.

– Jól van. – Giselher tenyerével az asztalra csapott, hirtelen vetve véget a zajos fecsegésnek. – Beszélj, Hotsporn. Mert hisz látom, hogy el akarsz nekünk valamit mondani, valami fontosabbat, mint a prefektus, a Varnhagenek, Casadei báró és az érzékeny lánykája.

– Bonhart követi a nyomotokat.

Csönd lett, szokatlanul hosszan tartó. Még Almavera mester is abbahagyta egy pillanatra a szurkálást.

– Bonhart – ismételte meg elnyújtva Giselher. – A vén ősz gazfickó. Valakinek nyilván beleköptünk a levesébe.

– Valami gazdagabbnak – állapította meg Mistle. – Nem mindenkinek telik Bonhartra.

Ciri már épp meg akarta kérdezni, ki az a Bonhart, de Asse és Reef megelőzte – csaknem egyszerre, egyhangúan.

– Fejvadász – világosította fel őket komoran Giselher. – Azelőtt alighanem katonáskodott, aztán vándorkereskedő lett, végül azzal kezdett foglalkozni, hogy jutalomért gyilkoljon. Kevés ilyen kurafi akad.

– Azt beszélik – szólalt meg igencsak gondtalanul Kayleigh –, ha mindazokat, akiket Bonhart kinyírt, egy nyughelyre akarnák eltemetni, ez a nyughely jó félholdnyi lenne.

Mistle egy csipetnyi fehér port szórt a hüvelyk- és mutatóujja közötti mélyedésbe, majd hevesen az orrába nyomta.

– Bonhart verte szét Nagy Lothár hanzáját – mondta. – Agyonverte őt is meg az öccsét is, azt, akit Galócának neveztek.

– Úgy mondják: a hátába csapott bele – tette hozzá Kayleigh.

– Megölte Valdezt is – folytatta Giselher. – És amikor Valdez elpusztult, szétesett a hanzája. Pedig a jobbak közé tartozott. Rendes, erős banda. Jó bajtársak. Annak idején arra gondoltam, csatlakozom hozzájuk. Mielőtt veletek összejöttem volna.

– Ez mind igaz – mondta Hotsporn. – Olyan hanza, amilyen a Valdezé volt, nem volt és nem is lesz. Dalok szólnak róla, hogyan törtek ki a gyűrűből Sardánál. Micsoda csavaros észjárás, micsoda lovastudás! Kevesen állhattak ki velük bajvívásra.

A Patkányok hirtelen elhallgattak, villogó, rosszindulatú tekintettel méregették.

– Mi – sziszegte egy pillanatnyi csönd után Kayleigh – hatan áttörtünk egyszer egy nilfgaardi lovasszázadon!

– Visszavettük Kayleigh-t a Nissirektől! – morogta Asse.

– Velünk – sistergett Reef – sem állhat ki akárki bajvívásra!

– Így van, Hotsporn – düllesztette ki a mellét Giselher. – Nem rosszabbak a Patkányok egyetlen bandánál sem, nem rosszabbak Valdez hanzájánál sem. Lovastudás, azt mondod? Akkor én elmondok neked valamit a kisasszonyok tudásáról. Szikra, Mistle és Falka hármasban, ahogy itt ülnek, fényes nappal keresztüllovagoltak Druigh városán, és mikor rájöttek, hogy a Varnhagenek fogadójánál vannak, átvágtattak a fogadón! Nyílegyenesen! Elöl lovagoltak be, és az udvar felé lovagoltak ki. A Varnhagenek pedig nagyra kitátott pofával nézték a széttört korsók és a kifolyt söröcske mellett. Ugye nem mondod, hogy ez kis tudás?

– Nem mondja – előzte meg a választ Mistle, gonoszul mosolyogva. – Nem mondja, mert tudja, kik ám a Patkányok. A céhe is tudja.

Almavera mester befejezte a tetoválást. Ciri büszke képet vágva köszönte meg, felöltözött, és odaült a társasághoz. Prüszkölt egyet, amikor magán érezte Hotsporn különös, mérlegelő – és talán gúnyos – tekintetét. Haragosan rápislantott, tüntetően odasimult Mistle vállához. Már régen begyakorolta, hogy az ilyen tüntető gesztusok elbizonytalanítják, hatásosan lehűtik a fejükben széptevést forgató urakat. Hotsporn esetében cselekedete túlzott volt, hiszen a kereskedő ezen a téren nem volt rámenős.

