HATODIK FEJEZETIg azért ment le a folyóhoz, hogy kidolgozzon egy tervet, de akármennyit töprengett, ugyanolyan tanácstalan volt, mint korábban. A szüleire gondolt, és már meg is tett pár száz métert a házuk felé, de aztán idegesen elrántotta a kormányt, és lekanyarodott egy mellékútra. Segítségre szorult, de nem gondolta, hogy a szüleitől ezt megkaphatná. Viszont a hideg futkosott a hátán, ha belegondolt, hogy milyen titkos vágyaikat osztanák meg vele ehelyett. Mi van, ha anyjának régóta dédelgetett vágya, hogy kisfiúkkal basszon? Vagy ha az apja utazik ugyanebben!
Különben is, Merrin halála óta minden megváltozott közöttük. A szüleinek fájt látniuk, hogy mi történt vele a gyilkosságot követően. Nem akarták tudni, hogyan él, egyetlenegyszer sem látogatták meg Glenna lakásán. Glenna kérdezte is, miért van az, hogy soha nem ebédelnek vagy vacsoráznak együtt, és célozgatott rá, hogy Ig nyilván szégyelli a kapcsolatukat, és jó helyen keresgélt. A szülők annak sem örültek, hogy fiuk miatt rájuk is rossz fény vetül, hiszen a városka lakói tényként kezelték, hogy Ig erőszakolta és gyilkolta meg Merrin Williamset, és egyedül azért úszta meg, mert befolyásos és gazdag családja közbenjárt az érdekében.
Ig apja annak idején kisebbfajta hírességnek számított. Együtt muzsikált Sinatrával és Dean Martinnal, szerepelt a lemezeiken. De saját felvételeket is készített, a Blue Tone égisze alatt, a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején, szám szerint négyet, még a Top 100-as listára is bekerült andalító instrumentális szerzeményével, a „Fishin’ with Pogó”-val. Las Vegas-i táncosnőt vett feleségül, maga is feltűnt néhány szórakoztató tévéműsorban, illetve egy-két mozifilmben, végül átköltözött New Hampshire-be, hogy Ig anyja közelebb lehessen a családjához. Később a Berklee College of Music tiszteletbeli professzora lett, aki – ha az alkalom úgy hozta – szívesen beugrott vendégmuzsikusként a Boston Pops koncertjein.
Ig világéletében szerette hallgatni az apját, nézni, ahogy a hangszerén játszik, bár gyakran mintha éppen fordítva lett volna, és a trombita játszott volna a férfin. Ahogy kidagadt az arca, aztán mintha a hangszer magába szippantotta volna, behorpadt megint; ahogy az aranysárga billentyűk apró mágnesekként cibálták az ujjait, melyek ennek következtében váratlan és meghökkentő nekibuzdulásokban táncoltak és röpködtek a hangszeren. Ahogy a hunyt szemű, lehorgasztott fejű férfi előre-hátra hajolgatott csípőből, mintha fúróhegy volna a felsőteste, amely mind mélyebbre hatol lényének legbelsejében, valahonnan a gyomorszáj környékéről hozva felszínre a muzsikát.
Ig bátyja folytatta a családi hivatást, csak még rátett egy lapáttal. Saját késő esti show-műsorával, a Hothouse-szal, amely a semmiből bukkant elő, hogy aztán sorra lemossa a vetélytársakat, Terence minden este szerepelt a tévében. Életveszélyesnek tűnő díszletekben fújta trombitáját, a „Ring of Fire” című számot tűzzel övezve adta elő Alan Jackson oldalán, a „High & Dry”-ban pedig egy lassan megtelő víztartályban muzsikált Norah Jonesszal. Nem szólt jól, de a látvány minden pénzt megért. Terry annyit keresett, amennyit nem szégyellt.
