2. fejezet
769 Words
Az irodához battyogok, a sírás kerülget. Nagyjából az első tíz másodpercben rájöttem, hogy a nő nem akarja megvenni a lakást, mégis végignavigáltam, jópofiztam, és raboltam a saját időmet. Úgy utálom az ilyet. Persze a nagysága szabadidőtöltésként megnéz minden ingatlant, ami kicsit is tetszik neki, de nekem ez a munkám, és ha olyanoknak mutogatok lakásokat, akiknek nincs komoly vásárlószándéka, akkor éhen fogok halni.
Becsukom magam mögött az ajtót és az asztalhoz ülök. Érzem, hogy Dóri, az ingatlaniroda tulajdonosa követ a szemével.
– Semmi? – kérdezi egyszerűen.
Dóri tulajdonképpen egy kedves, csinos ötvenes nő, de azt hiszem, ő is unja a kudarcaimat.
Nyilván, hiszen így ő sem keres rajtam.
Megrázom a fejem, hátrébb tolom a székemet, keresztbe fonom a karomat, és egyenesen a szemébe nézek.
– Előbb-utóbb ki fogsz rúgni.
– Nézd, Veronika! – Feláll, és elindul az asztalomhoz. Megigazítja a rövid, becsavart, feltupírozott, agyonlakkozott szőke haját, miközben megcsillannak az ujjain a gyűrűi. Nagyjából mindegyiken egy. Láthatóan jól él, de ez a világ most neki is nehézkessé teszi a pénzkeresést. – Fizetem utánad a járulékaidat, mivel bejelentettelek. Te könyörögtél, ugyanis nem akartál vállalkozóit kiváltani. Tudom, hogy a havi fixed nagyon kevés, hiszen a jutalék lenne az igazi bevétel, de ez a zéró siker konkrétan már ráfizetés.
– Ezt hogy érted?
– Ha még a járulékaid költségét sem termeled ki, nem foglak tovább alkalmazni, csak vállalkozóként.
– Én tényleg próbálkozom.
– Tudom. És látom is. Szorgalmas vagy… De mi van, ha ez nem neked való munka?
Úgy érti, keressek másik munkát?
Azért robotoltam egy fos munkahelyen, hogy összegyűjtsem a pénzt a képzésre, ő meg közli, hogy tehetségtelen vagyok.
A dühöm ellenére nyugodtan kérdezek:
– Te tudod, mit csinálok rosszul?
– Nem vagy elég rámenős. Te nem vagy olyan nyomulós. Itt, ebben a szakmában annak kell lenni. Érted, drágám?
Nem nagyon. Szerintem a legjobb dumával sem tudom eladni a penészes falakat vagy a harmincéves csempét.
Ráül az asztalom szélére, érzem, ez tulajdonképpen már maga az elbocsátás.
– Meddig kapok időt? – kérdezem halkan.
Kinyújtja a kezét és megsimogatja az arcomat. Szokatlan mozdulat ez tőle, mert amúgy rideg, törtető nőnek tűnik.
Hát persze. Nem véletlenül tart ott, ahol tart.
– Van egy ötletem. Ismerek pár társcéget, ők foglalkoznak külföldi ingatlanokkal. – Fölpattan, átsiet a saját helyére, kihúzza a fiókját, és egy névjegykártyával tér vissza. – Ő az egyik. Hatalmas vállalat. Mit szólnál, ha beajánlanálak?
– De miért ajánlanál be, ha szar vagyok?
– Jaj, ne butáskodj már! Azt azért nem mondtam, hogy szar vagy! A tökéletes nyelvtudásod hatalmas előny lesz.
Az angolt és az oroszt valóban hibátlanul beszélem, de attól még nem fogok ügyesebben ingatlanokat eladni.
Ettől függetlenül felfogom, hogy nagyjából ez az egy esélyem van.
– Tehát akkor jelentkezzem ehhez a céghez… – A névjegykártyára nézek, és ekkor csaknem kiesik a szemem a helyéről.
Dubai luxus
International real estate
A szöveg többi része szinte mellékessé is válik a „Dubai” szó olvasása után.
– Dubaji ingatlanokat árulnak?
– Igen.
Egy pillanatra felrémlik előttem Kata mosolya, de gyorsan félretolom.
– Úgy érted, hogy ehhez ki kell utazni?
– Csak ha akarsz. Természetesen az interjúra itt kerül sor Budapesten, aztán a többit majd megbeszélitek.
– Kivel?
– Hamzával.
Mi? Vagyis ki?
Visszanézek a névjegykártyára, amire rá van írva latin betűkkel: Hamza Al-Khan.
– Úgy érted, egy arabbal?
– Hamza csak félig arab, ne aggódj! – nevet fel.
El tudom képzelni, hogy milyen rémült képet vágok.
– És a másik fele?
Még hangosabban nevet.
– Magyar. Nyugi!
Én teljesen nyugodt vagyok. Csak ugye konkrétan most rúg ki és egyetlen esélyként azt tálalja, hogy egy nemzetközi ingatlanügynökséghez tesz be, ahonnan nagy valószínűséggel szintén kirúgnak majd. Azt már nem kell szépen csinálni, mert az ilyen nagy vállalatok nem finomkodnak.
Ez azért van, mert lehúztam Dubajt… Most büntet az ég.
– De mi van, ha nem vesznek át?
– Jaj, Veronika! A nemzetközi színtér kicsit más. Csinosnak kell lenni. Lenyűgözőnek. Szexinek. És hopp, máris eladtad a kecót. Itthon ez nem megy.
Szexinek? Dubajban?
Na ácsi!
– Csalódást kell okoznom. Nem fogom a fenekemet riszálni gazdag araboknak azért, hogy lakást vegyenek.
Rám néz, a tekintetemmel szinte keresztüldöföm őt.
– Túl sok a szabályod, Verácskám. – Ezt még a Veránál is jobban utálom. – Csak cserkészni kell, nem kell áldozattá válnod. Nincs tehetséged a kereskedelemhez. Amihez van, azt használd ki! Ebben tudok neked segíteni. Kint jóképű fiatalemberek és dekoratív hölgyek az ingatlanügynökök. Ez most a te javadra válhat. Itthon csak a rábeszélőke számít, kint elsősorban a megjelenés.
– Tisztázzunk valamit! Ha fölvesznek, és nekem is megfelel, akkor hol is kell dolgoznom?
– Szívem! Te nem figyeltél eddig? Szerinted a dubaji apartmanokat hol fogod eladni? Ne gondolkodj a válaszon, megsúgom: Dubajban.
- Writer
