A kezdet

5. fejezet-1

5. FEJEZET2020

DÉL-AMERIKA

Anyám hangját hallom, Pedro nevetését és a húgaim sírását. A fák ágai megreccsennek, a levelek zörgésébe olykor belevijjognak a madarak, amik hangos szárnycsapással repülnek föl. Fáj a mellkasom, nehezen veszem a levegőt, ki akarom nyitni a szemem, mert biztos vagyok benne, hogy csak álmodom. A nyakam hátrafeszül, próbálom megemelni a fejem, de nem sikerül. Ismét fájdalom sugárzik a testembe, mire hangosan felnyögök. A saját hangomat hallva szinte győzködöm magam, hogy ébredjek, borzasztó ez az álom, de nem engedelmeskednek sem a végtagjaim, sem az elmém. Újra anyám üvölt rám, amiért nem mosogattam el és nem sütöttem tojást a húgaimnak, pedig tudja, hogy béna vagyok, mindig megégetem magam a tűzhelynél. A kezem a serpenyőért nyúl, engedelmes leszek, anyám így nem fog ordítani velem…

Meleg, puha kéz tapintását érzem, és én balga azon gondolkodom, hogy lehet egy serpenyő fogója olyan, mint az emberi test.

– Jól vagy? Hahó! – kiáltja valaki a fülembe.

Ez a hang senkihez sem köthető a családomból. Próbálom újra megemelni a fejem, de nem megy. Széles tenyér terül szét a tarkómon, mire kinyitom a szemem, és valamiért arra számítok, hogy Pedro lesz az.

– Hallasz engem?

Egy ideig a barna szempárba meredek, csak lassan fogom fel, hol is vagyok és mi történt.

Emlékszem.

Ez a katona.

El akarom küldeni a francba, amiért elvette annak a lehetőségét, hogy tovább hallhassam anyám szentségelését és a testvéreim hangját. Ott akarok lenni! Otthon. Akkor még talán volt otthonom. Volt egy anyám, aki nem is szeretett, inkább haragudott rám, amiért apám nem kért belőlem, de akkor még nem voltam egy nyekergő macska…

Venezuelám…

Érzem, ahogy elszáll minden erőm, visszazuhanok az álmomba, Pedro néz le rám, és fejcsóválva csak ennyit mond: „Mindig a baj van veled!”

* * *

Szédülök, és csak nehezen térek magamhoz, de a körülöttem száguldó hangok rögtön értésemre adják, hogy az erdőben vagyunk. A dzsungel minden rezdülését ismerem, legyen éjszaka, nappal, esős időszak, vagy száraz…

Valaki fogja a kezem, de nem tudom leellenőrizni, hogy ki az, mert mázsás súly nehezedik a szemhéjamra. Erőszakkal szétfeszítik a szemem, már tudom, hogy a katona az, mert egy pillanatra elém kúszik az arca. Aggodalmas a tekintete, és én valamiért élvezem, hogy valaki nyugtalankodik miattam. Igen, élvezem ennek a felismerését. Ki féltett engem valaha is? Anyám sosem. Apám sosem. Testvérem sosem…

Mosolyogni támad kedvem, újra látni akarom a csodás barna szemét, ami valamiféle riadtságot rejt.

– Reméltem, hogy legalább lélegeztetni fogsz… – suttogom felé, miközben valóban elképzelem, hogy a férfias, kemény ajka a számra simul.

Általában undorodom a férfiaktól, még akkor is, ha olykor testi örömöket keresek, de ettől az amerikaitól nem tudok undorodni.

Mindezt azonban csak addig érzem így, amíg a keze el nem kezd matatni a testemen. Tűröm, hogy a karom és a lábam is végigfogdossa. Érzem, ahogy tüzelni kezd az arcom. Elszorul a torkom, újra tinédzser vagyok… Akárhányszor ér hozzám férfi, újra és újra azokat a fájdalmakat élem meg.

Mikor fog valaki úgy hozzám érni, hogy embernek érezzem magam?

Jesus… Talán mellette olykor ember voltam…

A mellem alatt érint meg, amitől rögtön észhez térek, elkapom a csuklóját, és nekiesem:

– Vedd le rólam a mocskos kezedet, amerikai!