Hotsporn rejtély volt Ciri szemében. Korábban csak egyetlenegyszer találkozott vele, a többit Mistle mesélte el neki. Elmagyarázta, hogy Hotsporn és Giselher régóta ismerik egymást, azóta cimborák, megbeszélt jelzéseik, jelszavaik és találkahelyeik vannak. Ezeken a találkozókon Hotsporn adja meg az információkat – és akkor elindulnak a kijelölt útvonalon, és megtámadják a kijelölt kereskedőt, konvojt vagy karavánt. Néha megölik a kijelölt személyt. Mindig megbeszélnek egy jelet – amelyik kereskedő kocsiján ilyen jel van, azt nem szabad megtámadni.

Ciri eleinte csodálkozott, és enyhén csalódott – úgy nézett Giselherre, mint a szentképre, a Patkányokat a szabadság és a függetlenség mintájának tartotta, meg is szerette ezt a szabadságot, ezt a hányavetiséget mindennel és mindenkivel szemben. Váratlanul érte, hogy megrendelésre kell a munkát elvégezni. Mint a bérgyilkosoknak, úgy utasította őket arra, kit kell ütni. Sőt – valaki megtiltotta, hogy valakit üssenek, ők meg lehajtott fejjel hallgatták.

Valamit valamiért, vont vállat Mistle, amikor erről faggatta. Hotsporn adja ki nekünk a parancsokat, de olyan információkat is szállít, amelyeknek köszönhetően életben maradunk. A szabadságnak és a hányavetiségnek is megvannak a maga határai. A végén mindig az van, hogy valakinek az eszközei vagyunk.

Ilyen az élet, kis Sólyomfiókám.

Ciri csodálkozott és csalódott, de ez hamar elmúlt. Tanult. Azt is megtanulta, hogy ne csodálkozzék túl sokat, és ne várjon túl sokat, mert akkor a csalódás is kevésbé lesz fájdalmas.

– Nekem, kedves Patkányok – mondta közben Hotsporn –, az összes gondjaitokra volna gyógyírom. Nissirekre, bárókra, prefektusokra, még Bonhartra is. Igen, igen. Mert bár szorul a hurok a nyakatok körül, volna egy mód arra, hogy kicsusszanjatok belőle.

Szikra vihogott, Reef röhögni kezdett. De Giselher egy mozdulattal lecsitította őket, hogy Hotsporn folytathassa.

– Az a hír járja – mondta a kereskedő rövid szünet után –, hogy akármikor kihirdethetik az amnesztiát. Még ha valakinek halasztott ítélete van, sőt, ha valakit akasztófa fenyeget, azt is elengedik, ha felfedi magát, és beismeri a bűneit. Ez rátok is vonatkozik.

– Rizsa! – kiáltotta Kayleigh, kissé könnyes szemmel, mert épp akkor nyomott be az orrába egy csipet fiszteket. – Nilfgaardi csel, fortély! Nehogy már minket, régi csibészeket akarjanak ezzel rászedni!

– Lassan – fékezte meg Giselher. – Ne heveskedj, Kayleigh. Hotsporn, amennyire ismerjük, nem szokott nevekkel dobálózni vagy segget csinálni a szájából. Tudni szokta, mit és miért mond. Tehát biztosan tudja és meg is mondja nekünk, honnan ez a hirtelen nilfgaardi kegy.

– Emhyr császár – mondta nyugodtan Hotsporn – nősülni készül. Hamarosan császárnénk lesz Nilfgaardban. Ezért fogják kihirdetni az amnesztiát. A császár, úgymond, rettentően boldog, tehát másokat is boldogítani szeretne.

– Kitörölhetik a császári boldogsággal – közölte választékosan Mistle. – Az amnesztiával pedig, ha szabad, nem élek, mert ez a nilfgaardi kegy valahogy nagyon bűzlik. Mintha faragnák már a karót hegyesre, hehe!

