Angyali Tervek

6. Fejezet

A boríték elég nehéz volt ahhoz, hogy tudjam, számos fényképet tartalmaz, és ebből azonnal tudtam, hogy csupán pár perc múlva őrjöngeni fogok a dühtől és a fájdalomtól.

A fényképek előbb csúsztak ki a borítékból, mint a mellékelt levél. De az nem is igazán érdekelt engem abban a pillanatban.

Az egyik képen Scarlett egy kb. vele egykorú sráccal volt. Első ránézésre talán modell lehetett. A detektív egy étterembe kapta rajta őket. Szerencsére az étterem nem volt túl népszerű. Scarlett arcán mosoly ült – az a mosoly, amit én évek óta hiányoltam. A képen csókolóztak; Scarlett szeme csukva volt, a férfi keze pedig Scarlett formás hátsóján pihent.

Megnéztem a levelet, amelyben az állt, hogy az étteremben találkoztak, majd egy szállodába távoztak. A levél tartalmazta a pontos időt amikor bejelentkeztek, és a pontos napot, és időt, amikor távoztak. Scarlett három éjszakát töltött ott a sráccal, amíg én üzleti úton voltam.

– Három éjszaka – sóhajtottam, majd vissza ejtettem a levelet és a képeket az asztalomra. Persze dühös voltam, de ugyanakkor sírni is tudtam volna. Miért tette ezt velem? Tényleg ezt érdemeltem azért, mert akartam a közös gyermekünket?

Amikor szembesült vele, hogy gyermeket vár, kétségbeesett. Még nem tudta elképzelni magát anyaként, és én voltam az, aki meggyőztem, hogy megtartsa Grace-t.

Elkeseredettségében a szüleitől kért segítséget, de ők az én oldalamon álltak. Nagyon izgatottak voltak, amikor megtudták, hogy gyermekünk lesz, és hihetetlenül boldogok voltak, amikor megkértem a lányuk kezét. Nem áltattam magam, hogy az öröm abból fakadt, hogy annyira szerettek engem. Volt pénzük, de eléggé számítóak is voltak. Nekik, egy örök biztosítás volt az, hogy kapcsolatba léphettek az én családommal.

Scarlett ettől csak még dühösebb lett, és noha neki is tetszett az ötlet, hogy Maxwell legyen, ahogy közeledett a szülés ideje, engem minden egyes nappal jobban gyűlölt.

Felálltam, és felkaptam a kabátomat; friss levegőre volt szükségem. Visszatettem a levelet és a képeket a borítékba, majd a hónom alá gyűrve őket, kiviharzottam az irodámból. Jane, az asszisztensem, meglepődött, amikor meglátott. Kávéval a kezében, épp készült bejönni hozzám.

– Hamarosan visszajövök – mondtam, és ő szó nélkül bólintott. Jane volt a jobb kezem, és bár soha nem beszéltem vele a problémás házasságomról, néha úgy éreztem, hogy teljesen tisztában van azzal, mi történik a szerelmi életemben.

Amint kiléptem az épületből, mély lélegzetet vettem, és a Central Park felé indultam. Hideg volt az idő, és hó borította az út szélét, de mindez csak segített lehiggadni. Általában.

Amint beléptem a parkba, lassítottam a lépteimen, és elgondolkodva sétáltam tovább. Két évvel ezelőtt úgy döntöttem, megpróbálom helyrehozni a házasságunkat.

Teljesen lesújtott a gondolat, hogy elveszítettem a gyönyörű feleségemet. Mindent megtettem érte: elvittem a Maldív-szigetekre és Bora Borára, hétvégéken Michelin-csillagos éttermekbe vittem vacsorázni, és mindig gondom volt arra, hogy szebbnél szebb ajándékokkal lepjem meg. De mindez hiábavaló volt; gyűlölt, amiért a gyermekünket helyeztem előtérbe. Gondolkodtam, mit tehetnék még, de arra a következtetésre jutottam, hogy a házasságunk menthetetlen.

Mondjuk, abban igaza volt, hogy Grace volt számomra a legfontosabb, de ezért nem hibáztattam magam. Ezért senki sem hibáztathatott. Harminckét évesen elmondhattam, hogy Grace volt az egyedüli ember, akiért még éltem.

Grace jövője biztosított volt; ő volt a birodalmam és az összes vagyonom egyetlen örököse. Még Scarlett sem tudta, hogy már megírtam a végrendeletemet. Talán meg is őrült volna, ha megtudta volna, hogy tőlem ő egy fillérre sem volt jogosult.

