A kezdet

4. fejezet

4. FEJEZET2009

Venezuela, Caracas

– Hány éves? – kérdezi, amikor végigmér.

Lesütöm a szemem, Pedro azonban rögtön felel.

– Tizennégy.

A férfi közelebb lép, Pedro, a bátyám, meglöki a vállamat, jelezve, hogy jól teszem, ha engedelmeskedem. Megemelem az arcom, mert a testvérem már ideérkezésünk előtt a fejembe verte, hogy ennek a férfinak mindent meg kell mutatnom. Tűrnöm kell, ha szemtelenül bámul, sőt azt is, ha hozzám ér.

– Ki neked?

– A húgom.

– És itt akarod hagyni?

– Most kell, vagy nem?

Az idegen kérdése az én fülemben visszhangzik: „És itt akarod hagyni?”

Pedro! Itt akarsz hagyni?

Kétségbeesetten a bátyámra nézek, de ő úgy tesz, mintha ott sem lennék. A fickót méregetve válaszra vár, de az a kissé mocskos arcát simogatja. Az ujjai ráncaiba beleivódott a kosz, és valamiért szinte sejtem, hogy ez a mocsok hamarosan átkúszik az én testemre.

Testvérem új erőre kap, próbálja meggyőzni a férfit, nekem pedig hányingerem támad a szavaitól.

– Mit kéne tennem? Nem tudom gondját viselni. Én is csak tizenhét vagyok. Van még rajta kívül két húgom, őket is hamarosan az utcára hajítja az állam. Ki segíthetne? Itt, ha jól végzi a dolgát, még lehet jó sora is.

Erre a férfi hangosan felkacag, de Pedro ezt sem veszi tudomásul. Én a tizennégy évemmel is értem, hogy itt sosem lesz jó sorom. Sőt, felfogni sem bírom, mit keresek itt.

Miért, Pedro?

Betöltöttem a tizennegyedik életévemet, ami a kormány szerint azt jelenti, hogy képes vagyok némi segítséggel a saját lábamra állni, és nem élősködöm tovább egy nemzeten. Csak nekem jut eszembe gyerekként az a tény, mely szerint valószínűleg azért voltam gyermekotthonban, mert nincs segítségem? Senki sem tud támogatni abban, hogy elinduljon az életem. Az iskolát éppen hogy befejezhettem! Azt hittem, ha kijövök, Pedróval fogok majd élni, és együtt leszünk úgy, mint kiskorunkban.

Tegnap, amikor értem jött, szó nélkül vitt abba a házba, ahol anyánkkal éltünk. Megkoptak már a falak, mindent penész és bűz borított, de ott volt a falon egy rajzom, amiért, emlékszem, pofon vágott anyám. És hirtelen annyira édesnek tűnt az a pofon…

– Tudod, hogy nem maradhat sokáig.

– Tudom. Egy évet csak szolgálhat.

„Szolgálhat.” Vajon mit jelent itt ez a szó?

– Ha baj lesz vele, ellenkezik, vagy nem csinálja úgy, ahogy kell, akkor viheted a francba.

– Minden rendben lesz vele. Az otthonban is ügyes volt.

„Ügyes volt.” Azt hiszem, a „szolgálhat” és az „ügyes volt” jelen pillanatban ugyanarra utal. Kutyákra és macskákra…

– Meglátom…

– Figyelj! Sok pénzt ér! Még érintetlen!

Összeszorul a torkom. Tudom, mit jelent ez a szó, de hirtelen nevetni támad kedvem. Érintetlen? Akkor és ott nyúlt hozzám az a féreg, amikor és ahol akart. Mim maradt érintetlen?

– Szóval szűz?

– Persze!

– Azt mondtad, hogy az otthonban is ügyes volt.

– Erre vigyáztak.

A férfi az ölemre néz, mintha onnan leolvasható lenne, hogy hazudik-e a bátyám. Nem hazudik. Két év alatt rengeteg mocsokságot művelt velem az a disznó, de egyszer sem erőszakolt meg a szó szoros értelmében. Ha valaki azt hinné, hogy ettől tiszta és érintetlen marad egy női test, az hatalmasat téved.

