3. fejezet
1962 Words
3. FEJEZETEgész szép az élet! Olyan dolog vár rám, ami évek óta éltet. Végre nem leszek életveszélyben, és az a sok kutya is békén hagy, akik eddig a nyomomban lihegtek.
Jesus… Ő hiányzik csak…
Pedig Jesus is csak egy kutya volt.
A kísérőim elmennek, egyedül állok a fedélzeten, odalépek a pilótához.
– Hol van itt a pia?
– Tessék? – emeli föl a fejét.
Ezeknek az amerikaiaknak mindig többször kell elmondani, amit akarsz, sosem értenek meg azonnal. Azt hiszem, csak azok tudnak szavak nélkül kommunikálni, akikkel van közös múltad, jelened, jövőd. Nos, nekem egy amerikaival sem volt, nincs, és nem is lesz közös utam. Tőlük remélek most oltalmat, de ez csak üzlet, semmi több.
Ismerem az utam.
– Innom kell valamit!
– Víz van…
– Víz? Piát akarok!
– Itt nincs alkohol! Hamarosan indulunk.
Megjelenik a két katona, de nem foglalkozom velük. Jól érzem magam, és szeretném még jobban, ehhez pedig nem árt egy kis muníció. Hülye fakabátok! Ezek nem tudják élvezni az életet!
– Csak egy italt szeretnék!
Nem nagy kérés!
A pilóta faképnél hagy, a többiek is levegőnek néznek. A szőke hajú katona a cuccaival foglalkozik, a barna lekapja a baseballsapkáját, majd egy homloksimítás után visszanyomja a fejébe. Rövid haja van, az arca borostás, az alkarján fel van gyűrve az ing, a karja inas és szőrös.
Férfias.
A ruháján átüt az izzadság, bizonyára nehezen viselik ezt a párás levegőt, de ezt örömmel nyugtázom.
Szenvedjetek csak!
A szeme végigpásztázza a fedélzetet, alig várom, hogy engem is szemügyre vegyen.
– Üljön le, és csatolja be magát! – veti felém.
– Jó, majd ha kapok egy italt!
– Hé! Ez nem a Boeing transzatlanti járata! És főképp nem első osztály! Úgyhogy üljön le!
Ejha! Ezt nem kellett volna!
Bírom az ilyen kis morcos képűeket. És kezdek nem bírni magammal…
– Mindig így parancsolsz? Hogy szoktad mondani? „Kapd be a farkam! Tedd szét a lábad! Élvezz!”
A kutyák ezt teszik! Így beszélnek! Ugatnak!
Kidülled a szeme, látom, hogy a szőke is felénk fordul, kezdi őt is érdekelni, mi zajlik itt.
Hogy mi zajlik?
Ezt a kis amerikai katonát biztos két vállra fogom fektetni, mert egy perc alatt úgy felizgatott, ahogy férfi még soha. És még csak nem is tesz érte. Csípem a mogorvaságával együtt.
Lehetnél az utam, katona!
Kiszárad a torkom, az izmos mellkasára nézek, bizonyára kemény és erős, mint a karja. Még a borosta alatt is látszik, hogy van egy mélyedés az állán.
– Üljön le! Csatolja be magát! Közben akár szét is teheti a lábát, és évezheti!
Mintha nem is a lábamon állnék, csak lebegnék a semmiben. Alig van fény, mégis szivárványos színben pompázik minden, amibe csak az ő összevont szemöldöke visz némi komorságot.
– Felizgatsz, katona!
Arra számítok, hogy jó kutyává válik, és meglátja bennem a macskát, de a dühös hallgatás közben megvetés csillan a szemében.
– Sajnos nem kölcsönös! Én nem gerjedek a szétlőtt nőkre!
Mit tudsz te a szétlövésről? Mit tudsz te a szerekről, a mámorról, a macskákról, akiket kutyák tépnek?
Semmit sem tudsz te az én utamról!
Hiszen te vagy az amerikai! Háborúzol otthon is, vagy csak más hazájában? Ezek vagytok ti! A gyilkos, kizsákmányoló ösztöneiteket élitek ki más nemzetek földjén, és még te mersz úgy tenni, mintha lennél valaki! Azt hiszed, örökre a kutyák maradnak hatalmon? A macskát szét lehet tépni, de ne feledd, hogy kilenc életük van!
