Angyali Tervek

10. Fejezet

A kérdése váratlanul ért. Ugyan miért is mesélném el a problémáimat egy idős bácsinak akit most látok először? De aztán valami azt súgta, hogy ez egy kiváló alkalom arra, hogy könnyítsek a lelkemen. Felsóhajtottam, majd keserűen felnevettem.

– Azt hiszem, egész nap itt ülhetnénk a hidegben, ha belekezdenék. – mondtam.

– Én már nyugdíjas vagyok. A világ összes ideje az enyém. – Mondta, majd Ismét felnevetett. A nevetése, és az egész személye különös aurával rendelkezett. Valahogy a közelében úgy éreztem, senki sem bánthat, és semmi sem lehet többé rossz.

– Egy férfi netán? Esetleg munka? – Kérdezte.

– Mindkettő – válaszoltam. – Most tudtam meg, hogy a férfinak, akit majdnem egy évig szerettem, felesége van, aki ráadásul nemrég szülte meg az első gyermeküket. Emellett néhány napra kórházba kellett feküdnöm, ami miatt elvesztettem az állásomat.

– Sajnálom – mondta a férfi, majd néhány percre mélyen elgondolkodott.

– De még fiatal vagy. Hosszú élet áll előtted. – Mondta.

Megráztam a fejem.

– Talán fiatal vagyok, de ennek ellenére úgy érzem, nekem már sosem fog kijutni a jóból.

– Ó – legyintett elutasítóan. – Emlékszem, amikor hasonló korú lehettem, mint te, és a szeretőm elhagyott valaki másért. Azt hittem, vége a világnak. Néhány évvel később viszont megismerkedtem egy hölggyel, aki megváltoztatta az egész életemet. Tulajdonképpen egész életemben hálás leszek a másiknak, hogy megcsalt.

Ráncoltam a homlokomat, ahogy ránéztem.

– Hogy mondhat ilyet?

De a bácsi csak megerősítően Bólogatott.

– Bizony Isten, hogy nincs bennem neheztelés felé, csak hála. Ha az a srác nem jelent volna meg, talán a másikkal kellett volna leélnem az életemet. Tudván, milyen könnyen elárult, kétlem, hogy jó kapcsolat lett volna belőle. – Sóhajtott.

– Akkor talán sosem ismerem meg a feleségem, akivel az egész életemet boldogan éltem le. Sajnos, ő már elment, de csak jó emléket hagyott maga után. Én úgy hiszem, semmi sem történik véletlenül. Minden történés azért van, hogy nekünk jobb legyen.

Ezúttal felkuncogtam, halvány mosollyal az arcomon.

– Higgye el, kisasszony! Nem a levegőbe beszélek. Minden rossz csak addig marad az életünkben, amíg fel nem ismerjük, mit akar nekünk az élet tanítani. Ha megtanultuk a leckét, tovább tudunk lépni, helyet adva az újnak. Sosem szabad a rosszhoz ragaszkodni. Hagyni kell, hadd menjen! Biztosan fáj egy darabig, de az idő meggyógyít, és nem sokára, a jó is beköszönt majd az életébe!

Néhány másodpercig hallgatott, mintha egy másik világban lenne. De hamarosan újra rám nézett.

– Szerette a munkáját? – kérdezte.

Megráztam a fejem, ezúttal őszintén mosolyogva.

A férfi vállat vont.

– Akkor valóban akkora veszteség, hogy nem mehet oda többet?

Sóhajtottam.

– Nos, még ha nem is szerettem azt a munkát, azért fizetett. A fizetésből pedig ki tudtam fizetni a lakásomat, a számlákat, és maradt valamennyi ételre is.

– Nem kap segítséget? – kérdezte,

– Egy pár hónapig az állam támogat.

– Én a maga helyében kihasználnám az időt, hogy végre olyan munkát keressek, amit szeretek is.

– Megkérdezhetem mi a neve? – néztem rá.

– Nehéz megjegyezni a nevemet, ezért a barátaim Danielnek hívnak.

– Örülök, a találkozásnak, Daniel. Az én nevem Violet.

– Violet? Milyen szép név.

Majd egy rövid gondolkodás után ismét felém fordult.

– Mit szeret csinálni, Violet? - Kérdezte.