– Nocsak… – simul a férfi keze a fenekemre, amitől összerezzenek. – Akkor tényleg sokat ér… Most már csak azt kéne majd eldöntenem, hogy árvereztessem el, vagy én magam leljem kedvemet benne.

Mindketten fölnevetnek, én pedig beletörődőn szemlélem ezt a kacajt. Pedro arcát bámulom. Hirtelen ugyanannak a kisfiúnak látom, aki egyszer magával vitt egy üzletbe lopni. Amikor életünkben először nyalókáztunk, úgy nevetett, mint most.

– Akkor beszéljünk az árról!

Be vagyok árazva, tehát érek valamennyit.

Észben kell tartanom, amíg csak dobog a szívem, hogy igenis érek valamit. Talán nem sokat, talán csak egy lepényt, vagy pár bolivart, de valamit akkor is érek. Mindig az lesz a kérdés, hogy mennyit. Remegő lábbal ismerem föl hátralévő életem legnagyobb igazságát:

Minél többet érek, annál jobb lesz majd nekem.

Még nem tudom, mivel növelhetem a saját értékemet, de hamarosan megtanulom, és akkor én szabom majd meg, kié lehetek…

– Azt inkább négyszemközt – fordul el Pedro, mire én a legszívesebben ráüvöltenék.

Jól ismerem a vonásait. Nem az a fajta, aki zavarba jön, most mégis mintha szégyellné magát. Kerüli a tekintetemet, és az arcát dörzsöli, ami tűzben ég.

– Nekem aztán mindegy. Ha nem mondod, majd mondom én. Aztán azt vagy elfogadod, vagy húzhatod innen a beled a hugicáddal együtt.

Megfordul, elindul, Pedro azonnal a nyomába szegődik. A lábam gyökeret ver, csak figyelem, ahogy becsukják maguk mögött az ajtót és döntenek a sorsomról. Nincs beleszólásom.

* * *

Pedro kilép az ajtón, azonnal zakatolni kezd a szívem, reszket a kezem, arra számítok, hogy odajön hozzám és mindent elmond, de anélkül sétál ki az épületből, hogy rám nézne. Utána lódulok, de a hang, ami mögülem tör fel, megállásra késztet.

– Te itt maradsz!

Lecövekelek, hallgatom az idegen lépteit, ahogy felém közelít. Borsódzik a hátam, tudom, hamarosan hozzám ér, és az undort, a feltörekvő hányingert csak nagy erőfeszítések árán leszek képes legyőzni. Látni akarom, nem szeretném, ha meglepetésként érne az érintése, ezért felé fordulok. Amikor beszélni kezd, megcsap a szája bűze.

– Ne félj! Nem nyúlok hozzád… – Felnevet, és tudom, ez a jó hír hamarosan semmivé foszlik. – Megteszi majd más. Nem vagyok hülye. Sok pénzt érsz. Gyere utánam!

Tehát már tudom, hogy sokat érek. Nem valamennyit és „vajon mennyit”, hanem sok pénzt! Sok-sok bolivart.

El tudom érni, hogy megfizethetetlen legyek?

Kinyit egy ajtót, és amikor belépünk, egy lépcsővel találjuk magunkat szemben. Fölfelé ered, én pedig még a lépésemet is hozzá igazítom. A nyikorgó fát szőnyeg fedi, itt-ott megszáradt pecsétek éktelenkednek rajta, minden koszos, a fal talán sosem volt lefestve. A korlát lakkozott felületén erősen feketéllik a hónapok mocska.

Utálom, amikor koszos a ruhám vagy a környezetem. Szegénységben nőttem fel, az élet szennyét megszoktam, de a környezetemben nem tudom elviselni. Összefonom a karomat, hogy véletlenül se érjek semmihez.

Egy folyosóra érkezünk, ismét egy ajtóhoz ér, kinyitja, majd előremutat, hogy menjek be. Teszem, amit kér, és talán nevetséges, de kis fény gyullad a lelkemben, amikor egy nővel találom magam szemben. Végigmér, a fekete szeme alatt karikák sötétlenek. Nem túl magas, de van a jellemében valami, amitől az az érzésem támad, hogy neki is magas az ára. Ő is sokat ér. Mégis itt van.

