Valamikor magáért temet az ember.
– Sírt ásunk – feleli a barna. Fogalma sincs róla, hogy nem azért kérdezem, mert nem tudom, mit tesznek, hanem azért, mert úgy vélem, előbb magunkban kéne eltemetni. – Ugyanis lehet, hogy neked nem tűnt föl, de valaki meghalt. Ne erőltesd meg magad. Igazán nem kell segítened. Végül is az a férfi is a te életedet védte…
Nem elég, hogy nem úgy értelmezi a szavaimat, ahogy én, de még a gondolataimat is próbálja kisajátítani. Dühít, hogy egy elkényeztetett libának tart, holott nagyon is tudom, milyen a gyász.
– Hé! Vigyázz, mit beszélsz! Érted? Sem neki, sem neked nem én mondtam, hogy legyél katona! Ne merd rám kenni! Rám te ne rakd ezt a keresztet, megértetted? – Hányingerem támad, kissé megrogyik a lábam, nem tudom eldönteni, hogy a sérülés, vagy a mérgem
