A kezdet

1. FEJEZET2007 Venezuela, Caracas Mindig félek éjszaka. Sötét van, és senki sincs, aki megvigasztalna. Mindennap arra várok, hogy a bátyám, Pedro talán értem jön, hiszen amikor elszakítottak tőle, megsimogatta az arcomat és ezt súgta a fülembe: „Kelleni fogsz nekem, elmegyek majd érted!” De nem jön… Amióta anya meghalt, nagyon egyedül érzem magam, pedig itt, az árvaházban rengeteg gyerek van. Hiányoznak a testvéreim, még ha a bátyám azt mondta is mindig, hogy nem vagyunk mi igazi testvérek. Nem tudom, mit jelent az „igazi testvér” és mit a „nem igazi”, de talán a fivérem nem hazudott, hiszen egy igazi testvér nem bántja annyit a saját vérét, mint ő tette velem. Sokszor megvert. De szeretem. Már csak ő van nekem, és a húgaink, de fogalmam sincs, hogy ők hova kerültek. Elszakítottak azoktól, akik sokat jelentettek nekem, az anyám meghalt, apám pedig jó ideje azt mondja, hogy nem vagyok a lánya. Nem értem. Régen szeretett, jó voltam és engedelmes, mégis eltaszított magától. Anyám folyton sírt miatta, a bátyám pedig akkor is pofon vágott, ha csak kimondtam a nevét. Ezért már nem mondom ki apám nevét. Gloria Gomez vagyok, és ennek a névnek semmi köze az apámhoz… Kinyílik az ajtó, halovány fény világít be rajta. Összeszorul a torkom, a határozott lépteket lesem a takaró alól, miközben az Úrhoz fohászkodom, hogy csak ma ne! Csak ma ne jöjjön el az, ami minden este eljön. Az Isten az egyetlen, aki segíthet. Senki másom nem maradt, csak érte könyöröghetek. Nincs már apám, anyám, testvéreim… Fellibben a takaróm, ott magasodik előttem, válaszul szorosan zárom össze a szememet, nem akarom még a halvány fényt sem, el akarok innen tűnni. Jöjjön értem valaki! Gyere le te, Uram, jöjj értem, Pedro! Megpofozhatsz, bánthatsz, le is köphetsz, csak innen vigyél el! Leguggol mellém, érzem a szivar szagát, és a bűzt, ami a testéből árad. El akarom játszani, hogy alszom, de a könnyek csurogni kezdenek a szememből, bármennyire szorítom is össze. Utat tör belőlem a rettegés és az undor, ami az érintésétől csak fokozódik. – Tudom, hogy nem alszol. Ne keltsd föl a többieket, gyere szépen! Nem mozdulok, de amikor megragadja a hajamat, összerezzenek, és csaknem felsikoltok. Megugrom, engedelmeskedem, miközben ő megmarkolja a felkaromat, és gyengéden taszít rajtam egyet. Ismerem az utat. Ismerem az utam. Nem nézek körbe, pedig tudom, hogy sokan nem alszanak, tanúi annak, hogy ez az állat elvisz, és olyat tesz velem, amit biztos nem szoktak gyerekekkel. Hideg a kő, minden lépéssel egyre több mocsok kerül a talpamra, de nem bánom. Ha tehetném, lefeküdnék, meghemperegnék a koszban, hátha akkor láthatatlan lehetnék, hátha akkor csúnyábbnak tűnnék, és senki, de senki nem venné észre, hogy létezem. Úgy tennék, mint a macskák, amik a bokor alján bújnak meg, oltalmat keresve a kutyák elől. De a kutyák erősebbek, ha akarnak, megtalálnak, és széttépnek… Én csak egy macska vagyok, ő egy kutya. Hallom, ahogy becsukja az ajtót, nem fordulok meg, megyek tovább nesztelenül oda, ahova vinni szokott. Ismerem a járást. Ismerem az utam. A hosszú folyosó végén feltűnik az ajtó, azt a pontot nézem, amit minden este megbámulok. Napok, hetek óta valami olajfolt van a kilincs mellett, már-már úgy érzem, én vagyok az a paca, és ha az eltűnik, akkor talán az életem is fordulatot vesz. Ott a folt. Lenyomom a kilincset. Amikor belépek, lefelé görbül a szám, és minden elhomályosul