– Hozd rendbe!

Csak bólint, majd végignézzük, ahogy a férfi az asztalra dob egy fehér porral teli tasakot. Összeszalad a nyál a számban, azonnal rám tör a kínzó vágy. A nő az asztalhoz megy, a férfi pedig elém lép, és a büdös szájával a képembe suttogja:

– Ajándék… Lazulj, te kis fattyú… Bírom apádat, így lásd, jól bánok veled.

Becsapja mögöttem az ajtót, a nő pedig rögvest a melle közé csúsztatja a tasakot. Rá akarok förmedni, hogy ne tegye ezt, nekem szükségem van a porra, de ő gyorsabban jut szóhoz.

– Fogsz kapni! Elosztjuk. De előbb rendbe szedlek.

Hosszan a szemembe néz, majd megmarkolja a hajamat, és szétmorzsolja az ujjai között, mintha gubancot keresne.

– Nem vagy tetves?

– Nem – vágom rá dacosan, mire elmosolyodik. – És ne húzd a hajam!

Hangosan felröhög, úgy viselkedik, mint egy férfi.

– Ó, egek! Egy kis hercegnő! Elárulom neked, kis kurvám, fogják itt jobban is húzni a hajadat.

Kurva. Tehát az leszek. Ennyit érek.

De kurvák között is a legtöbbnek kell lennem, akkor talán lesz esélyem.

– És most mi lesz?

– Fürdesz, hajat mosol, szépen kipingállak, aztán mehetsz a vágóhídra.

– Vágóhídra?

– Te itt csak egy haszonállat leszel. Megértetted?

– Meg.

Végigmér, mintha nem hinne a fülének, hogy ebbe ilyen könnyen beleegyeztem.

– Mióta kokainozol?

– Körülbelül két éve.

Kinyújtja a karját, és végigsimítja az arcomat.

– Szegénykém… – Aztán a következő pillanatban összecsapja a kezét, és a fürdő felé veszi az irányt. – Na gyere, te diktátorfattyú!

És én megyek… Ismerem az utam…

* * *

Szépnek látom magam. Végigsimítom a combomat, olyan selymes a bőröm, mint a tej, amibe kislányként mindig beledugtam az ujjamat. Egyszer anyám rám üvöltött, hogy ne disznólkodjam, higgyem el, nem forró a tej. Mondtam neki, hogy nem azért nyúlok bele, hanem azért, mert olyan puha. Fölnevetett, és odavetette, hogy pont olyan, mint a víz. Nem igaz. A víz csak friss és tiszta, de a tej az puha, lágy, simogató… Sosem próbáltam megmagyarázni anyámnak többé, hogy miért nyúlkálok a reggeli italomba. Ugyanolyan volt a vére is…

Sötét volt. Amikor fölkeltem, a két húgom aludt, a bátyám még valahol az utcán csavargott. Anyám nagyon sokat sírt miatta, de ez nem volt feltűnő, mert anyám minden miatt sírt vagy kiabált. Furcsa volt az az éjszaka, pedig semmiben sem különbözött az addigiaktól. Fölébredtem, kimentem a konyhába, alig kaptam levegőt, olyan forróság volt. Nem figyeltem, hogy a szobában ott van-e anya, ezért meglepődtem, amikor a fürdőből halovány fény szűrődött ki, és vízcsöpögés hangja hallatszott. Először arra gondoltam, hogy anyának ugyanolyan melege van, mint nekem, ezért mosakodik, de amikor meglöktem az ajtót és az kinyílt, a látvány egy pillanat alatt felnőtté tett. Nem volt bennem kérdés… Ott hevert a kövön, minden csupa vér volt körülötte, az olló, amivel vagdosta magát, még az ujjai között hevert. Láttam a tócsában az egyik lábnyomát, ami hosszasan elnyúlva mutatta, hogy valószínűleg megcsúszott, amikor talán megpróbált felállni. Jó ideig néztem. Aztán szorosan behunytam a szemem, de akkor is őt láttam, és már tudtam, hogy az oly ritkán nevető anyám attól a pillanattól nem létezik, csak ez a vérbe fagyott. Nem sírtam, leguggoltam mellé, hol őt simogattam, hol a vérbe tenyereltem, ami már langyosan olvadt egybe a kő hőfokával. Máig nem tudom, mennyi időt tölthettem el ott. Egyszer csak kinyílt a bejárati ajtó, amin Pedro lépett be. Hátrafordultam, ő is egyenesen belátott a fürdőbe a konyhán keresztül. Talán az volt az egyetlen olyan pillantásunk, ami teli volt szeretettel, még akkor is, ha mára már rájöttem, hogy a bátyám semennyire sem szeret engem. Mindez három éve történt. Azóta nem tudom eldönteni, hogy gyerek vagyok-e még, vagy már régen felnőttem.