Neki is megvolt a maga játékstílusa, amely eltért az apjáétól. A mellkasa úgy megfeszült, mintha az ingéről bármelyik pillanatban lepattanhatna egy gomb. Kiguvadó szemmel, arcán az örökös meglepődés kifejezésével, metronómként hajladozott előre-hátra játék közben. Az arca boldogságtól csillogott, és időnként mintha visítva hahotázott volna kezei közt a trombita. Terry megörökölte apjuk legértékesebb tehetségét: minél többet gyakorolt valamit, annál keresetlenebbnek hangzott, és annál természetesebb és meghökkentőbb és elevenebb lett aztán.
Kamaszkorukban Ig utálta hallgatni bátyja játékát, és bármilyen ürügyet kész volt kieszelni, csak hogy ne kelljen szüleivel tartania Terry fellépéseire. Székrekedése lett az irigységtől, aludni sem tudott, ha másnap Terry valami nagy dobásra készült az iskolában, vagy később, a helyi klubok valamelyikében. Különösen azt utálta, ha Merrinnel együtt kellett néznie Terry előadását, szinte látni sem bírta a lány elragadtatott arckifejezését, hogy annyira a zene hatása alá kerül. Amikor a lány Terry szvingjére ringatózott, Ig azt képzelte, mintha bátyja láthatatlan kezekkel Merrin csípőjéért nyúlna. De mostanra túltette magát ezen. Már jó régen túltette magát rajta, sőt újabban az egész napból egyedül azt élvezte, amikor Terry trombitajátékát nézte a Hothouse-ban.
Ig is szívesen trombitált volna – ha nincs az asztmája. Így viszont soha nem sikerült elegendő levegőt a tüdejébe rekesztenie, hogy az ő kezében is úgy sikongjon a hangszer. Tudta, hogy az apja szeretné, ha a nyomdokaiba lépne, csakhogy amikor erőlködött, kifogyott az oxigénből, a mellkasa émelyítően összeszorult, és a látótere besötétedett körben a pereme mentén. Időnként el is ájult.
Amikor kiderült, hogy a trombitával nem jut semmire, megpróbálkozott a zongorával, de csúnya kudarc lett a vége. A tanár, apja egyik barátja, egy vérben forgó szemű, pipafüsttől bűzlő alkoholista, rutinszerűen magára hagyta valami reménytelenül bonyolult zenedarab gyakorlásával, ő maga pedig ledőlt pihenni a szomszéd szobában. Ig anyja ezután a basszusgitárt ajánlotta, de ekkorra Iget nem érdekelték többé a zenei tanulmányai. Csak Merrin érdekelte. Miután beleszeretett a lányba, nem volt szüksége többé családi hangszereire.
Valamikor úgyis találkoznia kell velük: az apjával, az anyjával, és Terryvel is, aki az éjszakai repülőjárattal érkezett nagyanyjuk másnap esedékes, nyolcvanadik születésnapjára a Hothouse nyári forgatási szünetében. Terry először jár Gideonban Merrin halála óta, és mindössze két napig szándékozik maradni. Ig nem kárhoztatta, amiért ilyen gyorsan odébbáll. Annak idején a Hothouse éppen akkor kezdett beindulni, amikor a botrány kirobbant, Terrynek mindene rámehetett volna; már az is szép tőle, hogy egyáltalán beteszi a lábát ezek után Gideonba, és megkockáztatja, hogy lefényképezzék kéjgyilkos öccsével. Egy ilyen kép minimum ezer dollárt megér az Enquirernek. Csakhogy Terry soha nem hitte, hogy Ig bármit elkövetett volna. Terry olyan időkben volt Ig leghangosabb és legdühösebb védelmezője, amikor a tévétársaság jobban szerette volna, ha röviden elhatárolódik az ügytől, és éli tovább az életét.
Ig egyelőre elkerülhette a családját, előbb-utóbb azonban úgyis szembe kellett néznie velük. Hátha családtagokkal más a helyzet, gondolta Ig, hátha rájuk nem hat a szarv, és a titkaik titkok maradnak. Szerették őt, és Ig is szerette őket. Csak számít valamit a szeretet. Hátha megtanulhatná kordában tartani, kikapcsolni ezt a valamit. Hátha eltűnik a halántékáról a szarv. Ahogy nagy hirtelen kinőtt, ugyanúgy el is tűnhet.
