Elrabolt jövő

Egy

EgyNasszer és Mahmud divatos és márkás acélszürke öltönyben, tökéletesre borotválva, modern frizurával, aktatáskával a kézben, görgős bőröndöt húzva maguk után, indultak a bejrúti Rafic Hariri nemzetközi repülőtér taxidrosztja felé. Fiatal és sikeres arab üzletembereknek látszottak. A QR–420-as Doha–Bejrút járattal érkeztek Katarból. A látszat ellenére azonban nem voltak üzletemberek. Igaz, kiválóan beszélték az arabon kívül az angol és a héber nyelvet is, de rendelkeztek olyan képességekkel, amik rejtve maradtak az egyszerű szemlélő elől. Az orosz hadsereg olyan kiképzésben részesítette őket, mint a saját speciális katonáit, bár akkor még a szír hadsereg fiatal hírszerzőtisztjei voltak, csak később csatlakoztak az ISIS kötelékéhez. Küldetésen voltak, ami itt kezdődött, és az Eufrátesz partján ér majd véget. Ez a küldetés mindent megváltoztat, és fenekestül felforgatja a teljes nyugati világot.

A két harcos feladata az iszlám jövőbeni vezetőjének hazaszállítása, hogy az a megfelelő ismereteket megszerezve a teljes muszlim világ élére álljon, és leszámoljon minden más vallással és kultúrával.

Az öreg, fekete-sárga Volkswagen Passat Airport taxi koszos volt, büdös és kellőképpen rozzant ahhoz, hogy ne keltsen feltűnést a nyári hőségben vibráló bejrúti forgalomban. A két elegáns férfi a Mina El Manarához vitette magát. Itt a jachtkikötőben kellett találkozniuk a kontaktszeméllyel, Majeddel, aki ellátja őket fegyverrel, és átadja nekik azt a negyven láb hosszú tengeri, motoros jachtot, amivel megközelíthetik az akció helyszínét, majd villámgyorsan elmenekülhetnek. Ha elfogják őket, az egyenlő a halállal.

Két ISIS-kommandós Tel-Avivban nem sok jóra számíthatott. Még akkor sem, ha tökéletesen hamisított francia diplomata-útlevéllel érkeztek, mint francia állampolgárok.

* * *

Majdnem egy év telt el azóta, hogy felszálltam az izraeli légierő gépére, és elhagytam a ramsteini légibázis légterét. Emlékszem, ültem a gépen, és nyalogattam a sebeimet. Na, nem a vérző sebeimre gondolok, azok nem érdekeltek, majd begyógyulnak. Sokkal inkább voltam kikészülve attól, hogy egy féreg a sírból is visszanyúlva kitépte a szívem. Megölte a nőt, akit…, és megölte a barátaimat. Néztem a kis Sabrit, ahogy mellettem ülve aludt, de még álmában is szorította a kezem. A kis tökös nagyon bátran viselkedett. Ha lenne fiam, arra vágynék, hogy olyan legyen, mint ő. Akkor hasított belém a felismerés, hogy már van egy fiam. Sabri az. Csak én maradtam neki. A nagyszüleihez nem mehet, mert mint kiderült, a kedves nagypapa másodállásban dzsihadista szabadságharcos és véresszájú ISIS-vezető. A nagymama meg – gondolom – egy tipikus arab asszony, aki olyan, mint a kocsi hátsó szélvédőjén kibámuló bólogató műkutya. Ha ugyan nincs belőlük még három a papának. Nem hiszem, hogy ebben a közegben kellene felnőnie, valahol a kecskeszaros sivatagban bujkálva. A gépről műholdas telefonon felhívtam anyámat, akit arra kértem, hogy legyen a Ben Gurion reptér katonai várójában, mire leszállunk. Természetesen számíthattam rá, mint mindig. Előre kellett néznem. Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy a múltba révedve depresszióba essek. Előre kellett néznem, és menetelni tovább az utamon. Annyi a különbség, hogy ezen az úton többé nem leszek egyedül. Sabri mellettem lesz, amíg csak élek. Megszerettem ezt a kis energiabombát a sajátos humorával. Fogalmam sem volt, hogyan tovább, csak azt tudtam, hogy most már nem én vagyok, hanem mi vagyunk. Ben Shai. Amikor ránéztem a csendesen alvó kissrácra, ez a név ugrott be elsőként. Ennek a héber névnek a jelentése fiú és ajándék. Úgy éreztem, Sabri egy ajándék számomra. Ajándék egy nőtől, aki fontos volt. Ajándék, mely ugyan nem pótolhatja az elvesztett társaimat, de enyhítheti a fájdalmam, amit a hiányuk okoz. Sabrinak ez lesz a neve. Ben Shai Bishar. Bishar az én családnevem. Apám a mai napig ízig-vérig drúz. Felvettem ugyan a zsidó vallást, de a nagyszüleimtől mindent megtanultam, amit nyaranta meg lehetett. Ismerem a drúz vallás alapelveit. Hisznek a lélekvándorlásban, igaz, teljesen másképp, mint a buddhisták. Szerintük a lélek csak emberbe költözhet a test halála után, és ez is csak hétszer ismétlődhet meg. Szerettem volna hinni, hogy a szerelmem lelke is új testben éled fel. Az iszlámot is apám tágabb családjában ismertem meg. Képben voltam mindennel. A rituálék, a történetek a kisujjamban voltak, nem lehetett sarokba szorítani. Amikor leszálltunk, Sabrit, azaz Bent az ölemben vittem ki a terminálba. Anyám nem tudta mire vélni a dolgot. Amikor beültünk a kocsiba a még alvó gyerekkel, csak annyit kérdezett, hogy jól meggondoltam-e a dolgot.