a könnyeimtől. Az asztalon piszkos csészék sorakoznak, egy üveg rum és hamuval megtelt tálca. Felerősödik a szag, ami annak az embernek a bűze, aki most lép be mögöttem. Elmegy mellettem, úgy reszketek, hogy alig bírok állni a lábamon. Kihúzza az asztal alatti ládát, amibe kenyérlepények vannak bedobálva, mintha csak kutyáknak szánták volna őket. Én csak macska vagyok… Nagyot nyelek, ma nem kaptam vacsorát, azt mondták, meg kell majd érte dolgoznom. Tudom, hogy most fogok érte megdolgozni. Leül, a lábával pedig felém rúgja a ládát. – Éhes vagy? – Bólintok, de nem mozdulok. – Annyit ehetsz, amennyit csak akarsz, de ugye ismered a sorrendet? Ismét bólintok, miközben a nyálamat próbálom letuszkolni. A zsebéhez nyúl, kivesz egy zacskót, majd egy fémtálcára szórja a port, amit fel kell majd szívnom. Megtanított rá… Csíkká rendezi a kártyájával, majd egy papírszipkát nyújt felém. – Na gyere, te szépség! Szippants szépen! Az asztal alacsonyan van, ő ültében nézi, ahogy térdre ereszkedem, és reszkető kézzel veszem át a kis sodort papírdarabot. Közelebb tolja a tálcát, hogy fölé tudjak hajolni, a másik kezével pedig hátrahúzza a hajamat, hogy az ne zavarjon. Előredőlök, a fenekemre simul a tenyere, miközben a fülembe suttogja: – Mindjárt elmúlik a félelmed! Legyél jó kislány! Tudod, mi következik. Felszívom a csíkot, a könnyeimet törölgetem, pedig ez nem is a rosszabbik része a dolognak. Érzem, ahogy megnyugszom, kezdem derűsebbnek látni a világot. Az asztal tisztábbnak tűnik, könnyű a testem, és olykor kacagni támad kedvem. A keze besiklik a combom közé, hosszan nézünk egymás szemébe, eltűnik az aggodalmam és a félelmem. Bátorrá válok, és amikor a lepénnyel teli ládára pillantok, tudom, képes leszek rá ismét, bármit megteszek az ételért. Ismerem az utam. Nem kell utasítania, a térdemen maradok, és a teste elé araszolok, miközben ő megemeli a csípőjét, és oldani kezdi az övét. Egy mozdulattal lejjebb tolja a nadrágját, előttem meredezik a nemi szerve. A bátyám sosem volt előttem szégyenlős, ő is számtalanszor flangált meztelenül az apró lakásban. Amikor egyszer jobban megbámultam, megállt előttem, kézbe fogta, és csak ennyit mondott: „Ez a fasz! Jegyezd meg, mert sok dolgod lesz vele az életedben!” Aztán amikor anyám rászólt, ő röhögve hozzátette, hogy ne aggódjak, nem az övével lesz dolgom, hanem sok más férfiéval. Tízéves lehettem, és nem sokat értettem az egészből. Most tizenkettő vagyok, de már mindent értek. Ez a fasz! És nekem dolgom van vele! Behunyom a szemem, ráhajolok, és csinálom, ahogy megtanított rá. Olykor megsimogatja a koponyámat, miközben kéjesen felnyög: – Jól csinálod! Büdös, és nagyon rossz íze van, próbálom egyre több nyállal bevonni, hogy ne érezzek semmit, de olykor olyan erősen tol magára, hogy a torkomhoz érve öklendezést vált ki. Köhögni kezdek, mire durván megrángatja a hajamat. – Ne bénázz, te kis kurva! És én nem bénázok. Ellazulnak az izmaim, a szemem csukva van, csinálom, amit kell. Az anyám sosem foglalkozott velem, folyton férfiakat fogadott a szobájában, Pedro csak annyit mondott rá, hogy „kurva”. Akkor nem tűnt csúnyának az a szó, de amióta ő is ezt a szót használja rám, már tudom, miért villant olyan haragosan Pedro szeme, amikor anyánkról ezt mondta. A kurvák nem jók. És én kurva vagyok. Kurva vagyok? Tizenkét éves vagyok. Szeretek olvasni. Szeretem az állatokat. Szeretek egyedül lenni. Szeretem ezt a