Fölnevetek, mert egész vicces ez a konok ábrázata. Tipikus amerikai movie. Leülök, becsatolom magam, és a fejemet megcsóválva mondom:
– Pedig a nyálad is fog rám csorogni, te amerikai…
– Amerikai mi? – vág közbe.
Amerikai kutya!
Nem felelek, inkább lehunyom a szemem, és élvezem, ahogy a testem egy pihetoll ernyedtségével lebeg a semmiben. Olyan gyorsan tudok megnyugodni, amilyen hirtelen haragra gerjedek, de már megszoktam magamban ezt a tüzet. Az egyik pillanatban így érzem magam, a másikban pedig már úgy. Ez az én életemben teljesen normális.
Mire kinyitom a szemem, a jóképű katona már odébb is állt, a szőke mellett guggolva diskurálnak. A gép moraja elnyomja a beszédüket, próbálok a szájukról olvasni, de túl óvatosak. Egy papírt böngésznek, nem tudhatom biztosra, de sejtem, hogy rólam vannak benne információk.
Az nem lesz sok!
A megállapodás úgy szólt, hogy még a mentőcsapat sem tudhat arról, ki vagyok. Azt mondták, hogy olyan emberek visznek majd ki innen, akik nem fognak semmit kérdezni, tehát profik.
Magamban felnevetek, mert egy amerikai csináljon bármit is és bárhogyan, biztos profinak érzi magát. Kíváncsi vagyok, mitől olyan kemény fiúk ezek, mert így elsőre egyik sem néz ki vadbaromnak. Arra számítottam, hogy a testőrség majd kétajtós szekrényekből áll. Ezek is megtermettek és férfiasak, de be kell vallanom, hogy nem a méretük miatt érzem azt, hogy biztos kezekben vagyok. A barna mozdulatai… Igen, a mozdulatai mindennél árulkodóbbak. Határozottan nyúl mindenért, erősen szorít, őszintén néz, ha választ vár valamire. Tudom, csak azok nem körítenek, akik tényleg valamiben a legjobbak.
Talán nem sima hadsereg, hanem valami különleges alakulat.
Annyit nem érek.
De érsz, Gloria!
Úgy tudom, hogy Kolumbiában le fogunk szállni, de eldöntöttem, hogy nem kérdezek semmit, tegyék csak a dolgukat. Nekem csak az a célom, hogy élve az USA-ba jussak, hogy onnan segíthessem azt, aki megválthatja a népemet.
Olykor úgy érzem, már olyan elvakult vagyok, mint az apám volt. „Népemet.” Mondhatom én ezt így? Senkinek sincs népe, mindenkinek csak hazája lehet… Lenyelem a torkomban gyűlő könnyeket, hiszen nemcsak önszántamból szököm innen el, hanem azért is, mert a hazám ellenem fordult. Talán pont azért mondom, hogy a népem, mert ebben a hazában vannak jó páran, akik nem a halálomat akarják, hanem azt, hogy ne álljak meg, tegyem, amit egy ideje teszek.
Igen, ismerem az utam…
De mi van, ha kiderül, hogy amiről azt hitted, a te utad, nem az?
Mi van, ha járhatatlanná válik?
Átmenni egy másikra?
Az sosem én voltam, ugyanakkor mindig is. Nem tudok eldobni mindent magamtól és új életet kezdeni, mégis rengetegszer megtettem már. Sokszor haltam bele dolgokba, érzésekbe, de újra zubogni kezdett a vérem, és elhitette, hogy az Úr igenis velem van. Számtalanszor vélhettem volna úgy, hogy Isten sem szeret, de a szívem dobbanása minden ütemmel azt sulykolja, hogy terve van velem.
Taposd ki az utad!