Nem lököm el, ő sem mozdul. A szemembe néz, és valamiért elszégyellem magam. Igen, szégyellem magam e miatt a nyers oldalam miatt, a gyűlölet miatt, amit általában a legtöbb ember iránt érzek, és amiatt, hogy én tizenkét éves korom óta nem tudom, mi a bizalom. Akiket azért küldtek értem, hogy segítsenek rajtam, azokban is képtelen vagyok bízni. Az egész világot csak kutyák és macskák lakják az én szememben, pedig én nem akarom, hogy így legyen.

– Csak vizsgállak… – suttogja.

– Akkor vizsgálhatsz, ha engedem!

– Vizsgálhatlak? – kérdez vissza rögtön, és bennem már nyoma sincs a dühnek.

Közel hajolok hozzá, érzem az illatát, ami nagyon amerikai. A dél-amerikai férfiaknak egészen más szaguk van. Le sem veszi rólam a szemét, élvezem, hogy úgy bámul, mintha az engedélyemre várna. Soha senki sem kérte még a beleegyezésemet azzal kapcsolatban, hogy megérinthessen.

Szépen ívelt szája van, erős állkapcsa és markáns vonásai. Az orra határozottan metszett, csontos, és ennek a karakán arcéle is visszaköszön.

– Vizsgálhatsz – felelek végül. – Te bárhol, bármikor és bárhogy. Csak mindig kérj engedélyt – vigyorgok rá.

– Szédülsz?

– Tőled? Folyton – nevetek föl, mert pont így van. Amikor a szemébe nézek, egy pillanat alatt tűnik el a múltam és az előítéleteim. – Egyébként orvos is vagy?

A kezére néz, de nem felel. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem egy ostoba kis gorilla, nem fog arról beszélgetni velem, hogy ki is ő.

– Mindenre emlékszel? – faggat tovább.

– Ja! Még arra is, hogy szexi barna szemed van. Hiába nem mersz a szemembe nézni, emlékszem.

Hát igen. Őszinte vagyok, mindig kimondom, amit gondolok, és te, te mocskos amerikai, szexi egy dög vagy. Utállak is érte rendesen! Remélem, ebből a beszólásomból levágod, hogy hol a helyed!

Mélyen a szemembe néz, kihívó, ugyanakkor nagyon elutasító. A szívem szaporán ver, megnyílik a szája, epedve várom a reakcióját.

– Ki vagy te? – kérdezi nyugodt hangon.

Csalódott vagyok.

– A jó zsoldos nem kérdez!

Megváltozik a tekintete.

– Nem vagyok zsoldos!

– A hazád zsoldosa vagy!

– Katona!

Talán náluk van különbség a kettő között, de az én hazámban nem sok. A nélkülözés és a szegénység arra ösztönöz, hogy bármit megtegyél, ha fizetség jár érte. Az apám… Igen… Tudom, mit jelent katonának lenni, és tudom, mit jelent egy ország zsoldosává válni. Vannak népek, ahol a katonaság a hazaszeretethez köthető, de van, ahol a hatalommal párosul.

– Jól van. Ne kapd fel a vizet! – vetem végül oda neki. – Katona!

Látom rajta, hogy feldühítettem, de voltaképpen élvezem. Idegesít az amerikaiak fölényessége, a siránkozásaik, ha olykor valami történik az ő kis világukban. Azt hiszik, mindent tudnak, mindent láttak, de ha a népeket emberként lehetne bemutatni, akkor ők lennének a szememben az igazán gyenge jellemek. Tudom, ezt a kis csapatot azért küldték értem, hogy biztonságban kijuttassanak, és becsülnöm kéne ezt, de sosem tudtam elvonatkoztatni a dolgok eredetétől. Egész életemet az tette ki, hogy kutattam, mi miért történt úgy, ahogy. Miért Venezuelába születtem? Miért egy prostituált gyermekeként? Miért az az apám, aki? Miért csak féltestvéreim vannak, és miért nem lehet egészen egy a vérem senkivel sem? Miért adtak el, vettek meg, aláztak, vagy éppen építettek rám egy egész eszmét? Sok kérdés, amire az elmémben folyton változnak a válaszok. Hol úgy vélem, hogy értékes lettem és talán szerencsés vagyok, hol úgy látom, hogy csak egy pokoli mellényúlás volt, hogy azon a napon „az a férfi” pont az én anyámat találta meg a szórakozásra…

– Fáj valamid? – kérdezi az amerikai nyugodtan a dühe ellenére.

