Chapter 6
1122 Words
2004
Szomália, Dzsubba folyó
– Hol a picsában van már? – hallom az üvöltést magam mellől, de alig van erőm levegőt is venni, nemhogy válaszolni.
A ruhám magába szívta a folyó vizét, összenyom a súlya, sokkos állapotomban még felrémlik, ahogy anyám mondja: „Robert, egyél még! Egy katonának kell az erő!” Sosem akarta, hogy katona legyek. Volt is rá oka, hiszen apám megmutatta, hogy a hadsereg csinálhat az emberből roncsot is, és hőst is. Sőt. Mindkettőt egyszerre.
– Nem tudom! – nyögöm ki.
A víz felé fordulok, ekkor fogom föl, hogy négyünk közül egyvalaki lent maradt. A szívem majd kiugrik, az adrenalin újra átveszi az irányítást. A hátizsákot és a bakancsot is lerángatom magamról.
– Gyerünk! Indítsd újra a motort! – kiabál az egyikünk a csónak hátuljába, de én már ugrásra készen állok.
– Ne! Megnézem.
– Nem nézed meg! Meghalt!
Látom, mit mond a tekintete: „Te hülye taknyos, mit játszod a hőst? Még csak most lettél katona, máris meg akarsz halni?”
Nem érdekel. Mielőtt elkapná a karomat, fejest ugrok.
Nem látok jól, de ahol zavaros a víz, ott mozgás is van. Nincs nálunk sem búvárszemüveg, sem oxigénpalack, nem vízi műveletre készültünk. Pár perce mellettünk csapódott be egy lövedék, ami egy sziklához vágta a csónakot. Nincs messze a part, de árkok húzódnak a mederben, így nem ér le a lábunk. A víz alatt gyökerestül besodródott fatörzsek hevernek, valószínűleg a becsapódás mosta őket a partról a vízbe.
Az egyik ilyen fatörzs alatt mozgást észlelek, odaúszom, pedig a levegőm már fogytán van. Rögtön ráakadok az eltűnt társunkra, de pillanatokig semmire sem vagyok képes, csak az arcát bámulni. A szeme rémülten mered előre, a kezével a súlyt próbálja leemelni magáról, miközben kétségbeesetten ficánkol, mintha csak egy hal lenne. Én is megragadom a nagy darab fát, de felismerem, hogy reménytelen a helyzet. Százan is kevesen lennénk, hogy megmozdítsuk, az ő teste pedig rendesen beszorult alá. Fellököm magam, a lendület gyorsan a felszínre visz.
– Beszorult. Még él! – lihegem. – Gyorsan… Adj valamit! – Nyújtom a kezem, de a csónakban lévők csak a fejüket kapkodják. A vascsövekre mutatok, amiket jelölőrúdként hoztunk, és a folyó melletti szakaszokon akartuk leütni, hogy tudjuk, hol aknamentes a terület. Azok egyik vége légmentesen le van hegesztve. – Adj már egyet! – Az egyikük elém nyújtja, mire én átveszem tőle. Levegő után kapkodok, köhögni kezdek, érzem, ahogy az orromon is kifolyik a víz. Gyorsan fújok egyet, hogy megtisztítsam a légutakat. – Feljövök még ilyenért!
Óvatosan merülök vele, a szabad nyílást lefelé tartom, így benne marad a levegő. Azt még nem tudom, miként oldom meg a feladatot, de jól emlékszem, apám már gyerekkoromban is sokszor mondta: „Robert! Egyszerre egy problémát oldj meg!” Most viszek le némi oxigént, de az lesz a következő feladat, hogy be is jutassam a tüdejébe.
Reménytelen…
Még mindig küzd!
Vannak a harcnak fázisai. Először higgadt vagy, fejben próbálod megoldani a dolgot, és hiszel mindabban, amit tanultál. Egy idő után félredobsz mindent, mert rájössz: ide ösztön kell! Aztán egyszer csak rád kacsint a halál, és te tudod, hogy semmit sem ér a józanságod, az a sok minden, amit elsajátítottál, mert az életért mindenki kétségbeesetten küzd. Még a katona is.
Elkapom a társam karját, amikor meglát, remény csillan a szemében. Mutatom a csövet, de ő csak a kezét lengetve jelzi, hogy vigyem föl.
