Chapter 3
1187 Words
2020
NEW YORK, JEFFERSON MEGYE, KATONAI BÁZIS
Lehajtott fejjel meredek a bakancsom orrára. „Szabadságra kéne menni!” Folyton ezen jár az agyam, de sosem jutok odáig, hogy ezt az elöljáróimnak is jelezzem. Anyám mindig mondja: „Magaddal sosem törődsz!”
Elmosolyodom, mert voltaképpen pont az ellenkezője igaz. Nem azért lettem katona, mert másokon akartam segíteni, hanem azért, mert én az akartam lenni. Fegyvert fogni, dönteni élet és halál fölött, szolgálni a hazát… Ezek nemes, ugyanakkor férfias dolognak tűntek a szememben kissrácként. Az ember azonban belefásul idővel… Az állandó harcokba, sikolyokba, a félresiklott vagy éppen halállal végződő emberéletekbe… Mindenben akadt részem, és volt valami, amit gyerekként még nem sejtettem, csak amikor először lőttek le a szemem láttára egy bajtársat: az emlékek visszajárnak.
Megtörlöm a homlokomat, elképzelem, ahogy kibújok a bakancsból, leveszem a zoknit, és mezítláb végigsétálok a hűvös járólapon. Behunyom a szemem, de a lábam úgy izzad, hogy még kacérkodni sem tudok a hűsítő érzéssel.
– Százados! – nyílik ki az ajtó.
Felpattanok, és a katonai szabályzatnak megfelelően üdvözlöm az ezredest:
– Uram!
– Jöjjön be!
A fejem nem mozdul, de a szemem körbejár. Belém verték, hogy mindig mérjem föl a terepet, és azonnal állítsak össze fejben haditervet. Ez az én szempontomból különösen fontos, mert fiatal korom ellenére, rendfokozatom szerint, csapatvezetőként veszek részt az akciókban. Röviden fogalmazva, én mondom meg, hogy mi legyen, én döntök.
Makulátlan rend, és a bükkasztal fás illata uralkodik, sehol egy kósza papír vagy toll. Olyan az iroda, mintha az ezredes nem is itt töltené a napja nagy részét.
– Pihenj! – A lábam kissé megrogy, az államat lazán lejjebb engedem. – Mivel már megkapta a hivatalos behívást a műveletre, most csak azért kérettem, hogy személyesen is jelezzem, roppant fontos akcióról van szó.
Azon gondolkodom, homlokomat próbálva nem összeráncolni, hogy az Amerikai Egyesült Államok, Delta Force alakulatának vajon melyik bevetése nem volt „roppant fontos” akció.
Melyik? Mondjuk, amikor Afganisztánból amerikai orvosokat hoztunk ki, akiket túszként tartottak fogva? Vagy amikor Szomáliában két klán között folyó konfliktusba amerikai katonák szorultak be, és mi értük indultunk? A Delta Force nem ment szerte a világban embereket, csakis akkor, ha annak Amerikához is köze van, vagy ha egy másik ország missziós területen segítséget kér. Nos… Afganisztánban és Szomáliában is akadtak olyan gondok, amik miatt közbe kellett avatkoznunk.
„Minden emberélet fontos! Menteni a sajátod árán is.”
Ezt kapod a kiképzés során, így az ezredes megjegyzése arról, hogy mennyire fontos ez a küldetés, valahogy nem nyer értelmet.
„Minden emberélet fontos! Menteni a sajátod árán is.”
Jól hangzik! Csak kurvára nem így van.
– Értem.
– Ami a védelmet élvező alanyt illeti… Nos… A célszeméllyel talán nem lesz könnyű dolguk… – Az asztalához lép, a tökéletes rendben is talál valami pakolnivalót. Egy ideig csak mered maga elé, majd suttogni kezd, mintha a saját megnyugtatására mondaná: – Meg tudja csinálni, Cooper százados!
Naná hogy meg tudom!
Semmilyen módon nem reagálok, ő fölemeli a fejét, és mélyen a szemem közé nézve halkan teszi hozzá:
– Maga, Robert, mindig jól csinálja…
Most komolyan a keresztnevemen szólított?
Kissé rendhagyó ez a bevetés, de nem teszem szóvá. A Delta Force, hivatalos nevén az Amerikai Egyesült Államok Különleges Erőinek Első Számú Műveleti Ereje konkrét szisztematika szerint épül fel, és úgy is dolgozik. Pár százan vagyunk, szakaszokat alkotunk. Minden szakaszt két osztag alkot, egy rohamosztag és egy mesterlövész osztag. A katonák rendelkeznek egyedi, speciális képességekkel, ugyanakkor megvan az alap, amit egyformán, mindannyiunknak tökéletesen kell végeznie. Például bizonyos bevetéseken egy tűzszerész is alkalmazható megfigyelőként vagy mesterlövészként, hiszen az alapképzést megkapta, de egy bomba hatástalanításához értelemszerűen őt vetik be. A lövészek két csoportba oszthatók: van, akiből mesterlövész lesz, van, akiből rohamosztagos. Az előbbi mesterlövész puskával dolgozik, és az alap mesterlövész tréningen túl – amit mindnyájan megkapunk – több havi továbbképzésre számíthat. A másik osztag kézifegyverrel való bánásmódra specializálódik, amit az alap mesterlövész felkészítés után sajátít el. Sosem a katona dönti el, hogy mi lesz belőle! A kiképzésen és a pszichológiai vizsgálatokon fény derül arra, hogy ki miben lehet jó, ezek szerint válogatják az embereket.
