Angyali Tervek

8. Fejezet

Mivel nem tudtam megnyugodni, az orvos úgy döntött, hogy még egy napig bent tart a kórházban. Pedig én csak haza akartam menni, bezárni az ajtót, és egyedül lenni a balul sikerült életemmel. Ha egy pár héttel ezelőtt kapok hasonló hírt, valószínűleg a világ legboldogabb embereként ugráltam volna örömömben. Még ha akkor hazugságban is éltem, de boldog lettem volna.

Amint tudtam mozdulni szédülés nélkül, üzenetet küldtem a főnökömnek. Megírtam, hogy kisebb balesetet szenvedtem, és jelenleg kórházban vagyok, de semmi választ nem kaptam tőle. Bár nem ez volt a legkeményebb időszak, de a nagytakarítások miatt, a mi részlegünk nem pihent. Így érthető volt, hogy miért volt dühös rám.

A kórházi ágyam az ablak mellett volt, így miután megebédeltem, nem feküdtem vissza, csak ültem az ágyamon, és kifelé bámultam.

Az ablak a kórház másik, rideg falára nézett, valószínűleg egy belső udvar vagy egy holt tér lehetett lent. Azonban, ahogyan a tekintetem feljebb vándorolt, egy csapat galambot fedeztem fel a tetőn. Sosem értettem, hogy a hideg időben, hogyan tudtak életben maradni.

Sokáig néztem őket. Némelyik élelmet keresett, a többi mozdulatlanul pihent. Csak akkor lepődtem meg, mikor a sok közül egy albínó galamb furakodott elő. Valahogy annyira természetellenes volt az a galamb, hogy kíváncsian rászegeztem a tekintetem. Sokáig vizslatta a környezetét, majd hirtelen elrepült, fehér tollakat hullajtva maga után.

– Lehet, hogy valaki elment – hallottam egy idősebb nőt, aki a velem szemben lévő ágyon feküdt, és egyértelműen azt a jelenséget figyelte, ami engem is az ablakhoz szegezett. Mosolygott, de a fájdalma kiült az arcára.

Amíg a tollak láthatóak voltak, addig azokat nézte, majd szép lassan lehunyta a szemeit, és úgy tűnt, hogy elaludt.

Én még egy darabig a rideg falat bámultam, de nem sokára arra lettem figyelmes, hogy néhány nővér siet be a szobába, és körülállják a nénit, majd behúzzák az ágy körüli függönyöket. Pár óra elteltével, a nénit letakarva vitték ki a szobából. Elment.

Én visszafeküdtem az ágyamra, és magamat átölelve a nénire gondoltam. Bár nem akartam meghalni, de mégis irigy voltam rá, hiszen neki nem fájt már semmi.

Másnap reggel hazaengedtek a kórházból. Miközben hazafelé sétáltam, felhívtam a munkahelyem, és megmondtam nekik, hogy másnap visszamegyek dolgozni. Közömbösek voltak, de azt mondták, várnak. Azonban volt még valami, amit tudtam, hogy el kell intéznem. Bár arra számítottam, hogy soha többé nem kell vele beszéljek, most mégis megkerestem a számát, és üzenetet küldtem neki.

– Oliver, terhes vagyok – írtam, de ezúttal nem kellett sokáig várnom a válaszra.

– Fogamzásgátlót szedsz, nem? Ne viccelj velem! – válaszolta.

– Nem viccelek. Épp most jöttem ki a kórházból miután az üvegasztal betörte a fejem. Ott mondták, hogy terhes vagyok. Igazolni tudom.

– Vetesd el! Nekem nem kell még egy gyerek, főleg nem tőled!

Ez a pár szó majdnem megint sírásra késztetett, így megálltam egy pillanatra, hogy össze tudjam magam szedni. Kellett egy pár perc, hogy visszaírjak neki.

– Nincs pénzem abortuszra.

Miután elküldtem az üzenetet, hiába vártam válaszra. Nem tudtam mi tévő legyek. Szerettem volna anya lenni, de nem így. Soha nem gondoltam, hogy ha egyszer teherbe esek majd fontolóra kell vennem, hogy megtartsam-e a gyermekem. De miután az apjáról kiderült az igazság, és tudtam, hogy tőle semmilyen segítségre nem számíthatok, így nem tudtam, miből fogok eltartani egy kisbabát.

Hazamentem, teljesen bizonytalanul a jövőt illetően. Útközben beugrottam a boltba, hogy ennivalót vegyek, majd hazasétáltam, és bezártam magam mögött az ajtót.

Bár nem akartam szembesülni azzal, ami a nappaliban maradt a dulakodásunk után, de tudtam, hogy senki nem fog rendet rakni helyettem, így a nappali felé vettem az irányt. Az asztalnak semmi baja nem volt, de a vérem beleszáradt a szőnyegbe, így a fürdőszobába mentem. Fogtam egy lavórt és egy szivacsot, majd nekiálltam kisikálni a vérfoltot a szőnyegből.