Ha tehetném… Istenem…
Fölé úszom, hogy az arcát, a száját vagy az orrát a cső nyílásához nyomhassa. Egyenesen tartom a vasat, mert ha oldalra dől, kibuggyan a levegő, a víz meg beáramlik. Megérti, mit akarok, de mindketten tudjuk, hogy nem fog simán menni a feladat. Egy kicsi hiba és máris víz jut a tüdejébe, köhögési inger jön, és fulladás…
Próbálkozik, én meg ismét fellököm magam, megyek a másik csőért.
– Mi van?
Csak a kezemet nyújtom ki, már nyomják is bele az eszközt. Paul szintén nekivetkőzött, beugrik mellém, és már merül is. Én közben gyorsan megkérdezem:
– Mennyi idő?
– Tíz perc, míg ideérnek.
Tíz perc!
Alábukom, Paul buzgón rángatja a fatörzset, ő is szembesül a reménytelen helyzettel.
A bajtársunk arcát figyelem, örökkévalósággá válnak a rövid másodpercek. Végül közelebb tempózok, elveszem a csövet, és a kezébe nyomom a másikat. Vadul rázza a fejét, úgy, mint aki csak ellenkezik, de ez már a kétségbeesés jele. Paul megragadja a másik csövet, és fölfelé indul. A fáradtságtól és a fizikai erőlködéstől az én tüdőm is egyre több oxigén után kiált, ezért a felszínre indulok.
Tíz perc.
Mennyi telt el? Talán egy? Vagy csak fél?
A halál sosem kér türelmet, mindig annyi idő alatt végez, amennyi jut neki. Fél másodperc, órák, hetek vagy évek… Mindenkivel másképp játszik.
Mire fölérek, Paul már megy is vissza. Egy lélegzetvétel után én is azt teszem, de már késő…
A vonagló testét, a száján kibuggyanó utolsó levegőbuborékot és a halálfélelmet tükröző, semmibe meredő tekintetét nézzük.
Mindketten odatempózunk, Paul elkapja a karját, én meg két kezemmel az arcát. Az utolsó pillanatig azon gondolkodom, hogyan menthetnénk meg.
Talán, ha a saját levegőmet adnám neki…
De nem megy. A szeme beszédesebb mindennél, és az már nem egy élőé. Tudata már nincs, csak az izmai harcolnak még az oxigénért. Görcsösen rángatózó testében most lassul le a vér, az elméje pedig beleviszi a nagy semmibe.
A békéd. A végzeted.
Fogytán van a levegőm, de képtelen vagyok a felszínre indulni. Paullal együtt kísérjük át a halálba, és újonc katonaként ebbe kicsit mi is belehalunk.
Apám sokszor mondta, hogy katonaként mindennap számtalan dolgot tanul az ember, de minden napnak megvan a fő leckéje. Igaza volt. Ma megtanultam, hogy a fulladásos halál a legborzasztóbb, és hogy meghalni csak magányosan lehet, akkor is, ha fogják a kezed.
Paul tempózni kezd, én is követem, a felszínre érve mindketten szótlanok maradunk.
– Mi van? – kérdik a csónakból.
Paul megcsóválja a fejét.
– Gyerünk! Indulás! – kiált valaki.
– Lófaszt! – üvöltök egyet! – Megvárjuk az egységet!
– Mennünk kell!
Mindketten felmászunk a csónakba, képtelen vagyok türtőztetni magam, ezért egész testemmel annak feszülök, akivel vitázom.
– Nem megyünk sehová! Bevárjuk a szakaszt, és felhozzuk a holttestét! Hazavisszük! Megértetted?
Élőt, holtat nem hagyunk hátra!
Nyílik a szája, de Paul gyorsabb, mellettünk teremve avatkozik közbe:
– Szerintem megértette!
Pár másodperc elteltével megjelenik a nagy motorcsónak, ami egyrészről könnyebbség, másrészről viszont pokoli érzés.
Nem volt szükség tíz percre, csupán egyetlenegyre!
Egy nyomorult percre!
A nagy hajón van csörlő, amivel időben le tudtuk volna húzni róla a fatörzset…
A parancsnok mellénk lép, hol Paulra néz, hol rám:
– Ez volt az első akciójuk?
– Igen, uram!
– Hogy hívják?
– Cooper! – Még mindig néz. – Robert Cooper, uram!
Felhúzza a szemöldökét, majd bólint egyet.
– Pár év múlva jelentkezzenek egy különleges alakulathoz. – Egészen elém áll, és mélyen a szemembe néz: – A Sealt ajánlom figyelmébe. Vagy a Deltát!
Faképnél hagy, és átugrik a másik hajóra.
- Writer
