3. fejezet
631 Words
Néha rásandítok, de nem merek megszólalni. Így is minden harmadik percben sprintre emeli a futópadot, liheg, zihál, attól félek, infarktust fog kapni. Bár az nem fordulhat elő, mert Kata és én is szuper kondiban vagyunk, a futást meg egyéb kardiót elég jól nyomjuk.
Na de majd, ha meghallja a híreket!
Lejjebb veszem a fokozatot, gyors sétára váltok, aztán egész lassúra. Rám pillant, és bár a gép kiírja az időt, az óráján is ellenőrzi.
– Mi van? Még csak húsz perce futunk.
– Valamit el akarok mesélni!
– Én futhatok közben?
– Dubajról van szó. – Teljesen felém fordítja a fejét. A lábára nézek, mert ha pár centit is félrelép, irtó nagyot fog esni.
Amikor ő is visszavesz a sebességből, és mélyeket sóhajt, folytatom: – Nem függ össze azzal, hogy tegnapelőtt erről dumáltunk.
– Akkor? Hogy jön ide Dubaj?
– Hát… Nem fogod elhinni!
– Édes drága Veronikám! A lényegre térnél? A pulzusom mindjárt lecuppan a zsírégető fázisról, aztán tolhatom vissza a sprintekkel.
– Dóri ki akar rúgni.
Kajánul elvigyorodik, mintha ez egyenlő lenne azzal, hogy fogom a cókmókomat és irány a nagyvilág.
– Te is besokalltál?
– Nem igazán… Ajánlott helyette egy másik munkát. – Egy pillanatra megint rám néz, a vonásai ezt üzenik: „Mondjad már, Veronika, az isten áldjon meg!” – Dubajban.
Pont, mint egy kvízműsorban… Igen, pontosan olyan mozdulattal csap a nagy piros gombra, ami azonnal megállítja a futópadot. Mintha csak a helyes választ akarná rávágni a húszmilliós kérdésre.
– Mi? Hol? És mit? – Lelép a szalagról, majd mellém áll. Nevetséges, csaknem kitör belőlem egy kacaj, de amikor az én gépemet is lestoppolja, és majdnem lefejelem a kapaszkodót, elillan a mulathatnékom. – Ez most mi, Veronika? Hogyhogy munkát ajánlottak ott?
– Még nem biztos, csak…
– Én próbállak rábeszélni, hogy menjünk ketten Dubajba, erre te mondod a magadét, és hallani sem akarsz róla. Konkrétan lefikáztad a tervemet. Aztán meg közlöd, hogy egyébként te mész Dubajba. Dolgozni!
– Állj már le, Kata! Végigmondhatom?
– Hát baromira várom!
* * *
A büfé pultjánál messzebb nem jutottunk. Javasoltam Katának, hogy üljünk be a szaunába, vagy legalább tusoljunk le, de ő hajthatatlan volt. Felült a magasított székre, és úgy kérte ki a fehérjeturmixát, mintha legalább egy pina colada lenne. Ezután rám nézett, én pedig mindent elmondtam neki, ahogy volt.
Néha elfordul, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, de teljesen olyan érzésem van, mintha haragudna rám. Mintha összetörném minden álmát vagy cserben hagynám.
– Ha én elmegyek Dubajba, te is jöhetsz…
– Ó, milyen kedves vagy! És miből fogok ott kint megélni?
– Tegnapelőtt még nem izgattad magad ezen.
– Mert úgy képzeltem el, hogy mindketten a bizonytalanra megyünk. Tudod, egyenlően. Azért nem fogok kimenni, hogy te reggeltől estig dolgozz, én meg gubbasszak.
– Gubbasszál? Úgy érted, munkát keress, nem?
– De nem akarok egyedül munkát keresni!
– Pedig az emberek egyedül keresnek munkát. Attól neked nem rosszabb, hogy nekem már van…
– Jaj, hagyd ezt abba! – Olyan hangosan förmed rám, hogy még a tökéletes gazellatestű pultoslány is abbahagyja egy pillanatra a banán pucolását. – Direkt csináltad!
– Direkt? Mit? Szerinted direkt rúgatom ki magam?
– Azt ne felejtsük el, hogy bár kirúgnak, így jobban jársz…
– Kata! Én még nem kaptam meg ezt a munkát, és ha meg is kapom, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ki akarok menni Dubajba.
– De miért nem?
– Mert engem nem érdekel Dubaj!
Az eddig piros arca lassan normális színt ölt. Újra meghúzza a turmixát, majd hosszan a szemembe néz.
– Azért, ha kijutsz, segítesz nekem is kimenni?
Tényleg megsajnálom. Annyira, hogy tudom, a döntésemben befolyásolni fog az, hogy kintről Katának is tudnék segíteni.
– Persze… De egyelőre ott tartunk, hogy holnap találkozom azzal az arab fickóval… Szoríts! De legfőképpen azért, hogy tudjon ajánlani olyan melót is, amit innen, Magyarországról végezhetek.
- Writer