– Még egy rohadt kutyád sem volt életedben, mesüge. Igazi genetikai csoda vagy! Egy kéthetes kapcsolatból született egy ötéves fiad! Ez egy embergyerek. Hogy akarsz gondoskodni róla? És ha nem bírja a hajódat, és egész nap hányni fog a hullámzástól?

– Majd te segítesz – vigyorogtam teljes pofával, és próbáltam meglágyítani Sára szívét, mint már annyiszor.

– Rendben. De van egy kikötésem. Nem hordod nekem haza az összes elárvult kis arab kölyköt, mert nem vagyok egy Teréz anya.

– Megígérem. Sokkal jobban tudod, hogy mi kell neki, mint én. Engem is felneveltetek az öreggel.

– Na hiszen! A neveltetésed hagy némi kívánnivalót maga után. És ha jól látom, most kezdhetem elölről – mosolygott rám a világ legcsodálatosabb édesanyja.

Két hetet töltöttünk nála. Nekem az akció utáni adminisztráció vitte el az időm nagy részét. Elmentünk Ron és Gideon temetésére. Próbáltunk vigaszt adni a családjaiknak, láthatóan mérsékelt sikerrel. Ezalatt anyám vigyázott Benre. Apám is kereste a fiú társaságát. Szinte megfiatalodott Beni közelében. Anyám egy arabul beszélő szakemberhez vitte, aki segített neki feldolgozni az anyja elvesztését. Kissrác volt ugyan, de nem hülye. Azonnal felfogta, hogy soha többé nem láthatja az anyját. A szívem is beleszakadt, amikor éjjel sírva állt az ágyam mellett, és szólt, hogy fél egyedül. Hála az égnek, mellettem el tudott aludni. Issur tanácsára kivettem egy év szabadságot. Egy kerek évet. Az elmúlt években nem voltam szabin. Nem mintha nem lett volna rá igényem, csak nem volt rá lehetőségem. Ezek a bronzolajos harci tevecsődörök nem tették lehetővé. Majd minden napra jutott valami munka. A napjaim többségében meg úgyis az Albatrossra mentem haza, ami számomra maga a szabadság. Nem panaszkodtam, és most nagyon jól jött a felgyülemlett szabadidő. Nem mondom, hogy könnyű volt, de Ben nagyon gyorsan tanult héberül, és pár hónap alatt megszokottá vált számára az új élete. Szinte észrevétlenül kezdett el héberül gondolkodni. Először csak játék közben használta az új barátaival, majd egyre sűrűbben. Anyám tanácsára azonnal bedobtam a mély vízbe. Iskola-előkészítőbe vittem, hasonló korú gyerekek közé. Nem volt vele baj, azonnal beilleszkedett.

Miután hazaköltöztünk a hajóra, kialakítottuk a közös kis életünket. Ben járt az előkészítőbe, aztán dzsúdóedzésre vittem, ahogy régen az apám engem. Sokszor hurcoltam a barátaihoz. Liat is kivette a részét Ben neveléséből. Nagyon sokat volt velünk a hajón. Talán fél évvel a visszaérkezésünk után történt.

Nem volt betervezve. Átjött Benihez és hozzám a hajóra. Kellemes este volt.

