A végzet

Chapter 5

Abban reménykedem, hogy a gépen majd sikerül elkülönülni a nőtől, de erre nem ad esélyt, mert még le sem ült a helyére. A pilóta föltartja a kezét, mint aki örül, hogy végre mi is megjelenünk a fedélzeten Paullal.

– Csak egy italt szeretnék! – harsogja a védett személy a csöppet sem lágy hangján.

A pilóta eltűnik, egy ideig várok, hátha Paul rendet tesz, de ő leül, és a navigációt nézi, tudomást sem véve a nőről. A lehető legkevesebbet szabad kommunikálnunk a védett személlyel, de a nőnek ez nyilván nincs benne a szabályzatában.

– Üljön le, és csatolja be magát! – próbálom a legnyersebb hangomat elővenni.

– Jó, majd ha kapok egy italt!

– Hé! Ez nem a Boeing transzatlanti járata! És főképp nem első osztály! Úgyhogy üljön le! – mutatok a helyére.

Düh csillan a szemében, majd felém lép.

– Mindig így parancsolsz? Hogy szoktad mondani? „Kapd be a farkam! Tedd szét a lábad! Élvezz!”

Atyaég! Egy elmebeteg nő!

Paul megemeli a fejét, ránk sandít, látom, hogy őt is letaglózza a helyzet.

Erősen fontolgatom, hogy választ adva a kérdéseire, csak annyit vetek oda, hogy „kapd be!”.

Szeretem megtartani a határokat, már csak azért is, mert az életét akkor vagyok képes megóvni, ha nem ő dirigál. Ezért vállalva a konfliktust, én is felé lépek, és elég parancsolóan morgom:

– Üljön le! Csatolja be magát! Közben akár szét is teheti a lábát, és élvezheti!

Egy pillanatra végigszalad rajtam a szeme, majd halkan nyögi:

– Felizgatsz, katona!

Beteg! Idióta! Hülye picsa!

Hol basztam el, hogy ilyen bevetésre is engem küldenek?

Nem hátrálok meg, de belehalok, ha nem alázhatom porig. Nem azért, mert nő, nem is azért, mert kevesebbnek tartom, hanem azért, mert itt mi hárman az életünket kockáztatjuk érte. Érte, amikor azt sem tudjuk, ki ő! Az a minimum, hogy visszafogja magát! Ha nem megy neki, majd segítek.

– Sajnos nem kölcsönös! Én nem gerjedek a szétlőtt nőkre!

Mert immár szemernyi kétségem sincs, hogy van benne anyag.

Egyébként meg akkora barom vagyok! Mit dumálgatok itt vele? Rá kéne nyomnom egyet a vállára, és azonnal ülne, mint a kisdiák.

Fölnevet, és ami a legijesztőbb, hogy őszinte a kacaja. Egy pillanatra egymásra nézünk Paullal. Mindenesetre haladunk, mert leül, és be is csatolja magát. Amikor már azt gondolom, hogy vette a lapot, szinte csak magának morogja:

– Pedig a nyálad is fog rám csorogni, te amerikai…

– Amerikai, mi? – vágok közbe.

Elkomolyodik, gyűlölet villan a szemében, így egyvalamit már biztosan tudok: nem amerikai. Nagyon remélem, hogy ha nem is hazafi, legalább nem ellenség.

Behunyt szemmel a fejével köröz, így időt ad arra, hogy gyorsan végigpásztázzam. Az inge begombolva simul a mellkasára, a nyakában egy bőrszalag feszül, amin ezüst keresztmedál fityeg.

Tehát keresztény.

Oké. Nem amerikai, viszont köze van vagy Venezuelához, vagy Kolumbiához. És keresztény.

Paul mellé ereszkedem.

– A pilóta sem tud semmit? – Ő válaszul átnyújt egy dokumentumot, amin valószínűleg az összes információ rajta van, amit birtokolhatunk:

„Gloria Carmen Gomez, különösen kiemelt, védett személy.

Feladat: Átszállítás.

Indulás: Caracas, Venezuela

Cél: New York, Amerikai Egyesült Államok.

Bejelentkező állomás: Bogota, Kolumbia.”

– Van ötleted? – kérdezem, miután elolvastam a bekezdést.

Fölhúzza a vállát, majd röhögve mondja:

– Talán valamelyik politikus kurvája?

