A végzet

Chapter 4

2020

DÉL-AMERIKA

Sok ország van, amelynek említésétől is fegyverropogást hallok, tudom, hogy Venezuelában sem egyszerű most a helyzet, de jelenleg semmi megérzésem nincs Caracasszal kapcsolatban.

Behunyom a szemem, hamarosan földet érünk, és ezt nem is bánom, mert Caracasban Paul csatlakozik hozzám. Együtt estünk át a kiképzések tűzkeresztségén… Sőt! Valójában kevés dolgot tudok felsorolni, amin nem mentünk keresztül ketten. Bár nem gyerekkori barát, de számomra a gyerekkor már valami furcsa homályba veszett, és csak néha csillan meg emlékképként, mert folyton elmossák a véres jelenetek és a jajgatások.

„Smith és Cooper! Lépjenek ki a sorból!”

Egek! Hányszor hallottuk ezt!

„Tudnak valamit az esettel kapcsolatban?

Nem, uram!”

Nagyjából ezek a szavak csengnek a fülemben, amikor visszaemlékszem egy-egy olyan esetre, amiből jobb lett volna kimaradnunk. Talán az az egy szerencsénk volt, hogy a kiképzőtisztünket a kitartásunk érdekelte, és nem az, hogy olykor csajozunk vagy berúgunk.

Együtt kezdtük a katonaságot, együtt jelentkeztünk a különleges alakulathoz, Paul az életem részévé vált, nem hiszem, hogy van ember, aki jobban ismer…

Mennyire más volt régen minden. Bármibe fogjon is bele az ember, mindig van egy elképzelése. Nekem is volt a katonasággal kapcsolatban. Aztán az meg is dőlt.

Minden megdőlt, amikor az éhhalál küszöbén is egy több méter mély medence közepén, teljes menetfelszerelésben, a víz felszínén maradva, kapaszkodó nélkül kellett töltenünk jó pár órát. Emlékszem, Paul állandóan azt mondta, hogy a Delta Force nem kiképez minket, hanem tulajdonképpen ki akarnak csinálni. Nem arra kíváncsiak, hogy mit tudsz túlélni, miben vagy jó, hanem arra, hogy mibe döglesz bele.

Mibe döglünk bele?

Ez jó kérdés. Az első bevetéseknél az emberben van egyfajta természetes izgalom, ami szép lassan átalakul… Ha valaki azt hinné, hogy jó irányba, az téved. Magam sem tudom, mi a jó, és mi nem, de egy biztos: a félelmet meg kell tanulni uralni. Döntse el mindenki maga, hogy krízishelyzetben jó döntés-e a félelem fölé kerekedni… Egyesek szerint vakmerőség szembemenni a félelemmel, hiszen az megmutatja a veszélyt, próbálja figyelmeztetni az embert, a fülébe súgja: „Óvd magad! Az életed…!”

Ez a félelem. Egy intelem, egy esély arra, hogy másként dönts, kihátrálj, vagy éppen harcossá válj.

Mi nem vehetjük figyelembe ezeket az intéseket, nekünk nincs más lehetőségünk, mint hátat fordítani a félelemnek, ugyanis csak így vagyunk arra képesek, hogy hidegvérrel, hatékonyan cselekedjünk. Akiben fikarcnyi szorongás is marad, az már a kiképzést sem tudja végigcsinálni. Ha az izgalmi állapotból kiindulva rossz irányba ered az elméd, elbizonytalanodsz, és megadod magad a félelemnek. És akkor… akkor bizony elvérzel.

Fiatal katonaéveimben előfordult, hogy megfogva a bajtársaink kezét imát mondtunk. Sokszor nem is azért, hogy túléljük… Néha csak azért fohászkodsz, hogy ha menned kell, könnyen menj, de harc közben, katonához méltóan. Legalább az ne dőljön meg! Ne legyél lekötözve egy székhez, ne kínozzanak, ne lebegjen még rémálmodban sem annak lehetősége a fejed fölött, hogy egy nézéseddel elárulhatod a társaidat és a hazádat. Bele akarsz nézni az ellenség szemébe, amerikaiként! És ennek semmi köze ahhoz, hogy hiszel-e Istenben, vagy sem… Elég, ha a társad erejében, tekintetében hiszel. Azt mondják, a szem a lélek tükre. Nos. Akció közben egy bajtársad szemébe nézni sokkal többet mutat még a léleknél is. Kivetíti a múltat, megmutatja a jelen poklát, és bebizonyítja, hogy minden ember kapaszkodik a jövőjébe. Amikor magadon kívül másra is bízod az életedet, kihasítasz magadnak egy keveset a világból, és a bajtársaidból. A veszély torkában is gyönyörű ez a pillanat, ami csak keveseknek adatik meg.