* * *
Nem repültem még, de érzem, hogy valami nem stimmel. Fura hangokat hallok, olykor rázkódik a gép. Nem vagyok ideges, az sem érdekelne, ha most, ebben a pillanatban kéne meghalnom. Várom a halált, tőlem jöhet. Biztos könnyű lenne, nem tartana sokáig. Egy becsapódás, egy másodperc, és mindennek vége lenne… Sokszor vágytam rá, hogy vegye el az Úr az életemet, ha most jönne el az ideje, azt is mosolyogva várnám. Egyszer azt mondtam az egyik lánynak, akivel egy szobában voltam, hogy én nem félek a haláltól. Ő erre azt felelte, hogy ha majd tényleg közel járok hozzá, akkor fogok. Megannyiszor jártam már közel hozzá, de félelmet nem éreztem. Undort, na, azt igen…
A jóképű katonát figyelem, ránevetek, egy pillanatra találkozik a tekintetünk, majd fölpattan a helyéről. A gép egyre jobban rázkódik, de csöppet sem érdekel. Nézem, ahogy a két katona föl-le szaladgál és pakolászik a fedélzeten. A hangyák jutnak eszembe, akiknek megpiszkálod a bolyát, és ők azt sem tudják, hova rohanjanak. Csak pár másodperc múlva jövök rá, hogy bármennyire kapkodnak is, nagyon is tudják, mit csinálnak. Buta gondolatom támad. Két katona. Mint egy szeretkező pár.
Szeretkezni…
Az egyik mozdulata visszaköszön a másikéban, pillantásokkal kommunikálnak, és én valamiért azzal áltatom magam, ha baj van, akkor sincs baj, míg ők itt vannak.
Nem bízhatok amerikaiban!
Az erős kezeket figyelem, egy pillanatra lehunyom a szemem, azt képzelem, ahogy megannyi perverz és beteg állat próbál benyúlni a combom közé.
Egyiknek sem volt ilyen keze.
Az ember bőréről üvölt a bűn, de ezt csak azok veszik észre, akik mindennap találkoznak vele. Ez a katona egy mocsok féreg. Csak egy amerikai. Embereket öl a hazája nevében. Egy zsoldos. De mégsem kutyaszőr fedi, hanem megviselt, hősies bőr…
Megrázom a fejem, olyan ostobaságokat gondolok. Gyűlölöm, amikor a mámorba beférkőznek a tiszta pillanatok, mert megmutatják, hogy beteg vagyok, és a világot nem úgy látom, ahogy kellene. Az igaz világom tizenkét éves koromban elveszett.
Ismét őt figyelem, mosolygok, élvezem minden pillanatát annak, hogy láthatom. Gyönyörű férfi. Kevés ilyet sodort az élet az utamba. Volt egy kutya… neki macskája voltam. Ő szép volt. Egy undorítóan gyönyörű dög, aki számtalanszor megtépett, majd utána hagyta, hogy a tenyeréből egyek.
Hirtelen előttem terem a jóképű barna, és megmarkolja a copfomat:
– Ha ehhez közöd van, kinyírlak!
Tetszik, ahogy szorosan fogva tart, de bevallom, fel sem fogom, mi a problémája. A szép barna szeme elvarázsol, a mellkasára pillantok, és ha tudnék mozdulni a rázkódástól, akkor megérinteném.
– Nyugi! Mi a para tárgya?
– Jó lesz, ha kijózanodsz, mert lezuhanunk.
– Az nem lehet!
Fölnevetek, noha tudom, nem mondana nekem valótlant. Szánalmas, de bízom ebben az emberben, úgy, ahogy csak kislányként bíztam abban, amit apám anyámnak ígért. Pedróba is számtalanszor vetettem bizalmat, de megtanultam, ha csak félig vagytok egy vérből valók, az nem elég ahhoz, hogy valóban fontos legyél az életében.
Elszalad a pilótafülkéhez, mire visszajön, már a fejére van csatolva valami katonai sisak.
Szexi…
Nem érzem az időt, ismét előttem áll, és megpróbál az én fejemre is rányomni egy ugyanolyan sisakot. A copfom megakadályozza, és látom, ahogy emiatt méregbe gurul. Jól szórakozom rajta. Durván kirántja a hajgumimat, felbosszant, mert fájdalmat okoz.
Nekem senki sem okozhat többé fájdalmat!
– Hülye vagy? A hajam!
Nem foglalkozik velem, a fejembe nyomja a sisakot, utána meg a lábamnál matat. Az arcát kémlelem, olyan szép és durcás… Félelem nincs rajta. Felnyögök, amikor ráeszmélek, hogy az üléshez rögzített. Hányingerem támad a rázkódástól, de tudom, hogy pár pillanat múlva el is múlik majd.
Nem áll meg egy másodpercre sem, folyamatos mozgásban van, végzi a dolgát. Amikor elesik, úgy ugrik talpra, mint egy préda, ami megkapja az utolsó lehetőséget a menekülésre.
