Angyali Tervek

7. Fejezet

Violet nézőpontja

Bár zavarban voltam, hogy beleütköztem abba a férfiba, tovább futottam. Akkor is ha hihetetlenül fájt a felismerés, hogy Oliver a kezdetektől fogva átvert, tudtam, hogy az idegen arca egy életre az elmémbe ivódott. A tekintete a lelkemig hatolt. A barna szeme melegséget sugárzott, mégis a sajnálat, amivel rám nézett iszonyatosan zavart. De nem csak ő nézett rám szánalommal. Minden ember a parkban hasonlóan tekintett rám, és be kellett vallanom, hogy valóban egy szánalmas példája voltam az emberi fajnak.

Nem voltam más, mint egy szegény, hánytatott sorsú senki, akivel a gazdagok kényük-kedvük szerint játszhattak.

Oliver is gazdag volt – egy ismert ügyvédi iroda vezérigazgatója. Nem kellett neki éjt nappallá téve dolgoznia, hogy a főnökeinek eleget tegyen; és egy szó sem volt igaz abból sem, hogy még korainak tartotta a családalapítást. Egyszerűen csak hazudott nekem. Mert velem ezt is meg lehetett csinálni, büntetlenül.

Lihegve kapkodtam a levegőt, amikor megérkeztem a kis lakásomba. Levettem a cipőmet, hogy ne koszoljam össze a szőnyeget, és leültem az ágyra, ahol Oliver annyiszor színlelte, hogy szeret.

Hogy tehette ezt velem? Hogyan tudott ilyen jól színlelni? Tudta, hogy mennyire szeretem, és hogy mennyire bíztam a közös jövőben. Miért pont velem történik ilyesmi?

Lefeküdtem az ágyra és átöleltem magam. Nem tudtam elhinni, hogy nős. A gondolat, hogy most valószínűleg boldogan nézegeti az újszülöttjét a felesége oldalán, csak még inkább sírásra késztetett.

Órákba telt, mire megnyugodtam. Tudtam, hogy szörnyen nézek ki. Terveztem, hogy kimegyek ma vásárolni, de ilyen kinézettel nem akartam emberek közé menni, és étvágyam sem volt, így úgy döntöttem, maradok.

Egy kis idő után azonban szomjas lettem, és kimentem a konyhába, hogy vizet igyak. Ekkor hallottam a telefonom. Üzenetem jött.

– Szia, szépségem. Otthon vagy ma délután? – Oliver üzent, ahogyan mindig szokta. A könnyek megint marni kezdték a szemeimet, így csak letettem a telefont az asztalra, és figyelmen kívül hagytam az üzenetét.

– Violet? Válaszolj! Aggódom.

Keserűen felnevettem a könnyeim között, és a második üzenetét is figyelmen kívül hagytam.

Kicsit később, meglepetésemre, megpróbált felhívni. Soha nem hívott – mindig azt mondta, hogy nem kezdeményez és nem fogad hívásokat, mert az zavarná a munkában. Micsoda hazugság! – gondoltam.

Két órával később viszont kopogást hallottam az ajtón. Megijedtem, és a szívem hevesen kezdett verni. Tudtam, hogy szembe kell néznem vele, ezért vettem egy mély lélegzetet, és odamentem az ajtóhoz.

Kinyitottam, és Oliver ott állt, a drága ruhájában, de én rá sem néztem. Nyitva hagytam az ajtót, hogy be tudjon jönni, majd visszavonultam a nappaliba, és leültem a kanapéra. Miután hallottam, hogy becsukja az ajtót, követett, de az ajtónál megállt.

– Mi a fene ütött beléd Violet? Miért nem válaszolsz, ha hívlak?

Csak ekkor vette észre hogy hogyan nézek ki. Odajött hozzám és leült mellém a kanapéra.

– Kicsim, mi a baj?

Át akart karolni, de én arrébb löktem a kezét.

– Violet, Mi bajod van? Összeráncolt homlokkal nézett rám, amikor felpattantam mellőle. Karba tettem a kezem, és megálltam vele szemben.

– Miért vagy itt? – kérdeztem, de sajnos a hangom elcsuklott.

– Kicsim, hogy érted ezt? Rengeteg dolgom van, de mivel nem tudtalak elérni, megijedtem, és eljöttem hozzád, hogy megnézzem, jól vagy-e.