Tehát vannak támadást végrehajtó katonák, más néven a rohamosztagosok, ilyen vagyok én is, de ezeket az embereket is segíti egy operatív, irányító törzs. A legpontosabb és legbiztonságosabb mindig az az akció, amelyben a távolból mesterlövészek segítenek minket.
A szárazföldi egységen kívül működik légi és vízi szakasz. A csapatokhoz minden esetben tartozik orvos, aki a legbrutálisabb körülmények között is képes életet menteni. Ha kell, lábat amputál, vénát preparál, vagy éppen szó szerint bestoppol.
Most úgy áll a helyzet, hogy két rohamosztagost vetnek be, tehát nem a szokásos csapattal indulunk akcióba, hanem csupán ketten.
Párban vagy egyedül csak olyanok léphetnek akcióba, akik éppen nincsenek riadókészültségben, tehát amolyan pihenőidőt töltenek. Jelenleg én is így lettem behívva, és a létszámból ítélve némi testőrködésre számítok. A baj csak az, hogy homályos számomra ez az egész.
– Kérdezhetek valamit, uram?
– Persze, Cooper százados.
Nagyot nyelek, de egyszerűen muszáj feltennem a kérdést, mert olyan még sosem fordult elő, hogy ilyen hányavetetten induljunk bevetésre.
– A parancsban úgy láttam, hogy csak egy pilóta lesz, és mi ketten a kísérők. Ez valami félreértés?
Mert, ha az, hogy ketten vagyunk, még oké is, de az egy pilóta már hihetetlen.
– Nem, nem az… De mint mondtam, meg tudják csinálni…
Persze… Az ember egyedül is megcsinál valamit, ha nincs más esélye. De két katona? Az kábé a nullával egyenlő, mert azért azt se felejtsük el, hogy Dél-Amerikába megyünk, és azon belül bizony nem egy üdülőparadicsomba.
– A CIA részt vesz az akcióban?
– Nem.
Ismét farkasszemet nézünk, egy pillanatra olyan érzésem van, mintha túlléptem volna a határt. Az ősz szemöldöke árnyékot vet a szürke szemére, az arcán mély barázdák húzódnak, amelyek napbarnított bőrén feltűnőbbek a kelleténél.
– Értem, uram. Tehát akkor annak ellenére, hogy egy C–130-assal repülünk, csupán egyetlen pilóta jön velünk?
Megfeszül az állkapcsa, és ebből már tudom, hogy valóban nem kérdezek ostobaságot, ugyanis elég agyament helyzet lenne, ha valóban ez lenne a felállás. Mindig két pilótával repülünk. Nincs az a titkos akció, ami azt követeli, hogy ne legyen meg az egység létszáma, ugyanis az kudarcot is jelenthet.
Kissé halkabban teszem hozzá:
– Se navigátor, se repülésirányító…
Az nem lehet…
Újra jön a gyilkos csönd, a hangtalan megrovás, ezért mintegy meghunyászkodásként megszámolom a porszemeket a bakancsom orrán.
Hú, itt valami nem stimmel…
– Mit szólna, ha utána hosszabb szabadságra menne? – szólal meg hirtelen, mire azonnal visszaemelem rá a tekintetemet. Elmosolyodik, amitől nagyot nyelek.
Green ezredes sosem mosolyog. Soha. És én is keveset… Talán amikor egy haldokló szemébe nézve azt mondom: „Minden rendben lesz. Mindjárt vége…” Igen. Akkor szoktam mosolyogni.
Nemcsak sikeres akciók vannak, hanem sikertelenek is. Persze amiben teljesül a küldetés, joggal nevezhető pozitívnak, de ha elveszítek egy embert, akkor én csak negatívként tudom elkönyvelni.
Valami nem oké! Tudnom kell, ki az alany!
– Úgy lesz. Van még tudnivalóm az akció sikerének érdekében?
– Fél órán belül felszállnak.
Ez pontosan azt jelenti, hogy semmi közöm a további részletekhez. Bárki legyen is a védett személy, egy géppel ki kell juttatnom Venezuelából, Kolumbián át, ide az Államokba. Nulla kísérettel!
Rohadt jó!
A fejével int, jelzi, hogy végeztünk. Tisztelgek, sarkon fordulok, és behúzom magam után az ajtót.
- Writer