– Hülye vagy!

– Több ötletem nincs! De ha Bogotáig kibírjuk, akkor már jók vagyunk. New Yorkig tuti kivégzem. Mondjuk, előtte megbaszom, de azt ne áruld el senkinek!

– Jézusom, Paul!

* * *

Tisztán hallom a hangokat. A repülő motorja felbőg, elnémul, ismét mordul, halkul, és így tovább, szabálytalan ritmusban. A gyomrom liftezik, ez a biztos jele annak, hogy a szint hol emelkedik, hol csökken. A légnyomásváltozásra válaszul a fülem is bedugul. Nem mozdulok, mintha a pillanatba kapaszkodnék. A nő a helyén ül, és engem fixíroz. Bizonytalan lehet a tekintetem, mert elneveti magát. Egyetlen tizedmásodpercre, de tényleg csak annyira, tovaszáll az aggodalmam. Ha ő ilyen jókedvében van, akkor bizonyára képzelődöm. Piszok rövid az a tizedmásodperc, mert Paul felpattan, és a pilótafülkéig rohan.

Baj van! Nagy baj!

Újra bőg a motor, megrándul a gyomrom, mire felugrok, és rögvest mindent leltárba veszek, ami a fedélzeten van. Magamhoz ragadom a hátizsákot, közben kikémlelek az apró ablakon. Fák, hegyek, folyó…

Egy erdő! Egy kurva esőerdőben fogunk lezuhanni! Bassza meg! Katonaként repülőbalesetben nem patkolhatok el! Mire volt a sok kiképzés? A sok háború?

Paul visszajön a pilótafülkéből, csak a tekintetünkkel kommunikálunk. Ő is azonnal próbál összekapni mindent, amit csak tud, mindketten tudjuk a dolgunkat.

Ha valaki azt hinné, hogy éles helyzetben egy Delta Force-osban a vér jéghidegen csordogál, az nagyot téved. Mi is emberek vagyunk, és ha valaki tudja, mi a halál, akkor azok mi vagyunk. Külön kell választani azt, amit teszünk, és azt, ami bennünk zajlik. Minden csak önuralom kérdése. Nem remeghet a kezed, nem engedheted, hogy fölszaladjon a pulzusod, és ezekre a kiképzés alatt igencsak jól megtanítanak.

Kissé bizonytalan kézzel ürítem a zsebeimet, és csatolom le az övemet, tudom, az elmém hamarosan átveszi az irányítást a testem fölött és kiadja a parancsot!

Katona!

A pár pillanatig tartó helyzetfelmérés immár a múlté, minden berögződésem magabiztosan áll a helyére, és irányítja a mozdulataimat. Semmi sem maradhat nálam, mert minden csak növeli a sérülés esélyét. Szerencsére a pilóta még uralja a gépet, így képesek vagyunk mozogni. A zsákot, az övemet, rajta a tokokkal, egy üléshez rögzítem. Gondolatban ellenőrzöm a zsákban lévő mellényem zsebeit, amibe a lőszerutánpótlás van rejtve. A csuklómon lévő GPS szíját is meghúzgálom, közben folyamatosan radarozom a rakteret. Pokrócok, hálózsák, élelem, kötelek… Mindenre szükségünk lesz. A zuhanás után vagy meghalunk, vagy sokkos állapotban leszünk, így az agyamban most kell rendet raknom. A hátizsákban túlélőfelszerelés van, de minden esetben a bevetéstől is függ, hogy mit viszünk magunkkal. Nyilván egy rövid műveletnél nem készülünk sátorral, vagy több napra való élelemmel, és ez most elég méretes probléma lesz.

Először éljük túl!

Az ejtőernyőt egyetlen mozdulattal hajítjuk félre, túl alacsonyan vagyunk már. A nő olyan büszkén vigyorog, mintha az egészet ő rendezte volna. Odavetődöm elé, és ellenőrzöm a biztonsági övét. A fülembe liheg, és mielőtt újra kóstolgatni kezdene, elkapom a grabancát.

– Ha ehhez közöd van, kinyírlak! – nézek a szemébe, ami egészen fekete.

– Nyugi! Mi a para tárgya?

– Jó lesz, ha kijózanodsz, mert lezuhanunk.

– Az nem lehet! – nevet tovább.