– Kétlem – vont vállat Hotsporn –, hogy ez csalafintaság volna. Ez politikai ügy. Méghozzá nagy. Nagyobb, mint ti, Patkányok, mint az összes itteni banda együttvéve. Itt politikáról van szó.

– Miről is? – ráncolta össze a szemöldökét Giselher. – Mert francot sem értek.

– Emhyr menyegzője politikai, és azt várja, hogy ez a menyegző politikai ügyekben hoz majd sikert. A császár uniót hoz létre ezzel a házassággal, erősíteni akarja a császárság egységét, véget akar vetni a határ menti zavargásoknak, békét akar teremteni. Mert tudjátok, kit vesz el? Cirillát, a cintrai trón örökösét.

– Hazugság! – harsogta Ciri. – Mese!

– Milyen jogon kegyeskedik Falka kisasszony engem hazugsággal vádolni? – Hotsporn ráemelte a tekintetét. – Talán tájékozottabb lenne?

– Biztosan!

– Csöndesebben, Falka – komorodott el Giselher. – Amikor az asztalon a seggedet döfködték, csöndben voltál, pont most kiabálsz? Mi az a Cintra, Hotsporn? Ki az a Cirilla? Mitől lett ez egyszerre ilyen fontos?

– Cintra – szólt közbe Reef, fiszteket szórva az ujjára – egy északi államocska, az ottani uraságokkal háborúzott érte a császárság. Három-négy éve volt ez.

– Stimmel – helyeselt Hotsporn. – A császáriak meghódították Cintrát, még a Yarra-folyót is elérték, de később vissza kellett vonulniuk.

– Mert elpáholták őket a Sodden-hegynél – morogta Ciri. – Úgy vonultak vissza, hogy kis híján a gatyájukat is otthagyták!

– Falka kisasszony, amint látom, tájékozott a legújabb kori történelemben. Dicséretes, dicséretes ilyen fiatalon. Szabad kérdeznem, hol tisztelte meg jelenlétével az iskolát Falka kisasszony?

– Nem szabad!

– Elég! – rótta meg ismét Giselher. – Beszélj erről a Cintráról, Hotsporn. És az amnesztiáról.

– Emhyr imperátor – mondta a kereskedő – úgy határozott, hogy borostyánállamot csinál Cintrából…

– Milyet?

– Borostyánállamot. Mert a borostyán nem létezhet hatalmas fa nélkül, amelyre fölkapaszkodhat. És ez a fa nyilván Nilfgaard. Vannak már ilyen államok, vegyük példának Metinnát, Maechtet, Toussaint-t… Helyi dinasztiák uralkodnak bennük. Magától értetődően csak látszólag.

– Ezt hívják látszatautonómiának – dicsekedett Reef. – Hallottam valahol.

– Mindazonáltal ezzel a Cintrával az volt a probléma, hogy az ottani királyi vérvonal kihalt…

– Kihalt?! – Ciri szeméből, úgy tűnhetett, mintha zöld szikrák záporoznának elő egy pillanat múlva. – Szép kis kihalás! A nilfgaardiak meggyilkolták Calanthe királynét! Szabályosan meggyilkolták!

– Elismerem – Hotsporn egy mozdulattal visszatartotta Giselhert, aki megint mintha ízzé-porrá akarta volna zúzni Cirit a közbeszólásért –, hogy egyfolytában elkápráztat Falka kisasszony tudása. A cintrai királyné tényleg elesett a háborúban. Feltételezték, hogy ott pusztult az unokája, Cirilla is, a királyi vérből az utolsó. Akkor nemigen volt Emhyrnek miből látszatautonómiát csinálnia, ahogy Reef úr említette bölcsen. Míg aztán egyszerre, hipp-hopp, megkerült az a Cirilla.

– Ez csak afféle mese – vihogott Szikra, Giselher vállára támaszkodva.

– Valóban – bólintott Hotsporn. – Kicsit olyan, mint a mesében, el kell ismernem. Azt beszélik, azt a Cirillát egy gonosz varázslónő tartotta fogva valahol a messzi Északon, egy bűvös toronyban. De neki – Cirillának, nem a toronynak – sikerült megszöknie, és menedéket kérnie a császárságban.

– Ez egy nagy francos hazug mese és marhaság! – kiáltotta kétségbeesetten Ciri, miközben reszkető kézzel nyúlt a fisztekes dobozkáért.