Ig gyérülő hajába túrt – kopaszodik, huszonhat évesen! –, aztán két tenyere közé szorította a fejét. Utálta gondolatainak eszelős robogását, az ötleteknek ezt a kétségbeesett üldözéses versenyét. Amikor ujja a szarvhoz súrlódott, rémülten felkiáltott. Majdnem kiszaladt a száján, hogy Istenem, kérlek, Istenem, tüntesd el ezeket a halántékomról… de aztán erőt vett magán, és nem szólt semmit.
Libabőrös lett a karja. Ha ő most a gonoszé, szájára veheti-e Isten nevét? Vagy belecsap a villám, és megsemmisül a fehér villanásban?
– Isten… – suttogta.
Semmi nem történt.
– Isten, Isten, Isten…
Félrehajtott fejjel hallgatózott, várta a választ.
– Kérlek, Istenem, tüntesd el a szarvat a halántékomról. Sajnálom, ha tegnap éjjel olyat műveltem, amivel felbosszantottalak. Részeg voltam. És dühös.
Lélegzetét visszafojtva felemelte a tekintetét, és megnézte magát a visszapillantó tükörben. A szarv ott volt a helyén. Ig mostanra kezdte megszokni a látványt. A szarv lassan az arca része lett. Ettől a gondolattól kirázta a hideg.
Jobb felől, látótere peremén, vakító fehér foltot látott elsuhanni, és gyorsan leparkolt a járda mellé. Mindeddig gondolkodás nélkül autózott, nem foglalkozott azzal, hogy hol van, vagy hová tart. Most pedig, akaratlanul, megérkezett a Mária Szent Szíve nevű templomhoz, ahová élete kétharmadában istentiszteletre járt a családjával, és ahol először megpillantotta Merrin Williamset.
Kiszáradt szájjal meredt az épületre. Merrin halála óta nem járt odabent, és más templomban sem, nem akart a tömeg része lenni, nem akarta, hogy az egyházközség tagjai megbámulják. Mint ahogy Istent sem akarta kiengesztelni; úgy érezte, Isten az, akinek ki kell engesztelnie őt.
Esetleg ha bemenne, és imádkozna Istenhez, eltűnne a szarv a halántékáról. Vagy esetleg Mould atya tudni fogja, mi a teendő. Ignek támadt egy ötlete. Hátha Mould atyára nem lesz hatással a szarv. Ki lehet képes ellenállni a szarv hatalmának, ha nem a felkent egyházi ember? Az atya maga mellett tudhatja Istent, élvezi Isten házának védelmét. Akár egy ördögűzést is nyélbe üthetnének. Egy fröccsentés szenteltvíz, néhány Miatyánk, és Ig újra régi önmaga lehet.
A Gremlint a járda mellett hagyva nekivágott a betonozott gyalogútnak a Szent Szív bejáratához. Már éppen nyúlt volna az ajtóért, amikor észbe kapott, és visszarántotta a kezét. Mi van, ha a kallantyút megérintve lángra lobban a keze? Mi van, ha nem tud bemenni?, tűnődött. Mi van, ha valami sötét erő hátrataszítja, amint megpróbálja átlépni a küszöböt, és a fenekén landol a porban? Látta magát, ahogy végigtámolyog a főhajón, inggallérja alól füst tör elő, a szeme kiguvad, mint valami rajzfilmfiguráé, fulladozást képzelt, és velőig hatoló fájdalmat.
Erővel rávette magát, hogy kinyújtsa a kezét, és megfogja a kallantyút. Az ajtószárny kitárult, de a keze nem lobbant lángra, és nem érzett benne sem csípős, sem másmilyen fájdalmat. Ig benézett a főhajó félhomályába, végighordozta tekintetét a sötétre lakkozott padok sorain. A templom belsejét szikkadt fa és napszítta bőrkötésű, mállékony zsoltároskönyvek illata hatotta át. Világéletében szerette ezt a szagot, és meglepődéssel nyugtázta, hogy még most is szereti, és hogy nem kezd tőle fulladozni.