– Egy rohadék az apád, hallod-e – nyögi felém a nő, de nem tudok mit felelni. – Szóval azt mondod, tudja, hogy te létezel, és mégsem segít neked? A bátyád ezt mondta…

– Persze hogy tudja… Viselem a nevét is. – Erre megint gúnyosan felnevet, én pedig mérgemben kiveszem a ruhám zsebéből azt az igazolványt, amit akkor kaptam az államtól, amikor utcára penderített. A nő fölemeli, hosszasan kémleli, majd ledobja a földre. – Na? Elhiszed már?

– Szóval használhatod a nevét.

– Nem érdekel engem a neve! Majd én megmutatom.

– Mit mutatsz meg?

– Büszke lesz rám!

– Te kis hülye! Le sem szar ez téged! Nem gondoltam volna róla, hogy ilyen rohadék! Az anyád nem mesélt semmit?

– Anyámat ne vedd a szádra, megértetted?

– Jól van, na! Nyugi! Egek! Te egy kis idegbeteg lotyó vagy. Na, gyere! – Int, miközben a port eligazítja a gránittáblán. – Erre szükséged lesz.

Nem felelek, helyette a megszokott mozdulatokkal felszippantok egy csíkot, ő pedig a másikat tünteti el. Leülök a kanapéra, érzem, ahogy megnyugszom. Mellém ereszkedik, megfogja a kezem úgy, ahogy anyámnak kellett volna sokszor, és úgy, ahogy anyám sosem fogta. El akarok húzódni, de egészen más hangon kezd beszélni.

– Jön ma hozzád valaki. Sokat fizetett érted. Ő akar lenni az első… Engedj neki mindent! Érted? Legyél ügyes, és talán segíthetek majd neked.

Felé fordítom a fejem, ő már engem néz. A szeme könnyesen csillog, mintha ezer éve ismerne és a szívén viselné a sorsomat.

– Azt kell majd csinálnom, amit eddig?

– Nem. Ő mindent akar majd. Ugye értesz? – Megrázom a fejem, pedig értem.

Macska leszek, aki egy olyan kutyával találkozik majd, aki nemcsak megtépi, hanem a szőrt is lenyúzza róla.

* * *

Kicsit szédülök, talán túl erős volt a por, amit felszívtam. Folyton az ajtót kémlelem, amit egy függöny takar, hogy aki belép, ne láthasson azonnal. Az ágy mellett füstölő parázslik, émelygek a szagától, de nincs erőm eloltani. A cikázó fehér hullámokat nézem, miközben olykor a bőrömön a tej selymes krémségét érzem.

A karnison sikló függönykarikák karcoló hangjára megemelem a fejem, egy férfi lép be. Nem tudom sokáig tartani a nyakam, visszahanyatlom, de homályosan látom, ahogy fölém magasodik. Jó illatot érzek… Fahéj és bors… Talán narancs… Finom… Összeszalad a nyál a számban, de nem tudok nyelni, mert a nyakam alá csúszik egy kéz, és fölemeli a fejem.

– Na szép! Téged jól kiütöttek! Barmok! Mit hittek? Guminőért fizetek?