Zavarba jövök, és egy pillanatra most én érzem magam gyenge jellemnek. Ő végzi a dolgát, én pedig magamban ismét az okokat kutatom, és próbálom magyarázni az eltolt életemet.

Válaszul csak a fejemet rázom meg.

Szemügyre veszem a testemet, és amikor a véres karomra esik a pillantásom, összeszorul a torkom. Újra az a kislány vagyok, aki számtalanszor nyúlt az öléhez, és riadt kíváncsisággal szemlélte a kezét, imádkozva azért, hogy ne legyen véres. A vér jó ideig azt jelentette számomra, hogy elvették belőlem, ami éppen kellett. Mint egy vad kutya, ami kiszakítja a prédából a legfinomabb falatot…

– Túléltük – suttogom végül, inkább csak magamat győzködve arról, hogy most ez a legfontosabb.

– Mi túléltük. A pilóta nem – dörren fel mellőlünk a szőke katona megjegyzése.

Egymásra néznek, de már csinálják is tovább a dolgukat, amitől borzasztó érzés tör rám. Nem mondhatni, hogy szerető családban nőttem föl, sőt a szeretet, mint olyan, messzire elkerült. Apámat jóformán alig ismertem személyesen, semmit sem köszönhetek neki a nemzésen kívül, mégis, amikor halálhírét kaptam, egy világ omlott össze bennem, és a romok maguk alá temették azt a gyermeket, aki folyton azt bizonygatta magának: van apám.

Szerettem-e? Igen. Talán még akkor is szerettem, amikor már igazából gyűlöltem.

Rengetegszer elmélkedtem már azon, hogy egészen másként működöm, mint ahogy kéne. A bátyám, Pedro megszámlálhatatlan gaztettet hajtott végre, és pokollá tette az életemet, mégis hiányzik a mai napig, és legyek a világnak bármely szegletében, imádkozom azért, hogy egyszer még láthassam. Az anyám sosem volt anya, és hiába volt ő a felnőtt, én a gyermek, valamiért még mindig úgy érzem, hogy felelősségem van a halálában, talán meg tudtam volna menteni saját magától. Az apámra mindig felnéztem, pedig porszemmé kellett volna zsugorodnia a szememben, hiszen sem az anyámmal való bánásmódjában, sem apámként nem volt benne semmi emberség. Tulajdonképpen csak a két húgom érdemel szeretetet, hiszen ők sosem ártottak nekem, ugyanolyan áldozatok, mint én, mégis rájuk gondolok a legritkábban. Nem kattogok naphosszat azon, hogy mi lett velük, hogy ugyanarra a sorsra jutottak-e, mint én, vagy boldogok-e valahol…

És ekkor tudom biztosan, hogy ugyanolyan vagyok, mint az apám, az anyám vagy a bátyám…

– Kifelé! – húzza meg váratlanul a karom a katona, amitől észhez térek.

Engedelmeskedem neki, kiugrom a gépből, és a földön állva figyelem, ahogy ők továbbra is mindenféle cuccokat dobálnak ki a repülőgéptestből.

Hallgatom, ahogy beszélgetnek, és féltékenység gyullad bennem. Minden szavukban ott a bizalom, amit én csak hírből ismerek. Én még a családom tagjaira sem bízhattam az életemet, ők meg csak „munkatársak”, mégis páratlan az összhang közöttük.

Arról beszélnek, hogy fogunk kijutni az erdőből, és tudom, nem kéne, de muszáj közbeszólnom. Tisztában vagyok vele, hogy egy esőerdő a leghalálosabb terep.

– Gyalogolni fogunk? – nevetek föl, mert ha valami, akkor ez képtelenség.

Nem foglalkoznak velem, valami GPS-ről beszélnek, meg technikai dolgokról. Úgy vesznek semmibe, ahogy egész életemben is csak egy semmi voltam. Kissé összeszólalkoznak, majd újra a feladatukat végzik. A szőke valami térképet néz, a barna meg hangosan gondolkodva mondja, hogy mit fogunk tenni. Felsorolja, hogy miket kell magunkkal vinni, de amikor arról beszél, hogy a kajacsomag elfogyasztása után ételt kell majd „szerezni”, nem bírom magamban tartani:

– Hogy érted, hogy szerezni? Vadászni fogsz, vagy mi? Maradj már! Éhen fogunk dögleni! – Tudom, hogy minden szavamat hallják, és piszkosul idegesít, hogy sosem válaszolnak. Kissé hangosabban csattanok föl: – Hallod? Kérdeztem valamit!