Az ajtón belépve kitárta a karját, és várt. Aztán végignézett előbb az egyik, majd a másik karján, azt figyelve, hogy nem gomolyog-e füst az ingujja alól. Nem gomolygott. A halántékához emelte a kezét. A szarv még mindig ott volt. Ig bizsergésre, lüktetésre számított – de semmi ilyesmit nem észlelt. A templom néma és sötét üregét csak a festett üvegablakok pasztellszínű derengése világította meg. Szűz Mária a kereszten haldokló Jézus lábánál. Keresztelő Szent János alámeríti Jézust a folyó vizében.
Ig arra gondolt, oda kellene mennie az oltárhoz, letérdelni, és könyörögni Istenhez. Érezte, hogy ima formálódik az ajkán: Kérlek, Istenem, ha elmúlasztod tőlem a szarvat, ezután örökké Téged szolgállak, visszatérek az egyházhoz, papnak állok, terjesztem az Igét, harmadik világbeli országokban terjesztem az Igét, ahol forróság van és mindenki leprás, ha vannak még leprások egyáltalán, csak kérlek, múlaszd el a szarvam, hadd legyek újra az, aki voltam. De nem jutott hozzá, hogy elmondja. Mielőtt egyet léphetett volna, fém csendült fémhez, és Ig a zaj forrása felé kapta a fejét.
Még mindig csak az előtérben volt, és bal kéz felől egy nyitva hagyott ajtót vett észre, s mögötte egy lépcsőlejárót. A templom alagsorában kis edzőtermet rendeztek be az egyházközség tagjai számára. Újabb fémes csendülés hallatszott, és ahogy Ig finoman belökte az ajtót, lentről halk countryzene szüremlett ki.
– Hahó? – kiáltotta az ajtóban állva.
Újabb csendülés, aztán hangos fújtatás.
– Igen? – szólt ki Mould atya. – Ki az?
– Ig Perrish vagyok, uram.
Egy hosszú másodpercre csend lett.
– Gyere csak le, nézz be hozzám – mondta végül Mould.
Ig lement a lépcsőn.
Az alagsor túlsó végében a mennyezeti fénycsövek gidres-gödrös matracokat és hatalmas felfújható fitneszlabdákat világítottak meg, és volt egy gerenda is, egyensúlyozáshoz – a gyerekek ezeken vezethették le fölös energiáikat. Körben a falak mentén szobakerékpárok sorakoztak. A lépcsőjáró tövében, ahol nem égett az összes fénycső, és sötétebb volt, Mould atya feküdt a hátán kinyújtózva egy fekvenyomó padon.
Negyven évvel korábban Mould szélsőt játszott a Syracuse csapatában, utána pedig tengerészgyalogosként szolgált Vietnámban, és a mai napig megőrizte katonás magabiztosságát és a jéghokisok tiszteletet parancsolóan tagbaszakadt testalkatát. A komótos mozgású férfi előszeretettel lapogatta az emberek vállát, amikor azok jókedvre derítették, és úgy járt-kelt, mint egy nyájas, öreg bernáthegyi, aki imád az ágyon aludni, jóllehet tudja, hogy nem szabad. Az atyán szürke melegítő volt, és egy özönvíz előtti, lestrapált Adidas. A máskor a nyakában viselt feszület a súlyzórúd végén lengedezett, ahogy a mellére eresztette, majd pedig hatalmasan nekiveselkedve kinyomta a súlyt.
Bennett nővér az atya fejénél állt a pad mögött. Széles vállával és vaskos, férfias arcával ő maga is jéghokist idézett; lila melegítő volt rajta, és lila homlokpánt, hogy rövid, göndör haja ne hulljon az arcába. Bennett nővér etikát tanított a St. Jude Gimnáziumban, és szerette a táblára rajzolt folyamatábrákkal szemléltetni, hogyan vezetnek bizonyos döntések nyílegyenesen az üdvözüléshez (kövér, bodros felhőkkel teli téglalap) vagy éppen menthetetlenül a pokolba (lángokkal teli téglalap).
