Angyali Tervek

9. Fejezet

Amikor felébredtem, enyhe alhasi fájdalmat éreztem, de ami jobban zavart, az a kábaság volt, ami hirtelen azt sem engedte felidézni, hogy mi történt velem. Azonban, néhány perccel később minden az eszembe jutott: Oliver érzéketlen arckifejezése, az, hogyan kényszerített arra, hogy elvetessem a gyermekünket, és az a közöny, amivel idehozott.

– Miss Taylor, a műtét sikeres volt – mondta az orvos miután megvizsgált, majd gyengéden megfogta a karomat, és segített felülni az ágyon.

– Készen vagyunk, Miss Taylor. Csak néhány papírt kell aláírnia, és távozhat.

Még mindig szédültem, és bár még kába is voltam egy kicsit, de bólintottam.

– Körülbelül két hétig vérezni fog; néha tovább tart, de amíg a vérzés nem túl erős, nem kell aggódnia. Ne éljen nemi életet legalább egy hónapig. Két hét múlva felhívjuk Önt, hogy megbeszéljük a továbbiakat. Ha bármilyen problémája van, a tájékoztatóban megadott telefonszámon érhet el minket – magyarázta. Aztán segített leszállni az ágyról, és elvezetett az öltözőbe.

Elvettem a nővértől a mappát, majd a nővér visszakísért a váróterembe.

Amikor megérkeztünk, Oliver egy filmet nézett a telefonján. Úgy ült ott, mintha egy fodrásznál várakozott volna. Amikor észrevett minket, felállt, és a nővérre nézett.

– Kész? – kérdezte, mire a nővér bólintott, de az arckifejezése elárulta, hogy ő is nyugtalanítónak találta a helyzetet. Legalább egy ember körülöttem együtt érzett velem. Az volt az érzésem, hogy a nővér egyáltalán nem hitte el a mesét, miszerint Oliver a nagybátyám. Szerintem, ő teljes mértékig tisztában volt vele, hogy a gazdag ügyvéd úr a szegény lánnyal való afférja végtermékét kívánta eltávolíttatni, még akkor is, ha én ezzel nem feltétlenül értek egyet.

A recepción alá kellett írnom egy dokumentumot, amelyben kijelentettem, hogy szabad akaratomból távozom a rendelőből, és minden felelősség engem terhel. Tudtam, hogy az aláírás megtagadását Oliver megtorolná, ezért összeszorítottam a fogam, és aláírtam.

Oliver mellett sétáltam egészen az autójáig, de amikor odaértünk, rám nézett.

– Fogj egy taxit! Nem akarom, hogy összevérezd az ülést. – mondta, majd beszállt az autóba és elhajtott. Néhány percig ott álltam, képtelen voltam elhinni, hogy ő ugyanaz a személy, akit majdnem egy éven át teljes szívemből szerettem.

Fájdalmaim voltak, és a fejem még mindig kábult volt. Ahogy leszállt a sötétség, elöntött a fáradtság, és minden mozdulat nehezemre esett. A magánklinika körül találtam egy padot, de amint leültem, éreztem, hogy képtelen vagyok tovább visszatartani a könnyeimet.

Zokogni kezdtem, és bár nem voltam hívő, de ekkor elkezdtem imádkozni. Kértem Istent, hogy segítsen át ezen az egészen. Iszonyatosan vágytam valakire, aki ezekben a nehéz percekben megnyugtatna. És ugyan Istenhez fohászkodtam, de valahogyan haragudtam is rá.

Egy szörnyű és nélkülöző gyermekkor után, miután a mostohaapám kinyilvánította szándékait, intézetbe kerültem, ahonnan egy nagyon kevés útravalóval indítottam a felnőtt életem.

Mindig serényen dolgoztam, és sosem ártottam senkinek. Majd megismertem Oliver-t – csak hogy megtapasztaljam milyen az, amikor az ember már nincs egyedül. Elkezdtem remélni, de megint csak az lett a vége, hogy az élet kegyetlen tréfát űzött velem. Oliver kihasznált, és végül ott hagyott azon a helyen, ahol erőszakkal át kellett esnem egy abortuszon.

– Miért tetted ezt velem? – kérdeztem hangosan, még mindig zokogva. A tenyerembe temettem az arcom, és úgy éreztem sosem fogok tudni megnyugodni.

Sötét volt, amikor végre elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy megpróbáljak hazajutni. Elővettem a telefonomat, és hívtam egy taxit. Szerencsére tíz percen belül már ott is volt egy autó értem.