Ereszkedni kezd a gép, kinézek az ablakon, a leszállópálya gyér világítása mutatja, hogy megérkeztem.

Venezuela! Kit rejtegetsz?

* * *

– Paul! – ölelem magamhoz az embert, aki sokat jelent nekem, és akivel immár több mint fél éve nem találkoztam.

– Robert! El sem hiszem, hogy újra együtt! – tol távolabb, miközben a szemembe néz. – Jól nézel ki, de ezt mégsem mondhatom, úgyhogy szarul nézel ki!

Felröhögök, majd elkomolyodom, mert neki is leolvad az arcáról a mosoly.

– Minden rendben? – kérdezem szelíden.

– Igen. Talán most már igen…

Némán nézzük egymást, egyikünknek sem könnyebb. Aki bevetéseken vesz részt, előbb-utóbb mérleget készít. A mérleg egyik oldalán vannak az elveszett életek, a másikon a megmentettek. Pszichológiai végveszély, ha az elveszettek többségbe kerülnek. Onnan talán már nem is katonának érzed magad…

A kitartás és az erő jó ideje mérhetetlen a számomra. Erősnek hiszem magam, aztán a hétköznapokban úgy omlok össze, mint egy megkínzott. Pault is teherbírónak tartottam, de ő a szemem láttára csuklott össze a sorsa előtt, és a szakembereknek sok időbe telt, hogy újraépítsék. Azt hiszem, ő sokkal fegyelmezetlenebb, mint én. Szükség van-e ilyen emberekre? Mindennél jobban. Főképp a Delta Force-ban. Vannak szabályok, amelyeket be kell tartanunk, de a Delta Force az egyetlen különleges alakulat, amely kissé más egyéniségeket keres, mint a megszokott. Sosem felejtem el az első pszichológiai tesztet. Azt az alaphelyzetet vázolták benne, hogy a lövés valamiért nem megy neked úgy, ahogy kéne. Mit teszel? Nos. Volt ott pár lehetőség. Engedélyt kérsz gyakorlásra, segítséget kérsz, próbálsz mentálisan jobban felkészülni, vagy áthágva minden szabályt, lőszert lopsz, és magánutakon oldod meg a gyakorlást. Egy percig sem gondolkodtam, a lopást választottam. Ötvenen írtunk tesztet, hárman jutottunk át az első rostán, Paul és én köztük voltunk. Csak hárman választottuk a lopást. Azóta tudom, hogy mit vár el tőlem a Delta Force.

– Tudod, ha még gond van, akkor…

Fölemelt kézzel, hevesen rázza a fejét.

– Rendben vagyok!

Talán igaz…

Nem fogom tovább szekálni, inkább baráti csevejre váltok.

– Mintha kopaszodnál! – lököm oldalba vigyorogva, mire gyorsan a fejébe nyomja a baseballsapkáját.

– Az a kibaszott tesztoszteron! – röhög föl.

Az összetartás és a barátság, a bajtársiasság nagyon fontos a katonaéletben, de nem egy Delta Force-oséban. Ne szépítsünk, mi mindnyájan magányos farkasok vagyunk, már az iskolás éveimben sem volt rám jellemző, hogy bulizni járok a haverokkal. Nem tudom megmagyarázni, hogy Paul és közöttem mégis miképp épült ki ez az ösvény.

– Azonnal indulnunk kell! – sóhajt fel.

– Tudom! De előbb mondj valamit az alanyról!

– Ch! Ha tudnék!

– Nem tudod, ki az?

– Fogalmam sincs! Te vezeted az akciót! Neked kéne tudnod! – Erre csak fintorgok egyet. A felelősséget mindig, minden helyzetben vállalom, de képes vagyok az embereim véleményét is figyelembe venni, amikor döntést hozok. – Hamarosan itt lesz, és akkor megtudjuk.

– Nem tudom, mi végre ez a nagy titkolózás, de ami a leginkább aggaszt, az a létszámunk.

– Na ja! Azon én is kiakadtam. Egy pilóta… – dörmögi.

Egyszerre nevetünk föl, mert amikor utoljára ilyesmi történt, a CIA embereit segítve az Egyesült Államok elnökét kísértük, akinek kedve támadt műveleti területre utazni.

Rémálom: civil a pályán.

– Most azonban kivételesen még a CIA-nak sincs hozzá köze. Tehát tényleg csak mi leszünk Paul!

Egy pillanatra összenézünk, majd felsóhajt:

– Jól indul.

