2. fejezet
1323 Words
2. FEJEZET2020
DÉL-AMERIKA, VENEZUELA, CARACAS
Rám néz, végigmér, hányingerem van a látványától is.
Mocskos amerikai!
Az vagy, hiába méregetsz.
A papírokat nézi, majd a mellette állóhoz szól.
– Mikor érnek ide érte?
– Az egyik már itt van, a másik hamarosan landol.
Ismét engem fixíroz. Bár eddig még nem szóltam egy szót sem, most közel állok hozzá, hogy belekössek. Szerencsére kaptam még egy utolsó adagot, ami jó pár órára helyrerakott. Az egyik emberem azt javasolta, hogy szórjak a tamponomra némi port, amit ha felnyomok a hüvelyembe, a nyálkahártyán keresztül is bejut. Bár nem lesz olyan hatásos, de arra elég, hogy ne szenvedjek majd. Nem tettem meg, mert azt a néhány órát, amit utazással töltök el, kibírom utánpótlás nélkül is. Amint amerikai földre érek, megkeresem a kapcsolataimat, nem leszek egyedül.
Nem maradok egyedül.
Ismerem az utam.
– Mit nézel? – fintorgok rá az alacsony, kissé telt férfira.
– Látom, a nyelvtudásoddal nincs baj!
– Semmit sem tudsz te az én nyelvem képességeiről! Csak szeretnél tudni!
Egymásra néznek, az alacsony, pocakos fején látszik, hogy feldühítettem.
– Jó lesz, ha visszafogod magad!
– Miért, mi lesz? – nevetek föl. – Mit csinálsz? Eljátszod Venezuelában is a fasza amerikait?
Felém fordul, és fölemeli a mutatóujját:
– Miattad vagyunk itt, ezt jobb, ha tudod. És legyél kicsit hálás, ha már itt tartunk, mert a mi embereink fognak innen kivinni téged!
Ó, Istenem!
Mit mondhatnék erre? Ez az én hazám. Ők itt senkik, mégis valakinek képzelik magukat, noha ehhez szerintem nincs joguk. Igen, kivisznek innen engem, de nem azért, mert én vagyok a fontos, hanem azért, mert a hatalom egy dél-amerikai állam fölött nem semmiség. Sokszor hallottam már, hogy a segítséget mindig el kell fogadni, de sosem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy miért segítenek rajtad. Ritkán fordul elő, hogy önzetlenül teszik ezt, tudom, ebben a segítségben a megértés szikrája sincs benne, kizárólag politika, hatalom és pénz.
– Na látod! Ha miattam vagy itt, akkor legyél készségesebb!
Elindul felém, én is talpra ugrom, mire megtorpan. Pár másodpercre kijózanodva ismerem fel, ha valami ostobaságot teszek, nekem végem. Ha ezek itt hagynak, nemcsak én bukom el, hanem velem együtt százezrek, sőt milliók.
Venezuelám!
– Nézzenek csak oda! Milyen heves a kisasszony!
– Gondold meg, mit teszel, amerikai! Ez itt az én hazám!
Nem üvöltözöm, halkan, de határozottan morgom felé a szavakat, mire először felkacag, majd elkomolyodik. A mélyen ülő disznószemével végigmér, majd a válla fölött kérdezi meg a másikat.
– Útra kész?
– Igen. – A másik fickó is megindul felénk, és a lábamhoz teszi a hátizsákomat, amit az előbb már kiborítottak és alaposan átvizsgálták. – Csak női dolgok vannak nála, és egy Mp3-lejátszó. – A köpcös a mellkasomra néz, de nem úgy, ahogy általában a férfiak teszik. Körülbelül egy órával ezelőtt öltöztem föl, amit egy nő végignézett, és a testnyílásaimba is bekémlelt. Nem mintha feszélyezett volna, vagy ilyesmi. – A véreredménye nem egyértelmű – néz ismét a papírra, majd újra rám emeli a szemét, és halkabban kérdezi: – Van benned anyag?
– Ott van a papíron! Világos, nem?
– És dugdosol valahol még?
Erre most én nevetek fel.
– Persze! Mert ti pont olyan kegyesek lennétek, hogy egy kis kokainnal beengedtek! A kolleginád már megvizsgált, gondolom, arra ácsingózol, hogy te is megtehesd!
– Mi van?
Minden férfi ugyanolyan.
Ők a kutyák, én a macska.
Ilyen egyszerű.
Egymásra sandítanak, de végül nem szaporítják tovább a szót. Ellép előlem, eltűnik a szemem elől, én pedig visszaülve várom, hogy végre megérkezzenek azok, akik valóban elvisznek innen. Kimenekítenek a hazámból. Az országból, ami a szívemben van. Minden fűszála, minden eszméje, háborúja, békéje, diktátora… Mindene itt van bennem. A részecskéi dúsítják a véremet, a húsomat, a beszívott levegő gazdaggá tesz, én pedig mindent el kell hogy dobjak azért, hogy segíthessem azt, akinek egy ország élén van a helye.
* * *
Talán egy óra is eltelt már. Kaptam inni és enni, hallottam, amikor megérkezett egy gép, de azóta sem történt semmi. A hangárba vezető ajtó feltárul, megjelenik a disznószemű meg a társa, és felém indulnak. Fölállok, megigazítom a ruhámat, miközben fölemelem a hátizsákomat, amit a köpcös rögvest kikap a kezemből.
– Gyerünk, kisasszony! Itt a díszkíséret!
Nem ér hozzám, de szorosan mellettem indul meg. Előrecsuklik a vállam, nem akarok senkivel testi kontaktust, ne érjen hozzám senki!
