Egy idő múlva sodródni kezd. Terry ünnepi tömeg előtt lép fel Keith Richardsszal, lehet nyolcvanezer ember is, akik, miért, miért nem, éppen a régi vashámornál gyűltek össze. A színpadon a „Sympathy for the Devil” következik, és Terry vállalta az énekszólamot, mert Mick éppen Londonban van. Terry odasiklik a mikrofonhoz, és közli az ugráló, önfeledt tömeggel, hogy vagyonos és kifinomult ízlésű ember ő, ami a szám eleje, de éppenséggel igaz is. Aztán Keith Richards felemeli Telecaster gitárját, és eljátssza a jó öreg ördögbluest. Lepusztult, karcos gitárszólója minden, csak nem altatódal, ahhoz mégis elég jó, hogy Terry Perrish nyugtalan álomba merüljön tőle.
Egyszer felébred, rövid időre csak, amikor már megint az országúton vannak, a Caddy robog az éjszaka sima szalagján, Lee a kormány m