Vörös fény villogásának kíséretében tárul ki a hangár ajtaja, ezért Paullal oda fókuszálunk. Az egység egyik tagja közelít felénk, mögötte két amerikai katona követi, akik közrefognak egy apró fekete személyt. A homályos kép lassan tisztulni kezd, és egyértelművé válik, hogy a védett személy egy nő.

Nő! Ennél jobban semmit sem utálok! Ennél még az elnök is jobb lett volna!

– Százados! Hadnagy! Készen állnak a felszállásra?

Tisztelgünk, de Paul fél szeme ugyanúgy a delegáción pihen, mint nekem. Abban reménykedem, hogy felismerem a nőt, de halvány sejtésem sincs egyelőre.

Nem túl magas, fekete nadrágot, fekete inget és bakancsot visel. A haja szorosan össze van copfozva a feje tetején. Kicsit különös a járása…

– Tudnunk kell valamit? – kérdez Paul. Láthatóan ő is kíváncsivá válik.

A kísérő gyorsan lezárja az érdeklődést.

– Amit kell, már tudják. Sikeres akciót!

Átnyújtja a technikai eszközöket, majd visszaindul a hangár felé. Minden ilyen kütyü életmentő egy bevetésnél, de tudjuk, hogy papíron is megkapjuk a koordinátákat és a térképet. A GPS helymeghatározó a legjobb barátom, egy elásott helyről is kivezet.

A nőt kísérők felénk közelednek, a földet kémlelő arc emelkedni kezd, majd a sötét szempár egyenesen az én íriszembe merül. Állom a tekintetét, de valamiért zavarba hoz. Alig mozgó szájjal szegezem Paulnak a kérdést:

– Ki a tököm ez?

– Hú! Nem tudom! De ha meghalok, vele akarok halni!

Mintha a nő megérezné, hogy róla van szó, fölszegi az állát, és elmosolyodik. Nem, nem kedvesen. Pont olyan „dögöljetek meg” üzenet táncol a tekintetében, mint annak a nőnek, akit megmentettünk a lefejezéstől Afganisztánban. Vannak emberek, népek, akiken egyszerűen nem tudsz segíteni, akiket nem lehet megmenteni. És ezt csak a katonák tudják, a politikusok nem!

– A katonák a gyengéim! – szólal meg a nő, majd kacsint.

A két kísérő elvigyorodik, mi Paullal nem igazán értjük a helyzetet, már csak azért sem, mert nem is egyenruhát viselünk. Rajtam egyszerű Salomon túrabakancs, oldalzsebes, Under Armour, keki terepnadrág és Burberry gyapjúing van, meg baseballsapka. Paul is hasonlóan van felöltözve. Nincs szükség feltűnésre, a Delta Force gyakran dolgozik hétköznapi viseletben. A spéci övemen lévő tokokban így is elfér, ami kell, a felszerelés meg a gépen van.

Tehát nem igazán nézünk ki katonának…

Amikor közvetlenül mellénk érnek, a nő újra rázendít.

– Helló, fiúk! Együtt fogunk utazni! – ismét kacsint, a gyomrom összeugrik attól, hogy ez valóban így lesz.

Egy problémás alany! Ennél rosszabb nincs!

– Állj! – emelem meg a kezem, mire a kis menet lefékez. A kísérőtől kérdezem. – Motozás?

– Megvolt, százados.

A csaj felvihog, majd beszól nekem.

– Dehogy volt! Nem motoztak ezek meg! Te legyél jó katona! Motozz csak!

Erre már a kíséret is lopva sandít a védett személyre, ezért a fejemmel intek nekik. Az egyik a szemem láttára motozza meg a nőt, aki közben végig engem fixíroz.

– Te is csinálhatnád – nyögi.

Hosszan nézek a szeme közé, de nem válaszolok.

– Tiszta!

– Mi van a hátizsákjában?

– Azt már ellenőriztük. Csak pár személyes…

– Milyen személyes? – csattanok vissza, mert itt aztán nincs személyes holmi!

Mégis mi a francot értenek ezen? Fotóalbum, vagy mi a tököm? Mert papírok tuti nincsenek nála. Mielőtt az emberünk felelhetne, a nő kontráz:

– Női dolgok… – Ismét a szeme közé nézek, mire folytatja. – Tampon… Tudod, olyan feldugható bigyók… Megnézed?

A katona szétfeszíti a hátizsákot, beletúr, felém nyújtja, de csak biccentek, hogy oké a helyzet. Visszahúzza a zsinórt.

Intek a fejemmel, mire továbbmennek.

Amikor a géphez érnek, Paul rám mered, és felhúzza a szemöldökét.

– Mire gondolsz, Robert?

– Kurva hosszú utunk lesz!