– Hülyeség! – Kiáltottam

– Úgy értem, miért nem vagy a feleségeddel és gyerekeddel?

Az arckifejezése azonnal megváltozott.

– Mi? – kérdezte zavartan.

– Hallottad. Mindent tudok. Az irodájában voltam, vezérigazgató úr! – A szavaim egyértelműen feldühítették, és hirtelen felállt.

– Hol voltál?– Kérdezte zavartan, mintha kissé megijedt volna.

– Hallottad. – ismételtem, végre a szemébe nézve.

– Hogy mertél odamenni? – kérdezte, ezúttal dühösen.

– Miért? Talán tilos meglátogatnom a barátomat a munkahelyén mert kirúgja a főnöke? – kérdeztem, ezúttal majdnem kiabálva, de ő közelebb lépett, és erősen megragadta a karomat.

– Mit mondtál odabent? - Kérdezte, és rántott rajtam egyet.

Keserűen felnevettem.

– Ne aggódjon ügyvéd úr! Talán a felesége nem fogja megtudni, hogy amíg ő terhes volt, a férje szeretőt tartott – Az arca eltorzult a dühtől, és ellökött magától.

– Ne merészelj a közelükbe menni! – ordította, és abban a pillanatban Oliver egy olyan emberré változott, akit nem ismertem.

– Ó, szóval a feleséged nem tudja, mekkora seggfej a férje? – üvöltöttem a dühtől remegve, de azonnal megbántam a szavaimat, amikor keményen pofon vágott, majd megragadta a nyakamat.

– Jól figyelj, Violet! Nem vagy több egy rakás szemétnél! Inkább hálásnak kellene lenned a figyelmemért. Hozzám képest te egy senki vagy, megértetted? – Üvöltötte.

– Ha valaha is a feleségem vagy a fiam közelébe merészelsz menni, vagy megpróbálsz zsarolni, akkor gondoskodom róla, hogy börtönben rohadj el!

A padlóra lökött, de sajnos a kis üvegasztal útban volt, és beütöttem a sarkába a fejem.

– A francba! – Mondta, majd kiviharzott a lakásból.

Egy darabig a padlón feküdtem, már sírni sem tudtam, csak éreztem, ahogy forog körülöttem a szoba. Meleg folyadék csorgott le az arcomon; a fejem vérzett.

Megpróbáltam felkelni, de minden alkalommal, amikor megmozdultam forgott velem a szoba. Nagyon nehezemre esett mozogni, de végül elértem a telefonomat, és hívtam a segélyvonalat.

Azt mondtam nekik, hogy véletlenül megbotlottam, és beütöttem az üveg asztal sarkába a fejem. Néhány perccel később megérkezett értem a mentő, és bevittek a kórházba.

A kórházban azt mondták, hogy egy-két napig bent kell maradnom megfigyelésre. Agyrázkódást kaptam, és meg akartak róla bizonyosodni, hogy az ütés nem okozott nagyobb bajt. Tulajdonképpen nem bántam; valahogy jól esett egy idegen helyen lenni. Nem mintha bárki is keresett volna otthon, de jól esett tudni, hogy senki sem találna meg, ha keresne.

Annak ellenére, hogy csak szédültem, és fájt a fejemen lévő seb, nagyon sok vizsgálatot végeztek. Én csak azt akartam, hogy hagyjanak békén, de a nővérek elmagyarázták, hogy nekik ezeket a vizsgálatokat el kell végezniük. Két nap múlva azonban egy nővér odajött az ágyamhoz, és leült mellém.

– Van egy hírem a számára – kezdte.

Már nem szédültem, és valahogy arra sem gondoltam, hogy beteg lennék, így az jutott eszembe hogy csak közölni akarja velem, hogy elhagyhatom a kórházat. Azért, hogy felvidítson. De nem erről volt szó.

– A teszteredmények szerint ön terhes, Violet. - mondta. Annyira megdöbbentem, hogy nem tudtam beszélni vagy mozdulni.

– Mi? – ez volt minden, amit sikerült kipréselni a számon. – Az lehetetlen, hiszen fogamzásgátlót szedek már jó ideje.

A nővér arckifejezése megváltozott. Ő is sajnált, hiszen csak akkor értette meg, hogy ezt a hírt én nem fogadtam örömmel.

- Tudom, de egy fogamzásgátló sem száz százalékig biztos. Talán elfelejtett bevenni egyet valamikor.