– Van étel a táskádban? Mindegy, mi! – kérdezi, mire belőlem előtör a nevetés.
Egek! Hogy lehet valaki ennyire összeszedett?
– Rúzs van nálam. Az jó?
Megfogja a fejemet, magához ránt, a sisakjaink összekoccannak. A szemébe merülök. Sötétbarna írisze szinte szimbolizálja a keménységét. A szemöldökét összevonja, a fejét lefelé biccenti, pont úgy, mint a kutyák, amik harapni készülnek.
Szép kutya vagy…
– Le fogunk zuhanni! Döntsd el! Jó lesz a rúzsod?
A szavait nagyon tisztán hallom, és tudom, hogy butaság, de még az éjfekete tekintete is az őszinteséget sugallja.
Vigyáz rám.
A hátizsákomra mutatok, hogy abban van némi innivaló és egy adag ételcsomag, amit a bázison adtak.
Nem tudom, miért, de félelem nélkül nyögöm a képébe:
– Ne erőlködj! Úgyis megdöglünk…
– Nem! Túléljük! És nagyon nagy szükségünk lesz minden ehető dologra – csattan vissza, mint egy durcás gyerek.
Szóval erre lettél kiképezve. Mindent túlélni, és feladatot végrehajtani.
Tudom, mit jelent az.
– Rajtam is elcsámcsoghatnál, katona – suttogom.
Nem sok embernek engedem meg…
Igen, megmarhatnak, cincálhatnak, darabokra szaggathatnak, nem is ellenkezem, de te sokáig időzhetnél minden egyes testrészemen. Élvezném, ha hozzám érne a szád, megérintene a kezed…
Veled szeretnék macska lenni… Csak egy macska…
– Alany biztosítva! – kiált a társának, és ez olyan számomra, mint egy ébresztő.
Senkije sem vagyok ennek az embernek, csak egy küldetés.
Fogalmam sincs, miért tesz hirtelen dühössé ez a megállapítás. Durván förmedek rá:
– Gloria! Ez a nevem! Alany az anyád picsája! Érted, zsoldos?
– B4! Ez a nevem! Zsoldos az anyád picsája! – vág vissza rögtön.
B4. Egy nevenincs katona?
Nem sima katona?
Kiket küldtél értem, Amerika?
Mennyire vagyok fontos neked, Amerika?
Nem vagy zsoldos?
Mi mindnyájan a világ bérencei vagyunk. Nagyhatalmak játszanak a fejünkkel, mi pedig úgy fogadjuk el a sorsunkat, ahogy van. Néha harcolunk, de nem mi leszünk a történelem, hanem azok, akik népeket pusztítanak el parancsokkal…
Figyelem, ahogy magához ragadja a fegyverét és a helyére ül. Néha elsötétül a tér, kissé homályosan látok. Kesztyűt húz a kezére, eltakarja azt a bőrt, azokat az ujjakat, amelyeknek hagynám, hogy érintsenek.
Egy hibád van! Amerikai vagy! És az nagy hiba! Dögölj meg!
Fölnevetek, ő pedig döbbenten néz rám.
* * *
Meg fogunk halni, ebben biztos vagyok. És azt is tudom, hogy ez nem véletlen. Valakik így intézték, és ha az Úr ezt elfogadta, akkor én is elfogadom. Boldogan halok meg! Igen, csak egy macska voltam, de szembeszálltam a kutyákkal! Hamarosan találkozom veled, apa, és mindent számonkérek rajtad. Eddig nem tettem, túl bátortalan voltam, azt akartam, hogy büszke legyél rám, de már nem tartozom senkinek.
Milyen szép vagy, katona!
Semmi félelem nincs a szemedben.
Egy embert ismerek, akinek sosincs félelem a szemében… Jesus…
Olykor elfordul, de újra és újra a tekintetemet keresi, én pedig kiélvezem életem utolsó perceinek minden szépségét.
Maradj velem, katona!
Nézz engem!
Amerika! Nézz bele Venezuela szemébe!
Nézd, mit tettetek!
Süvítő hang üti meg a fülemet, suttog nekem az esőerdő, hazavárt.
Visszajöttél… Újra itt vagy.
Meg fogok halni!
- Writer