Ig bátyja, Terry könyörtelenül kifigurázta a nővért, saját folyamatábrákat rajzolva osztálytársai mulatságára, melyeken azt szemléltette, hogyan köt ki különböző groteszk leszbikus kalandok eredményeként maga Bennett nővér is a pokolban, ahol aztán boldogan adózik az ördög hátborzongató szexuális praktikáinak. A rajzok a gimnáziumi menza sztárjává tették Terryt – mintegy megelőlegezve későbbi hírnevét. És amikor végül valaki besúgta a tanároknál (a névtelen spicli kiléte azóta sem vált ismertté), egyben a hírhedtség hátrányaiból is kóstolót kapott. Mould atya irodájában tett látogatására zárt ajtók mögött került sor, de az elavult fűtési rendszer csövein keresztül az összes osztályterembe eljutott a puffogó hang, ahogy Mould sulykolója le-lesújtott Terry fenekére, illetve, a huszadik ütést követően, Terry jajveszékelése. Ig végül a fülébe dugta az ujját, hogy ne kelljen hallgatnia. Terrytől megvonták a jogot, hogy előadja az év végi bibliaidézetet – amire hónapok óta gyakorolt –, és megbuktatták etikából.
Mould atya felült, egy törülközővel felitatta arcáról a verejtéket. A félhomály itt volt a legsűrűbb, a lépcső tövében, és Igben felötlött, hogy Mould semmiképpen nem láthatja a szarvat a halántékán.
– Üdv, atyám – szólalt meg.
– Ignatius. Ezer éve nem láttalak. Hol bujkáltál?
– Itt lakom a belvárosban – mondta Ig rekedten. Készületlenül érte Mould együttérző hangneme, a szeretet ilyen könnyed, nagybácsis megnyilvánulása. – Igazság szerint nincs is messze. Régóta be akartam ugrani, csak…
– Ig? Jól vagy?
– Nem is tudom. Nem tudom, mi történik velem. A fejem, nézze már meg a fejemet, atyám.
Ig közelebb lépett, és behajolt a fénybe. A tisztára sepert betonpadlón látta a feje árnyékát, a szarvak kis hegyes kampókként álltak ki a halántékából. Szinte félt szembesülni Mould reakciójával, úgyhogy szemérmesen pillantott a férfi felé. Mould atya arcán megmaradt az udvarias mosoly halvány árnyéka, de homloka gondterhelt ráncokba ugrott, miközben üveges, riadt tekintetével a szarvakat tanulmányozta.
– Tegnap este berúgtam, és borzalmas dolgokat műveltem – mondta Ig. – Amikor felébredtem, már így voltam, és fogalmam sincs, hogy mit csináljak. Gondoltam, maga esetleg tudna tanácsot adni.
Mould atya tátott szájjal meredt rá.
– Hát, jó gyerek – szólalt meg végül. – Azt akarod tudni, hogy szerintem mit kéne tenned? Szerintem menj haza, és kösd fel magad. Valószínűleg ez volna a legjobb neked is, a családodnak is, de tényleg, mindenkinek. A templom mögötti raktárban van kötél. Személyesen mennék el érte, ha úgy gondolnám, azzal a helyes irányba terelhetlek.
– De miért… – kezdett bele Ig, ám csak némi torokköszörülés után tudta folytatni. – Miért akarja, hogy öljem meg magam?
– Mert meggyilkoltad Merrin Williamset, csak éppen az apád nagymenő zsidó ügyvédje kihúzott a szarból. Édes kis Merrin Williams. Mennyi szeretetet tápláltam iránta. Ciciben gyengus volt, viszont az a cseles kis seggecske… Börtönbe kellett volna kerülnöd. Azt akartam, hogy börtönben rohadj meg. Nővér, álljon készenlétben. – Kinyújtózott a hátán az újabb sorozathoz.