Beérünk a hangárba, ahol hatalmas a tér. A cipőnk hangja visszhangozva kering körülöttünk mindaddig, míg a hangár egyik falát befedő hatalmas ajtó föl nem gördül. A vörös lámpa villogása olykor bevilágítja a kinti sötétséget, amelyben fölfedezem a távolabb álló gépet. Felvezetőként elénk lép egy harmadik férfi, és diktálja a lépésünk ütemét. Állandó távolságban követjük, amikor lassít, mi is azt tesszük, mintha egy centivel sem kerülhetnénk hozzá közelebb.
Kiérünk a szabadba, a cipőnk hangja elnémul, a lágy szellő az arcomba vág. A hűvös épület már csak szép emlék, a kinti párás levegő izzasztó mázsái nehezednek ránk.
Venezuelám!
Ez is te vagy!
Gyerekként az izzadságtól folyton ragacsos volt a kezem. Az első emlékeim egyike, hogy a kezemet mosva anyám rám mordul: „állandóan pazarolod a vizet”.
Két férfi áll a géptől nem messze, az egyik magasabb, mint a másik, de sokat még nem látok belőlük.
Biztos, hogy katonák.
Ez politikai ügy.
Mámoros érzés tör rám attól, hogy sikerülni fog a tervünk, hamarosan Amerikában leszek, és lesz esélyem, hogy onnan segítsem a hazámat.
Az előttünk haladó eléri a két idegent, rögtön meg is szólítja őket.
– Százados! Hadnagy! Készen állnak a felszállásra?
Tehát egy százados és egy hadnagy! Katonák!
Tisztelegnek, olykor rám sandítanak, és immár halkabban kezdenek kommunikálni. Csak szófoszlányok jutnak el hozzám, mert a ránk várakozó gép zaja is egyre erősödik. A minket felvezető férfi átnyújt nekik valamit, majd hirtelen megfordul, elsétál mellettünk, és visszamegy a hangárba. Mi egyre közelebb érünk, megemelem a fejem, váratlanul találkozik a pillantásom az egyik katonáéval, a szívem szaporábban kezd verni, és nem tudom, miért suttogja egy hang a fülembe: „te vagy az utam!”
Valamit mondanak egymásnak, de nem értem.
Még határozottabban nézek a magas barna szeme közé, izgatottá válok, mosoly mászik az arcomra, és képtelen vagyok visszafogni magam. Feléjük kiáltom:
– A katonák a gyengéim!
Az engem közrefogók elvigyorodnak, csaknem beszólok a disznószeműnek, hogy ez rá nem vonatkozik, de nem akarom elveszíteni annak a magasnak a látványát. Nyugodt jellem, a mozdulatai határozottak, a kisugárzása pozitív, kevés emberben bíztam eddigi életem folyamán, de most, még ha hangosan el nem ismerném is, boldog vagyok attól, hogy egy ilyen óvja majd a biztonságomat.
Gloria. Ő egy amerikai! Miatta tart ott a hazád, ahol most tart!
Amikor teljesen eléjük érünk, ismét rázendítek:
– Helló, fiúk! Együtt fogunk utazni!
Az én szavaimra nem reagálnak, de a jóképű amerikai előrébb lép, és felemeli a kezét:
– Állj! – Még az ing takarásában is látszik, hogy izmos karja van. Az ölére vetül a pillantásom, vágy gyullad bennem. Ő a mellettem álló köpcöst nézve kérdezi. – Motozás?
– Megvolt, százados.
Most már tudom, hogy te vagy a százados!
Fölnevetek, mert ez a malacképű csak szeretett volna hozzám nyúlni. Ő is csak egy kutya!
A csinos amerikai katonához szólok:
– Dehogy volt! Nem motoztak ezek meg! Te legyél jó katona! Motozz csak!
Mindenki rám néz, kivéve az, aki érdekel. Ő csak flegmán int a fejével, hogy nosza, akkor most itt előtte tegyék meg. Fontolgatom, hogy belerúgok a köpcösbe, mert engedelmesen végigtapogat.
Rohadjon meg! Tudja, hogy bent egy női katona már megmotozott.
Mégis úgy döntök, hogy inkább hagyom a fenébe az egészet, tovább iszom a magas amerikai látványát, majd be is szólok neki ismét:
– Te is csinálhatnád!
A barna szeme hosszan kémlel, amitől még inkább izgalomba jövök. Arra számítok, hogy reagálni fog, de végül nem teszi.
– Tiszta! – áll föl a kutya.
– Mi van a hátizsákjában?
– Azt már ellenőriztük. Csak pár személyes…
– Milyen személyes?
Tetszik nekem ez az amerikai katona. Még a honfitársával is úgy beszél, mintha az egy senki lenne. Bírom az ilyen fickókat. Hogy mióta? Azóta, amióta tudom, hogy az öntörvényű gazemberek mindennél többre viszik. Igaz, ő egy katona, de biztos vagyok benne, hogy nem egy nebáncsvirág.
– Női dolgok… Tampon… Tudod, olyan feldugható bigyók… Megnézed? – felelek kihívóan.
A disznószemű katona odatartja neki a hátizsákomat, de ő csak bólint egyet, nem vizsgálja át a cuccomat.
Taszajtanak rajtam egyet, újra elindulunk mind a hárman, és a gép felé vesszük az irányt.
A vállam fölött visszanézve alaposan szemügyre veszem még őket. A jóképű barna mellett álldogáló szőke is felém pillant, majd a „századoshoz” szól, amit már nem hallhatok.
Szép kis útitársak lesznek. Egyik sem megvetendő, de igazán az a barna érdekel, akinek valószínűleg semmi más nem vagyok, csak egy küldetés és egy feladat.
Nem baj.
Ismerem az utam.
- Writer