Épphogy befejeztem a takarítást, amikor valaki kopogott az ajtón. Meglepődve néztem az ajtó irányába, hiszen hozzám általában senki sem jött. Csak Oliver látogatott meg rendszeresen, így féltem kinyitni az ajtót. De miután késlekedtem, az illető verni kezdte az ajtót, így nem akarván, hogy a szomszédok felfigyeljenek ránk, az ajtóhoz siettem, és kinyitottam.

Oliver ott állt, és dühösen nézett rám.

– Szedd össze a cuccodat! – követelte.

– Mi? – kérdeztem, távolságot tartva tőle, mivel féltem, hogy megint bántalmazni fog.

– Azt mondtam, szedd össze a dolgaidat! Egyeztettem neked időpontot, hogy megszabadulj a gyerektől.

Hirtelen lemerevedtem. Hogyan ismerhettem őt ennyire félre? Hogyan szerethettem ennyire egy ilyen szívtelen embert?

– Gyerünk már Violet, ne akard, hogy megismételjem! – Üvöltötte, amire én újra sírni kezdtem, de nem akarván tovább ingerelni, berohantam a szobába. Hallottam, hogy utánam jön, ami csak még jobban megijesztett, de amikor már a vállamon volt a táskám, megragadta a karomat, és kivezetett a lakásból. Csak akkor engedett el, amikor már az utcán voltunk, ügyelve arra, hogy senki ne vegye észre, hogy bármiféle kapcsolat van köztünk.

Meglepődtem a méregdrága, luxusautóját látva, de persze emlékeztettem magam, hogy én éltem eddig hazugságban, és egy vezérigazgatónak valószínűleg nem volt megerőltető egy ilyen autót fenntartani.

Beszálltunk az autóba, és elhajtott velem. Egy pillanatra megint kirázott a hideg, mivel számos rémtörténet jutott eszembe. Olyanok, ahol a csalfa férfi inkább véglegesen eltűntette szeretőjét, azért, hogy még véletlenül se derüljön ki a hűtlensége.

De a rettegésem elmúlt, amikor leparkolt egy magán klinika parkolójában. Megvárta, amíg kiszállok az autóból, majd együtt siettünk a bejárat felé.

A recepciós melegen üdvözölt minket.

– Üdvözlöm Mr Farell. Ő a...?

– Az unokahúgom.

– Azonnal tudatom a doktor úrral, hogy megérkeztek. Ne aggódjon kedvesem, mi nálunk jó kezekben lesz.

A recepciós kedvessége azonban egy kissé sem tudta oldani a feszültségemet. Nem tudtam mosolyogni, ellentétben Oliverrel, aki megköszönte a hölgynek a kedvességét, és az orvos irodájába vezetett.

Teljesen le voltam döbbenve, mikor az orvos, kézfogás után arra kért, hogy kövessem.

Oliverre néztem könyörgően, de az ő tekintete kemény maradt. Nem tudom, mit vártam tőle.

Az orvos egy másik szobába vezetett, és egész testemben remegni kezdtem, mikor felfedeztem, hogy máris az operáció helyszínén voltam.

– Jól van, Miss Taylor? – kérdezte az orvos értetlenül nézve rám. Először nemet akartam mondani, de aztán Oliverre gondoltam. Ő valószínűleg kint várt engem, hogy megbizonyosodjon róla, hogy az abortusz megtörtént. Bólintottam.

– Csak félek. – mondtam.

– Nem kell félnie, Miss Taylor – mondta az orvos egy sóhajjal.

– Nem első alkalommal végzem el ezt a műtétet. Kérem, menjen az öltözőbe, és vetkőzzön le! Az öltözőbe megtalálja a köpenyét.

Bólintottam, és eltűntem az öltözőben. Megtaláltam a köpenyt, amit mondott. Azt hiszem, annyira sokkos állapotban voltam, hogy hirtelen nem is gondoltam végig, mire is készülök.

Miután kész voltam, az orvos az ágyra fektetett, és nem sokára egy másik orvos és egy nővér lépett a szobába.

A nővér odajött hozzám, hogy behelyezze a kanült a kézfejembe. Miután végzett, belém fecskendezett valamit, amitől pillanatok alatt egy furcsa állapotba kerültem. Olyan volt mintha bedrogoztak volna. Ez után már nem pánikoltam.

– Dr Jones a nevem. – Lépett oda hozzám az eddig ismeretlen orvos.

– Én altatom el. Körülbelül fél órán keresztül fog aludni.

Bólintottam, pedig legszívesebben sikítottam volna. Nem volt semmi vizsgálat, és nem kérdeztek semmit. Feltételeztem, hogy Oliver már intézkedett ez ügyben is. Arra gondoltam, hogy biztosan sok pénzébe került, hogy az orvosok elfelejtsenek kérdezni annak érdekében, hogy az operáció mindenképpen el legyen végezve.

Az orvos ezután utasított, hogy kezdjek el számolni, de már a kettőig sem jutottam el, hiszen a szemhéjam elnehezedett, és képtelen voltam nyitva tartani. Hirtelen elsötétült minden, és mély álomba merültem.