– Szeretek rajzolni. Szeretek ruhákat tervezni.

– Jól csinálja? – kérdezte.

– Azt hiszem, igen. – Mosolyodtam el ismét.

– Megvonta a vállát. – Akkor próbáljon meg olyan állásokra jelentkezni, amik közelebb viszik ahhoz, hogy rajzoljon! Talán valaki felfedezi, és segíteni fogja.

– Megráztam a fejem. – Nincs meg a megfelelő iskolám. Árvaházban nevelkedtem, és miután onnan kiraktak, azonnal neki kellett álljak dolgozni, hogy meg tudjak élni. Nincs rá pénzem, hogy kitanuljam a szakmát. – Mondtam lehajtott fejjel.

Daniel összevonta a szemöldökét.

– Minek neked iskola, ha tehetséges vagy?

Ránéztem, és képtelen voltam elhinni, hogy valakinek ilyen pozitív a felfogása. Úgy tűnt, soha nem tapasztalta meg az élet nehéz oldalát. Azt sejtettem, hogy mindig is kényelemben élt, és fogalma sem volt, milyen nehéz minden egyes nap a túlélésért küzdeni.

– Hideg van. Még mindig nem épültem fel teljesen, és nem szeretnék rosszabbul lenni – sóhajtottam, miközben felálltam.

– Örülök, hogy megismerhettem, Daniel.

Kedvesen elmosolyodott.

– Részemről a szerencse, Violet, és minden jót kívánok neked!

Bár a szavai dühítettek kissé, a tekintetéből áradó kedvesség mosolyt csalt az arcomra.

– Lehet, hogy még találkozunk. – Mondtam, mire bólintott.

Lassan elsétáltam, kissé megbánva, hogy ilyen sietve ott hagytam. Néhány lépés után azonban bűntudat kezdett el gyötörni. Végig azon mesterkedett, hogy belém életet öntsön, és én nem kérdeztem tőle semmit, pedig lehet, hogy ő is szívesen kiöntötte volna a szívét.

Sóhajtottam, és megfordultam. Elindultam visszafelé, de amikor a pad újra láthatóvá vált, már nem ült ott senki. Összeráncoltam a homlokomat; csak egy percre hagytam ott. Körülnéztem, remélve, hogy meglátom valahol, de sehol sem láttam.

A botját szorongatva ült ott, amiből feltételeztem, hogy nem tud rendesen járni, így még látnom kellett volna. Egy darabig kerestem, de aztán feladtam.

Újra megfordultam, és haza siettem.

Visszatérve levettem a cipőmet, és belebújtam a puha papucsomba,

Készítettem magamnak egy csésze forró teát, majd bementem a nappaliba tévét nézni.

Csak néhány buta műsor volt adásban, ami nem érdekelt igazán. Elzártam a TV-t és támadt egy ötletem.

Amíg Oliverrel voltam, igen keveset rajzoltam. Mindig csak ő járt a fejemben, és ha volt is szabad időm, azt általában azzal töltöttem, hogy felkészüljek az együtt töltött időre. Ezek a gondolatok megint keserédes emlékeket idéztek fel, így megpróbáltam másra terelni a figyelmemet.

Odamentem a fiókos szekrényhez, amelyben a mappámat tartottam. Kivettem, visszaültem vele a kanapéra, és elkezdtem átnézni néhány rajzot, amelyeket tizenhat éves koromban készítettem. Mindig szebbnél szebb ruhák jelentek meg a gondolataimban, amelyeket persze tudtam, hogy sosem fogok viselni – nem azért, mert nem lett volna pénzem megvenni őket, hanem mert valószínűleg soha nem fogja őket megvarrni senki.

Egy ötlet fogalmazódott meg a fejemben, és újra elkezdtem rajzolni. Azt mondtam magamnak, legyek türelmes, és dolgozzak ki minden egyes részletet.

Hamarosan el is vesztettem az időérzékemet, és még a naplementét sem vettem észre, annyira a rajzra fókuszáltam. Éjfél körül volt, mire végre befejeztem a képet.

Egy pár pillanatig még gyönyörködtem a művemben, de aztán ezt a rajzot is a többi közé helyeztem, mielőtt visszatettem a mappát a fiókba. Vettem egy forró zuhanyt, és lefeküdtem aludni.