– De atyám – mondta Ig. – Nem én voltam. Nem én öltem meg Merrint.
– Micsoda mókamester – mondta Mould, miközben fogást keresett a feje fölött az acélrúdon. Bennett nővér elhelyezkedett a fekvenyomó pad végénél. – Mindenki tudja, hogy te voltál. Nyugodtan végezhetsz magaddal. Úgyis a pokolra fogsz kerülni.
– Már ott vagyok.
Mould nyögve a mellkasára eresztette, aztán kilökte a súlyt. Ig megérezte magán Bennett nővér tekintetét.
– Én nem kárhoztatnálak, ha végeznél magaddal – szólalt meg az asszony hirtelen. – Mire itt az ebédidő, én is majdnem mindennap készen állok az öngyilkosságra. Utálom, amilyen pillantásokkal az emberek méregetnek. Meg a hátam mögött elpusmogott leszbikus vicceket. Tudnám használni azt a kötelet, ha neked nem kell.
Mould fújtatva kinyomta a súlyt. – Állandóan Merrin Williamsen jár az eszem. Főleg miközben az anyját döngetem. Tudod, Williams anyuka nagyon sokat dolgozik a templomban manapság. Leginkább négykézláb. – Elvigyorodott a gondolatra. – Szegény asszony. Szinte mindennap imádkozunk együtt. Általában a te halálodért.
– De maga… maga szüzességi fogadalmat tett – mondta Ig.
– Fogadalom, bonyodalom. Szerintem Isten már annak is örül, ha nem a ministráns gyerekeket zargatom. Ahogy én látom, Mrs. Williamsnek vigaszra van szüksége, márpedig a férjétől, attól a négyszemű balféktől biztos nem kapja meg. Úgy nem, ahogy tőlem.
– Valaki más akarok lenni – szólalt meg Bennett nővér. – Meg akarok szökni innen. Azt akarom, hogy valaki szeressen. Szerettél engem valaha is, Iggy?
Ig nagyot nyelt. – Hát… azt hiszem. Tulajdonképpen.
– Le akarok feküdni valakivel – folytatta Bennett nővér, mintha Ig meg sem szólalt volna. – Azt akarom, hogy valaki átöleljen esténként az ágyban. Nem érdekel, hogy férfi vagy nő. Nem érdekel. Nem akarok egyedül lenni többé. Néha legszívesebben kiüríteném a templom bankszámláját, és lelépnék a pénzzel. Néha irgalmatlanul vágyom rá, hogy megtegyem.
– Meg vagyok lepve – mondta Mould. – Meg vagyok lepve, hogy senki nem állt elő az egész városban, hogy példát statuáljon rajtad azért, amit Merrin Williamsszel tettél. Hogy kóstolót kapj abból, amit vele műveltél. Azt hinné az ember, valamelyik éjjel csak meglátogat néhány lelkiismeretes állampolgár, hogy sétakocsikázásra vigyenek a vidéki éjszakában. Hogy visszavigyenek ahhoz a fához, ahol Merrint megölted, és fellógassanak rá. Ha már önként nem hajlasz a jóra, és nem kötöd fel magad, még mindig ez volna a legjobb.
Ig meglepve nyugtázta, hogy kezdi elengedni magát, ökölbe szorított ujjai elernyedtek, egyre szabályosabban szedte a levegőt. Mould imbolygó karral kinyomta a súlyt. Bennett nővér elkapta a súlyzó rúdját, és egy csattanással visszahelyezte az állványra.
Ig ráemelte a tekintetét, és így szólt: – Mi tartja vissza? – kérdezte.
– Mitől? – értetlenkedett a nővér.
– Hogy fogja a pénzt, és odébbálljon.
– Isten. Az, hogy szeretem Istent.
– Mit tett magáért Isten valaha is? – kérdezte Ig. – Enyhíti a fájdalmát, amikor az emberek kinevetik a háta mögött? Vagy éppen csak tovább súlyosbítja, hiszen őérte vállalta, hogy egyedül él a világban. Hány éves maga?
– Hatvanegy.