Leellenőrzöm a pilótát, elkapom a riadt tekintetét, és már tudom, hogy nem lesz képes sokáig tartani a gépet. Fejembe nyomom a sisakot, nincs időm baszakodni, ezért visszaiparkodom az utastérbe, és a nő fejére is ráerőszakolok egy kevlársisakot. A headset miatt nem használunk olyat, ami a teljes koponyát elfedi, de a célnak ez is megfelel majd, mert belülről teljesen ki van párnázva. Nem megy egyszerűen a dolog, a nő copfja miatt nem járok sikerrel. Megmarkolom a haját, egyetlen rántással sodrom ki belőle a hajgumit, mire felvisít.

– Hülye vagy? A hajam!

A fekete zuhatag szétterülve előreomlik a vállán, egy pillanatra magával ragad a látvány. A zsebeiben nem lehet semmi, mert megmotozták, ezért elkapom a lábát, és az üléshez rögzítem. Gyors a kezem, beletelik pár másodpercbe, mire felismeri, mit teszek.

– Hé! – nyögi, de nincs ereje jobban lázadni, mert rohadtul rázkódni kezd a gép.

Pokrócokat dobálok rá, hátha kevésbé érik majd az ütések, de nem tudjuk tovább uralni a helyzetet. Elesek, és az is minden energiámat elveszi, hogy újra talpra álljak. Paul már az ülésénél van, átkiált nekem.

– Étel, ital egy helyen!

A nőtől kérdezem:

– Van étel a táskádban? Mindegy, mi!

Fölnevet.

Megőrülök! Megölöm!

– Rúzs van nálam. Az jó?

Meg kell mentenem! Mindenáron!

Két kezem közé fogom a fejét, és összekoccantom a fejvédőnket, ami elég erősre sikerül, mert nincs egyensúlyom. Ránehezedek, ő a támasztékom. Lefelé billen a feje, de a szemét rám emeli. A pupillája tág, pont úgy, ahogy az egy drogoshoz illik.

– Le fogunk zuhanni! Döntsd el! Jó lesz a rúzsod?

Lehet, hogy nem a szavaim, hanem a gép hangja téríti észhez, de az egyik kezével a hátizsák felé mutat.

Már késő. Nem tudom lefixálni a zsákot. Be kell ülnöm az ülésbe, mert szét fogok kenődni.

– Ne erőlködj! Úgyis megdöglünk… – suttogja.

– Nem! Túléljük! És nagyon nagy szükségünk lesz minden ehető dologra!

– Rajtam is elcsámcsoghatnál, katona!

Agyfaszt kapok ettől a nőtől! Nem tudom, mit vett be, de nekem is kell!

Volt már az életemben jó pár helyzet… A szolgálatom elején kerestem a bajt, vakmerő voltam, bátran mentem szembe mindennel, élveztem, ha megcsapott a halál szele. De amióta tudom, miként üvölt egy halálos sebet kapó, hogyan képes egy ér elpattanni a nyakunkon egy kétségbeesett kiáltástól… Azóta menekülök a halál elől, már nem hiszek abban, hogy erőt ad, és növeli az adrenalinszintet.

Állandóan azt mondják a katonákra, hogy hősök akarnak lenni, pedig ez nem igaz. Ha hősökké leszünk, az azt jelenti, hogy valami rossz történt. A sima dolgokért, egyszerű harcokért a hétköznapokban senki sem kap elismerést. Ölj! Éld túl! Áldozd föl magad! Rokkanj bele! Igen… Akkor hőssé válsz…

– Alany biztosítva! – kiáltom Paulnak, aki már saját magát csatolja be.

– Gloria! Ez a nevem! Alany az anyád picsája! Érted, zsoldos?

– B4! Ez a nevem! Zsoldos az anyád picsája!

Nagyon remélem, hogy a sikítástól elszakadnak a hangszálai! Soha többet meg ne szólaljon, mert meg fogom kínozni!

Leragasztom a nadrágom szárát, ezzel a bakancsom biztosan a helyén marad, és a nadrág sem csúszik föl. Gyors leltár szalad át az agyamon: fegyverek, védőfelszerelés, hátizsák, töltények, navigáció, étel, ital, alany…

A jó katona többször ellenőrzi a felszerelését!

Megdöglünk!

Ráz a gép, nyújtózkodva próbálom elérni az M4-esemet, mert anélkül meghalni sem akarok!