fehér port, mert jókedvem van tőle. Olyan vagyok, mint anyám, mert egy férfival vagyok egy szobában. Egyre vadabbul löki a fejemet, megkönnyebbülök, mert tudom, hamarosan vége ennek, ehetek és visszafeküdhetek aludni. Nem sok idő. Kibírom. Anya úgyis mindig azt mondta, amikor rumot ivott, hogy egy nő sokkal erősebb, mint egy férfi. Sokat sírt apám miatt. Egyszer órákon keresztül beszélt róla nekem. Nevetve közölte, hogy hamarosan elköltözünk, sosem látunk többet idegen férfiakat, mindig lesz mit ennünk, és szép ruhákban járunk majd. Talán apám hitegette ezzel… De nem költöztünk el, a mai napig éhezem, és sosem volt szép ruhám… A torkomba spriccel az az undorító dolog, el akarom kapni a fejem, de ő durván visszanyom. – Nyeld le! – Rögtön engedelmeskedem, de amikor öklendezni kezdek, elenged, majd felröhög. – Ó, te kis finnyás kurva! Ha tudnád, mennyi gecit kell majd még nyelned! – A lábával félrelök, oldalra dőlök, miközben próbálom eltüntetni a számból a maró ízt. – A kis kényes fejedet, azt! Tekintsd megtiszteltetésnek, nem mindenkivel bánok ám ilyen szépen! – Nem érdekelnek a szavai, mert túl vagyok rajta, és most minden olyan szépnek tűnik. Amikor felállok, benyúl a lábam közé, becsúsztatja az egyik ujját a hüvelyembe, és vadul döfködni kezd. – Kár, hogy nem baszhatlak meg! – Nem értem, miért mondja ezt, mert meg vagyok róla győződve, hogy amit most csinál velem, azt sem volna szabad. Folytatja, miközben a fülemnél hörög. – Hamarosan sokat fogsz érni! Tudod, mit sajnálok? – Megtanultam, hogy nem kell kérdésekre felelnem, így csak mozdulatlanul állva tűröm, hogy fájdalmat okozzon ott alul, miközben mondja a magáét. – Azt, hogy hamarosan elmész innen. Ki fog ilyen ügyesen eljátszadozni rajtam? Kivételes tehetség vagy, a franc essen abba a szép kis pofádba! Anyád vére vagy! – Végre kihúzza a kezét a bugyimból, majd lenyalja az ujját. Elkapja az államat, és hosszan a szemembe néz. – Na egyél! Megdolgoztál érte! A ládához lépek, kiemelek egy lepényt, és gyorsan falni kezdem. Alig rágom meg, élvezem, ahogy eltünteti a számból azt az undorító ízt, és megtölti a gyomromat. Kikapok egy következő kenyérdarabot, ez sokkal puhább, mert a másik alatt volt, így nem száradt ki. Annyit eszek, amennyit csak bírok, miközben ő az üvegért lép, fölemeli és meghúzza. Teli szájjal figyelem az ádámcsutkája mozgását. Egy kenyérdarabot a szoknyám alá, a bugyim oldalába rejtek, mert érzem, hogy nem tudok már többet enni. Holnap egyébként sem leszek éhes, de remélem, abból a porból is ad majd ajándékba nekem. Azzal sokkal elviselhetőbb minden. Felém fordul, a szoknyámra néz, majd felröhög. – Mi van? Kenyeret dugtál a bugyidba? – Végignézek magamon, akkor látom, hogy a lepény kitüremkedik a ruha anyagán keresztül. – Te kis ostoba! Vigyed csak! Nem kell ellopnod! A tiéd! Ismersz, tudod, hogy hálás vagyok! – Közelebb jön, megpaskolja az arcomat, ahogy a fiúkét szokta. – Szeretnél holnap ebből? – lóbál meg egy kis zacskót, benne a fehér porral. Rögtön bólintok, mire ő elvigyorodik. – Hát jó! Meglátom, mit tehetek! Legyél jó, és hallgass erről az egészről, akkor annyit ehetsz mindennap, amennyit csak akarsz. És segítek neked abban, hogy jókedved legyen! Akarod? – Ismét bólintok. – Jól van. – Meghúzza a kezében lévő üveget, majd felém nyújtja. – Kérsz rumot? – Megrázom a fejem, mire ő köp egyet. – Neked már mindegy. Egy kis kokainos kurva vagy! És az is maradsz!