Amikor elértem a hidat, megálltam, és a híd alatt elterülő jeges vizet bámultam. Nem voltam biztos benne, meddig bírom még ezt így. Néha arra gondoltam, hogy nekem is úgy kéne tennem, mint Scarlett. Semmi perc alatt találtam volna nőket, akik boldogan ugrottak volna az ágyamba, de amire igazán szükségem volt, az a törődés és a szeretettség.

Be kellett valljam, hogy attól is aggódtam, hogy mire Grace elég idős lesz ahhoz, hogy anélkül szabadulhassak meg Scarlettől, hogy el kelljen szakadnom tőle, már teljesen ki fogok égni, és már nem is lesz igényem egy normális kapcsolatra.

Ott, és akkor felnéztem az égre, és bár soha nem voltam vallásos, mégis arra kértem az égieket, hogy ne hagyják, hogy így végződjön az életem.

A hideg arra késztetett, hogy tovább menjek, így felegyenesedtem, és megtettem az első lépést, de ekkor egy lökést éreztem hátulról. A boríték, amit a kezemben tartottam, a nedves, sáros földre esett.

– Sajnálom! Elnézést kérek! – egy kétségbeesett női hang kért tőlem bocsánatot, miközben lehajolt, hogy felvegye a borítékot.

Úgy nézett ki, mintha megfagyna a hidegtől. Szőke haja részben eltakarta az arcát, zöld szeme vörös volt a sírástól. Amikor egy pillanatra rám pillantott, rájöttem, hogy csak a döbbenet miatt hagyta abba a zokogást.

Fehér, vékony kabátjában kétségbeesetten próbálta megtisztítani a nedves borítékot. Csak akkor kaptam észbe, hogy azt hiszi, valami fontos dokumentum ázott el a latyakban.

– Nem történt semmi. Hagyja csak! Egyáltalán nem fontos irat.– mondtam, gyengéden megérintve a felkarját, miközben elvettem tőle a borítékot. Újra zokogni kezdett, és csak annyit mormolt:

– Sajnálom!

Ezt az egy szót is nehezen ejtette ki, de amint kimondta, már viharzott is tovább.

Ráncoltam a homlokomat, miközben néztem, ahogy eltűnik a tömegben. Mindenki körülötte bámulta, ami csak még jobban zavarba hozta, olyannyira, hogy a sáljával próbálta eltakarni az arcát. Olyan fiatalnak tűnt; nem lehetett több húsznál. Kipirult arca, és a kisírt szemei ellenére gyönyörű fiatal nő volt. Igazán kíváncsi lettem volna, mi okozott ekkora bánatot neki.

Sóhajtottam, és megtettem az első lépést, hogy továbbmenjek, miközben mély bűntudat kezdett gyötörni. Meg kellett volna próbálnom segíteni neki, legalább azzal, hogy megkérdezem, tehetek-e érte valamit. Tudtam, hogy valószínűleg nemet mondott volna, de mégis megkérdezhettem volna.

Miközben visszafelé sétáltam, nem tudtam másra gondolni, mint a könnyes tekintetére amely tele volt fájdalommal. Különös érzés volt. Tudtam, hogy valószínűleg nem fogok vele összefutni soha többé, de mégis a tekintete annyira beleégett a memóriámba, hogy biztos voltam benne, hogy egész életemben emlékezni fogok rá. Olyan érzésem volt, mintha már találkoztam volna vele.

Csupán két lépést tettem, de már is egyre több gondolatom támadt ezzel a fiatal nővel kapcsolatban. A ruházatából kiindulva alacsony jövedelmű lehetett, és persze valami nagyon gyötörte amin talán nem állt módjában segíteni. Talán kilátástalan volt a jövője. Talán nem volt számára remény vagy kiút. Akár hogyan is, ez a találkozás a saját életemen is elgondolkodtatott. Még ha én is szenvedtem a feleségem és a magány miatt, el kellett ismernem, hogy mégis hozzám sokkal kegyesebb volt az élet.

Mélyen a gondolataimba merülve ballagtam tovább, amikor a szemem sarkából láttam, hogy valami a vállamon landolt. Odanéztem, és meglepődve vettem észre, hogy a könnyű tárgy a vállamon nem volt más, mint egy fehér galambtoll. Egy pár másodpercig néztem, és magam sem tudom, miért, de ahelyett, hogy eldobtam volna, a zsebembe tettem, majd folytattam az utam vissza az irodába.