Amikor hazaértem, bementem a lakásba és azonnal lefeküdtem. Nem tudtam, hogyan fogok megbirkózni a munkával másnap, csak azt tudtam, ha beteget jelentek, az valószínűleg a pályafutásom végét fogja jelenteni a jelenlegi munkahelyemen.

Végül elszundítottam, mielőtt beállítottam volna az ébresztőt. Azon az éjszakán egy szörnyű álmot láttam, amire szerencsére nem emlékeztem, mikor hirtelen kinyitottam a szemem. Döbbenten vettem észre, hogy már kivilágosodott.

Ki akartam ugrani az ágyból, de a fájdalom eszembe juttatta, mi történt velem az előző nap. Újra könnyek szöktek a szemembe, de annak ellenére, hogy már így is sokat késtem, megpróbáltam elkészülni. Amikor azonban sietősen kiléptem az ajtón, és bezártam azt, érezni kezdtem, hogy szédülök. Megpróbáltam tovább menni, de a fájdalom belenyilallt a hasamba. Soha, meg a legfájdalmasabb menstruációm sem kínzott ennyire.

Újra sírni kezdtem, és frusztráltan belevágtam egyet a falba. Nem voltam képes így dolgozni. Miután megfordultam és visszamentem a lakásomba, visszazuhantam az ágyamba. Vacogni kezdtem, így betakaróztam, és üzenetet írtam a főnökömnek, hogy még mindig nem vagyok jól.

Dél körül nyitottam ki megint a szememet, és a szívem nagyot dobbant, amikor láttam, hogy van egy üzenetem. A főnököm elbocsátott a munkából, mondván, hogy ahhoz képest, hogy nem rég kezdtem, túl sok volt a hiányzásom. Azt is leírta, hogy megbízhatóbb emberre van szüksége, ami nagyon fájt.

Három napig feküdtem. A fájdalom kicsit enyhült, de a szívem darabokra tört. Folyton azon gondolkodtam, milyen lett volna nagy hassal közlekedni, és hogy hogy nézett volna ki a kisbabám. Talán egyedülálló anyaként, támogatásokkal fel tudtam volna nevelni.

Aztán megpróbáltam elhessegetni ezeket a gondolatokat, hiszen már felesleges volt ezen rágódni.

Három nap után már elég jól éreztem magam ahhoz, hogy elmenjek a munkaügyi központba. Regisztráltak munkanélküliként, és megkönnyebbültem, amikor közölték velem, hogy jogosult vagyok munkanélküli segélyre egy darabig.

Kaptam egy listát a jelenlegi üresedésekről, amit megköszöntem szépen, bár nem siettem munkát keresni.

Miután végeztem a munkaügyi központban, úgy döntöttem, sétálok egyet a Central Parkban. Bár hideg volt, a hófödte táj gyönyörű látványa kárpótolt.

Elértem a jégpályát, és egy ideig néztem az embereket. Boldognak tűntek, és én borzasztóan irigyeltem őket.

Ahogy ott álltam, eszembe jutott az a férfi, akibe beleütköztem a múltkor. Pontosan ott történt, ahol éppen álltam. A ruházatából ítélve gazdag lehetett, és mellé még hihetetlenül jóképű is volt. Reméltem, hogy tényleg nem volt semmi fontos abban a borítékban.

Mivel még mindig nem volt kedvem hazamenni, továbbmentem, és azon a férfin járt az agyam, míg nem találtam egy padot. Tudtam, hogy butaság leülni a hideg padra, de akkor nem igazán érdekelt. Egy darabig ott ültem, és néztem a körülöttem lévő boldog embereket, ami még jobban emlékeztetett a saját nyomorúságos életemre.

– Ezért szeretek itt ülni. A boldog arcok látványa mindig megmelengeti a szívemet.

Egy férfi mély hangja rántott vissza a valóságba.

Azonnal felálltam. Az idős bácsi egy botot szorongatva ült a pad másik felén. Meleg kabátot és olyan sapkát viselt, ami eltakarta a fülét. Mosolygott rám, és a két mélykék szemébe nézve rég nem érzett nyugodtság töltött el.

– Sajnálom, nem vettem észre, hogy itt ül. – mondtam, de ő csak kuncogott.

– Drága hölgyem, annyira el volt merülve a gondolataiban, hogy nem akartam megijeszteni. Én szívesen megosztom ezt a padot önnel, ha nem bánja, hogy egy vénember mellett kell ülnie. – mondta mosolyogva. A szám mosolyra húzódott, míg ráztam a fejem.

– Nem, persze, hogy nem! – mondtam, és leültem mellé. Egy ideig csendben maradt, de hamarosan felém fordult.

– Megkérdezhetem, mi volt az a gondolat, amely annyira elzárta a külvilágtól?”