– Emhyr imperátor pedig a legenda szerint – folytatta Hotsporn zavartalanul –, amint megpillantotta, esztelenül beleszeretett, és feleségül akarja venni.

– A Sólyomfiókának igaza van – jelentette ki kemény hangon Mistle, s szavait az asztalra mért ökölcsapással nyomatékosította. – Ez egy francos marhaság! Francos francért sem bírom felfogni, miről van itt szó. Egy biztos: ha erre a marhaságra alapoznánk reményünket a nilfgaardi kegyelemre, az még nagyobb marhaság volna.

– Így van! – támogatta Reef. – Mit nekünk egy császári nász. Még ha mit tudom én kivel házasodna össze a császár, ránk mindig másféle menyasszony vár. A kender!

– Nem a ti nyakatokról szól a dolog, kedves Patkányok – győzködött Hotsporn. – Ez politika. A császárság északi mezsgyéin folyamatos a lázadás, rebellió, mozgolódás, főleg abban a Cintrában és környékén. És ha az imperátor elveszi Cintra örökösnőjét, akkor Cintra megnyugszik. Ünnepélyes amnesztia lesz, akkor a rebellis pártok majd lejönnek a hegyekből, felhagynak a császáriak zargatásával és a békétlenkedéssel. Sőt, ha cintrai nő ül a császári trónon, akkor a lázadók belépnek a császári seregbe. És hát tudjátok, hogy északon, a Yarra-folyón túl háború zajlik, minden katona számít.

– Aha – fintorgott Kayleigh. – Most fogtam föl! Ilyen az az amnesztia! Választás elé állítanak: vagy a kihegyezett karó, vagy a császári színek. Vagy karó az ülepedbe, vagy a színek a hátadra. És aztán irány hadakozni, meghalni a birodalomért!

– A hadakozás – folytatta lassan Hotsporn – lehet ilyen, lehet olyan, ahogy a nóta is mondja. Mindazonáltal nem mindenkinek muszáj hadakoznia, kedves Patkányok. Lehetséges még, persze az amnesztia feltételeinek teljesítése, vagyis az önfelfedés és a bűnök beismerése után, egyfajta… tartalékos szolgálat is.

– Tessék?

– Én tudom, mi a lényeg. – Giselher fogai megvillantak napbarnított, kékre borotvált arcában. – A kereskedők céhének, gyerekek, kedve szottyant magához csatolni minket. Keblére ölelni és dédelgetni. Anyailag.

– Kurva anyailag inkább – mordult fel az orra alatt Szikra. Hotsporn úgy tett, mintha nem hallotta volna.

– Teljesen igazad van, Giselher – mondta hidegen. – A céh, ha akarja, alkalmazhat benneteket. Hivatalosan, a változatosság kedvéért. És dédelgethet. Védelmet nyújthat. Szintén hivatalosan és szintén a változatosság kedvéért.

Kayleigh valamit mondani készült, Mistle is valamit mondani készült, de Giselher villámgyors pillantására mindkettejüknek elment tőle a kedve.

– Közöld a céhhel, Hotsporn – mondta jegesen a Patkányok vezére –, hogy hálásak vagyunk az ajánlatért. Meggondoljuk, megvizsgáljuk, megbeszéljük. Megtanácskozzuk, mit tegyünk.

Hotsporn felállt.

– Indulok.

– Most, éjszaka?

– A faluban éjszakázom. Itt valahogy kényelmetlenül érzem magam. Holnap pedig nyílegyenesen a metinnai határra, aztán a főúton Forgehamba, ott elidőzöm Equinoctiumig, vagy ki tudja, nem tovább-e. Ott várakozom majd azokra, akik már döntöttek, készek felfedni magukat, és az én felügyeletem alatt megvárni az amnesztiát. Nagyon ajánlom, ti se húzzátok-halasszátok a vizsgálgatást és a gondolkodást. Mert Bonhart kész megelőzni az amnesztiát.

– Folyton azzal a Bonharttal ijesztgetsz bennünket – mondta lassan Giselher, és ő is felállt. – Azt hihetné az ember, hogy a lator már itt van a sarkon… Pedig bizonyára hegyen-völgyön túl…