– Vagyis öreg. Majdnemhogy el is késett. Majdnemhogy. Várhat-e vajon akár csak még egy napot?
Bennett nővér a torkához kapott, riadt tekintetű szeme hatalmasra tágult. – Jobb, ha megyek – mondta, aztán sarkon fordult, és elsietett Ig mellett a lépcsőhöz.
Mould atya szinte tudomást sem vett a távozásáról. Alkarját a térdén nyugtatva ült a padon.
– Végzett a fekvenyomással? – kérdezte Ig.
– Még van egy sorozatom.
– Leszek az edzőtársa – mondta Ig, és a fekvenyomó pad végéhez lépett.
Ahogy levette és Mould kezébe adta a súlyzót, a férfi ökléhez súrlódtak az ujjai, és látta, hogy annak idején a húszéves Mould néhány jéghokis csapattársával együtt símaszkot húzott az arcára, és üldözőbe vettek egy autóra való kölyköt, akik az Iszlám Nemzet képviseletében leruccantak New Yorkból, hogy beszédet mondjanak Syracuse-ban a polgári szabadságjogokról. Mould és cimborái leszorították a kölyköket az útról, és baseballütőket lengetve bekergették őket a fák közé. A leglassabbat elkapták, és nyolc különböző helyen eltörték a lábát. Évekbe telt, mire járókeret nélkül közlekedhetett.
– Maga és Merrin anyja… tényleg azért imádkoznak, hogy meghaljak?
– Többé-kevésbé – mondta Mould. – Igazság szerint Mrs. Williams leginkább akkor emlegeti Istent, amikor a faszomon lovagol.
– Tudja, hogy miért nem sújtott le rám Isten? – kérdezte Ig. – Tudja, miért nem válaszolta meg Isten a fohászait?
– Miért?
– Mert Isten nem létezik. A maga fohászai nem többek néhány elsuttogott szónál egy üres szobában.
Mould erőlködve kinyomta és visszaeresztette a súlyzót. – Baromság.
– Soha nem is volt senki odafent. Az egész egy nagy hazugság. Maga az, akinek használatba kéne venni azt a kötelet.
– Nem – mondta Mould. – Nem tudsz rávenni ilyesmire. Nem akarok meghalni. Szeretem az életemet.
Ig számára ezzel kiderült, hogy csak olyasmire veheti rá az embereket, amit eleve meg akarnának tenni.
Mould nyöszörögve grimaszolt, de nem bírta még egyszer kinyomni a súlyzót. Ig elfordult a fekvenyomó padtól, és a lépcső felé indult.
– Hé – szólt utána Mould. – Kéne egy kis segítség.
Ig zsebre vágta a kezét, és fütyülni kezdte a „When the Saints Go Marching In”-t. Egész délelőtt először érezte jól magát a bőrében. A háta mögött Mould fújtatva kínlódott a súly alatt, de Ig vissza sem pillantva nekivágott a lépcsőnek.
Az előtérben Bennett nővér sietett el mellette. A nő piros nadrágot viselt, és gyermekláncfűmintás ujjatlan pólót, a haja a feje tetején összefogva. Ig láttán megtorpant, és majdnem elejtette a kézitáskáját.
– Hát elmegy? – kérdezte Ig.
– Igen, de nincs… Nincs autóm – mondta a nő. – Elvinném a templomét, csak félek a lebukástól.
– Kitakarítja az egyházközség bankszámláját. Egy kocsi ide vagy oda, mit számít az már?
A nő hosszan rámeredt, aztán előrehajolt, és megcsókolta a szája sarkánál. Az ajka érintéséből Ig megtudta, milyen visszataszító hazugsággal csapta be az anyját kilencévesen, és tudomást szerzett a szörnyűséges napról, amikor a nővér hirtelen felindulásból megcsókolta tanítványát, egy Britt nevű tizenhat éves szépséget. Ig látta és megértette mindezt, és fütyült rá.
– Isten áldjon – mondta Bennett nővér.
Ezen muszáj volt nevetnie.