A guminő szóra felkacagok, sosem hallottam még ezt a kifejezést. Egyébként is olyan furcsán beszél ez a férfi… Mintha nem is venéz lenne…

– Nevess csak…

A keze becsúszik a lábam közé, én pedig széjjelebb tárom a combom. Mindent megteszek. Akarom. Legyünk túl rajta! Már nem akarok sokat érni. Én inkább az akarok lenni, akit észre sem vesznek, aki megbújhat a sarokban és senkinek sem kell.

A nyakamhoz hajol, még intenzívebbé válik az illat.

– Senkinek sem adlak. Az enyém leszel jó darabig! Megveszlek!

Ismét felnevetek, azon gondolkodom, vajon hányan vesznek még meg és hányan adnak még el engem.

Megragadom a kezét, és egyenesen a bugyimba vezetem. Amikor belém dugja az ujját, kinyílik a szemem. Ismét a kanyargó füstöt nézem, és hagyom, hadd csinálja, amit akar… Úgy cikázik az utam, ahogy ez a halovány füst…

* * *

Egy szavát sem értem. Hosszú percekbe telik, mire rájövök, hogy angolul beszél.

Tehát ezért beszélt spanyolul másképp.

Hevesen gesztikulál, próbálok fölállni, de fájdalom hasít a lábam közé. Odakapok, ugyanazt a selymességet érzem, mint amikor az anyám melletti vértócsába tenyereltem. Várok pár másodpercet, és amikor összeszorítom a tenyerem, ragacsosan feszülnek egymásnak az ujjaim. Vér.

A vér mindig ragad…

Lassan megemelem a kezem. Amikor látom, hogy vöröslik, köhögésben török ki, és az ágy széléhez gördülök. Ekkor ismét spanyolul kezd beszélni a férfi.

– Istenverte egy kis ribanc vagy te, hallod-e! – Megragadja a hajam, hátrahúzza, én pedig a matrac szélébe kapaszkodva hányom el magam. Hallom, ahogy a gyomrom tartalma a földre loccsan és a férfi felszisszen. – Bassza meg!

Kiabálni kezd, valakik berontanak, és hangos beszéd üti meg a fülemet. Tovább kapaszkodom, sajtolom ki magamból mindazt, ami bennem van, az erőlködéstől érzem, hogy bepisilek, és valami más is szivárog belőlem alul.

– Mi a francot adtatok neki?

– Csak kokót! Hozzá volt szokva!

– De nem ilyenhez! Egyébként is… Hasznavehetetlen volt!

Fel akarok üvölteni, hogy ez nem igaz, mert a testem minden porcikája azt mutatja, hogy ő nagyon is használt, de nincs hangom. A hányás szerencsére abbamarad, összeszorított szemmel kezdek matatni a kisszekrényen a víz után. Beleakad az ujjam a füstölőbe, a parázs megéget, én pedig elsírom magam, és lezuhanok az ágyról. A combom összetapad a vértől, érzem a hányásom bűzét, amibe beleestem.

Lágyan segít fel valaki a földről, és tudom, hogy a nő az. Halkan suttogja:

– Istenem… Ez még csak egy gyerek…

Egymás után teszem a lábamat, a fürdő felé irányít, közben hallgatom a két férfi vitáját.

– Sokat fizettem érte! Innentől csak az enyém lehet! Naponta jövök majd.

– Az nem jó! Többet kell fizetned akkor! Most csak a szüzességét vetted meg. Ha csak magadnak akarod, akkor az sok pénz lesz!

– Na ide figyelj, te venéz kis pondró! Én amerikai vagyok, és ha nem akarsz kurva nagy bajt magad körül, akkor az lesz, amit én mondok. Mindennap jövök. És senki sem érhet hozzá!

A nő ellép mellőlem, kiront a fürdőből, immár ő üvölti a férfinak:

– Francokat! Legalább egy hét kell neki, míg rendbe jön. Jól elbántál vele!

– Arra van! Azért fizettem. Kurva!

Megrogyik a lábam, a kezem nem talál kapaszkodót, érzem, ahogy lefejelem a mosdókagylót, és a hideg csempe körbeölel.