Nincs időm felfogni, mi történik, már csak arra eszmélek, hogy a teste közvetlenül előttem feszül. Ki akarok törni, de szinte ketrecbe zár, mint egy szökni készülő állatot. Ismét az orromba kúszik az illata, amitől ütemesebben ver a szívem. Még akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy a cselekedete minden, csak nem gyengéd. Pont ehhez vagyok hozzászokva: durvaság, becsmérelés, megalázás…

Mindig ez volt az utam.

– Ide figyelj, te hülye picsa! Befogod, vagy istenre mondom, kivágom a nyelved, és azt esszük meg vacsorára – sziszegi a képembe. – Ha nem akarsz itt egy őserdőben elpatkolni, akkor azt teszed, amit mondunk! Ránk vagy bízva! És ha mi beledöglünk is, te kijutsz innen! Élve! Megértetted? Neked ennyi a feladatod!

Amilyen gyorsan közrefogott, olyan gyorsan enged el. Fontolgatom, hogy ököllel megyek neki, de visszafogom magam, és csak egy kérdést intézek hozzá:

– Akkor most parancsba adtad, hogy maradjak életben?

– Úgy valahogy!

Már megint a parancsaid!

A kutya, aki macskákat üldöz…

Ez vagy, katona, és nem több…

– Tudtam én, hogy szeretsz parancsolgatni – suttogom felé nyugodtságot színlelve, pedig a legszívesebben üvöltenék. – Tudtam én! Egyre kíváncsibbá teszel. Vannak parancsok, amiket hallani akarok a szádból!

Az egyik pillanatban szinte biztos vagyok benne, hogy ő is ugyanolyan, mint a többi, a másikban azonban úgy csillan a szeme, hogy elönt valami fura bizsergető érzés. Olyasmi, amikor az utcán magukra maradt árva kiscicákat simogattam. Azt akartam, hogy én legyek nekik az oltalom, hogy a nyitott tenyerembe feküdjön a fejük, és higgyenek abban, hogy én leszek nekik valakijük. Talán a kezdetük.

Faképnél hagy, a füvet nézem egy ideig, majd behunyom a szemem. A növényzet a vádlimhoz súrlódik, csaknem felnevetek, mert majdnem olyan érzés, mintha egy állat dörgölőzne hozzám. Előredőlök, végighúzom a tenyeremet rajta, vizes és hideg, de számomra most minden fűszál egy árva kölyökmacska.

Fél füllel hallgatom a beszédüket, de nem akarok elszakadni a gyerekkoromtól és azoktól a percektől, amelyek Venezuela utcáira irányítva az emlékeimet mutatják, hogy igenis voltam gyermek. Voltam ártatlan, és tudtam szeretni. Segítő szándék volt bennem, és nem mindig magam körül kaszabolva meneteltem előre. Hogy elvettek valamit belőlem, ami azóta is hiányzik, hogy belém tömtek, rászoktattak tiltott szerekre, amiket gyűlölök, de amik nélkül pokol minden napom.

Néha halkan suttognak, olykor meg fölemelik a hangjukat, azt hiszem, arról vitatkoznak, hogy mit tegyenek a hullával. A szőke próbál érvelni, de a jóképű hajthatatlan, el akarja temetni a pilótát. Az arca fájdalmat tükröz, mint akit megviselt egy másik katona halála. Figyelem őket, de csak néha jutnak el az agyamhoz a szavak, még akkor is, ha a fülem jól hall mindent.

A sisakjukkal, karjukkal gödröt kezdenek ásni, nagyot nyelve jut el a tudatomig, hogy az egy sírhely lesz. Ugyanolyan, mint anyámé.

Csak egy amerikai.

– Mire jó ez? – kérdezem lemondóan.

A sírhelyeket látogatni szokták. Imákat mormolnak fölöttük, virágot helyeznek rá, és egy kicsit megidézik a múltat. Hiába temetjük el ezt az embert, sosem látogatja majd senki, és a sírt is kiássák az állatok.