Zakatol az egész agyam, a súlyom többszöröse nehezedik rám, hiába feszítem az izmomat, alig mozdulnak a végtagjaim. Próbálom elmutogatni a nőnek, hogy hol találja az oxigénmaszkot, mert immár hiába akarok beszélni, hang nem fog eljutni hozzá.

Nem tudok mozogni. Vége. Eddig bírta a pilóta.

A biztonsági ülésbe vetem magam, becsatolom az övemet, felrántom a taktikai kesztyűmet, és az oxigénmaszkot a kezembe veszem.

A nő olyan kacagásban tör ki, hogy még a gép zakatoló hangját is elnyomja, úgyhogy ennyit a nem terjedő hangról.

Drogos kurva!

* * *

Várom, hogy elöntse őt a kétely, és föltegye magában a kérdést: Most tényleg meghalunk? Azt akarom, hogy félelem villanjon a szemében! A legszívesebben megállás nélkül pofoznám, kiverném belőle a drogot, és a képébe nyomnám az igazságot! Milyen lehet ilyen állapotban szembenézni a halállal? Biz’ isten még irigylem is!

Le sem veszi rólam a szemét. Hogy most rohadtul utál engem, vagy csak még jobban bosszantani akar-e, arról fogalmam sincs. Erősen kapaszkodom, Paulra nézek, ő legalább olyan ideges, mint én. Egy pillanatra elmosolyodik, és ez elég is. Búcsút veszünk egymástól, innentől már nem vagyunk urai a helyzetnek. Paul lehunyja a szemét, én nem vagyok rá képes. Olykor még a katona is jobban teszi, ha nem nézi végig a halál győzelmét, de én ezt sosem tudtam megtenni. Utólag mindig beláttam, hogy a nehezebb utat választottam azzal, hogy végignéztem más kínszenvedését, de a halál a legalattomosabb csábító. Ha egyszer magadra vonja a figyelmét, nem ereszt mindaddig, míg meg nem mutatja neked, ő az ámulatba ejtés bajnoka.

Beleveszek a nő sötét szemébe, és tudom, hogy az utolsó pillanatig ott is fogok maradni. Látom majd a rémületet, a reményt, a belenyugvást és a harcolni akarást. Az ember sosem adja csak úgy meg magát a végzetnek.

A gép nagyot rándul, az alja a magasra nyújtózó fákhoz és hegyekhez súrlódik. Bízok benne, hogy a fák felfogják a zuhanás erejét. Bízok benne… Mindenben.

A nő felhúzza a szemöldökét, mintha azt kérdezné: „félsz?”. Nem pislogok, tárgyak repülnek be elém, miközben ő fölszegett állal mosolyog. A következő, amit érzékelek, hogy szörnyű csikorgó hang mellett lassulunk mindaddig, míg valami meg nem állít minket. A gép eleje becsapódik, hatalmasat rándulunk. Lerepül a sisakom, valami a koponyámhoz csattan, a tarkómon forróság siklik le.

Vér.

Tökéletesen tiszta a tudatom. Vége. Földet értünk. Feladat van: Észhez térni, kijutni, el a géptől! Fölmérni a károkat, menteni az életet!

„Feladod, katona? Puhapöcs vagy! Anyádban is több kitartás volt a szülésnél! Te akarsz Delta Force-os lenni? Bele fogsz dögleni!”

Egykori kiképzőnk arca rémlik fel, ahogy ezt suttogja felénk. Igen, szó szerint suttogta. Sosem ordított, a Delta Force-nál ez nem szokás. Nem holmi amerikai haditengerészeti kommandós mozi! A határaidat saját magadnak kell átlépned, és ezen nem segít, ha a füledbe üvöltenek. A fizikális képességnél sokkal több kell ahhoz, hogy végigcsináld. Akkor, ott, a suttogás is célt ért, mert gyűlöltem minden mocskos szaváért.

Aztán jó párszor eljött a pillanat, amikor értelmet nyert a mormolás, a gúnyolódás és a halk fenyegetés. Ez is olyan pillanat. Az egykori suttogott szavak sarkallnak arra, hogy kinyissam a szemem, és valóban felmérjem a károkat, keressem az emberi életet, ami menthető.

A testem végzi a dolgát, az elmém emlékezik.