Miután a zsebtornádót letettük aludni, magunkhoz öleltünk egy palack bort, ültünk a fedélzeten, és a naplementét néztük. Kellemes zene szólt, talán Mariami, amit a sirályok vijjogása tört csak meg néha. A vörösbor persze a fejünkbe szállt. Nem emlékszem már, hogy ki kezdeményezett, csak arra, hogy a könnyű nyári ruha lesiklott Liat válláról, és a következő pillanatban már a karomban tartottam, és csókoltam a feszes testét. Külön figyeltem minden egyes sebhelyre, amiket mint ereklyéket viselt magán. A kiképzés és a bevetések nyomot hagytak rajta. Elképesztő illata volt. Faltam a nedveit a hajlataiból. Nem tudtam betelni vele. A hajlékonysága, a nőiessége teljesen rabul ejtett. Olyan szenvedély kerített a hatalmába, amit nagyon régen éreztem már. Süheda halála óta még csak nem is gondoltam nőre. Most meg ez a félistennő kényeztet és birtokol teljesen. Nem tudtam visszafogni magam. Szenvedélyesen csókoltam, nyaltam minden porcikáját a lábujjától a nyakáig. Megszűnt létezni az idő. Nem emlékeztem, mikor ült rám és fogadott magába, csak hagytam, hogy a testünk a kis hullámok ritmusára egybeforrva jusson el a végkifejletig. Szinte ájultan ernyedt a mellkasomra. Csókolóztunk, mintha fel akarnánk falni a másikat, mint mikor nem tudsz betelni a csodával, amit kaptál. Liat felült, én még keményen tartottam magam benne, mire azt mondta: szeretlek, és az életben nem szabadulsz meg tőlem. Nevettem, mert eszem ágában sem volt szabadulni tőle. Olyan érzések árasztottak el, amik mindent felülírtak. Múltat, jelent, sőt irányt adtak a jövőnek is. Végigsimítottam ágaskodó mellét, és csak annyit mondtam: szavadon foglak. Liat rám feküdt, és szorosan tartottuk egymást még sokáig. Összeforrva aludtunk el.

Liat ezután szinte mindennap velünk volt. Nem mondtuk ki még, de kezdtünk családot alkotni, akaratlanul is.

Liat valódi anyja lett a kis Beninek. Ő is megváltozott. A megfontolt, de szilaj katona meglágyult, ahogy a kissrác közelébe került. Anyai ösztönök robbantak a felszínre. Sokat ugrattam azzal, hogy amint átlép a dokkról az Albatross fedélzetére, a bal melléből gejzírként tör elő a tej. Persze kiröhögött, és próbálta tagadni a tagadhatatlant. A dolgok fontossági sorrendje is megváltozott. A gyerek került az első helyre. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz mind a hárman.

Liat ugyan néha hetekre eltűnt, de persze én mindig tudtam, hogy merre jár. Sokszor kísértem figyelemmel aggódva az akciókat Issur mellől az irányítóban. Ahogy telt az éves szabadságom, egyre inkább vágytam vissza a terepre. Persze nem hagytam el magam. Mind fizikálisan, mind mentálisan a topon voltam.

Május végi csendes péntek este volt. Meghívtam Liatot a tengerparti Manta Ray étterembe megünnepelni, hogy fél éve részese az életünknek.

A legjobb tengerihal- és ráktálat ott lehet enni egész Tel-Avivban. Sabbatkor a szüleimet nem akartam terhelni azzal, hogy az energiabomba Benit rájuk szabadítom. Tudom, hogy imádják, de már nem fiatalok. Kell nekik is idő, hogy kicsit elmélyedjenek, megpihenjenek. Anna, a bébiszitter hét órakor érkezett az ütött-kopott kis fehér Peugeot 206-osával. Pontos volt, mint mindig. Ben nagyon szerette.

Nem sokszor hagytam magára, de olyankor csak Anna jöhetett szóba. Egyetemista volt. Vidám, élettel teli. Nem nagyon öltöztem ki a vacsorához, a megszokott vászonruháimban voltam, Liat viszont lélegzetelállító volt a nyári koktélruhájában, ami sokkal inkább sejtetni engedte tökéletes idomait, mint látni engedte őket.

Beültünk a kocsimba, és elindultunk az étterem felé. Kellemes este ígérkezett. Liat vidáman sütkérezett a figyelmem középpontjában, élvezettel nyugtázta a bókjaimat és az étterem férfi vendégeinek lopott pillantásait.

A teraszon foglaltam asztalt, a tenger alattunk hullámzott, morajlása kellemesen andalító volt, a halk zene sem nyomta el. Az étel nem okozott csalódást, isteni volt, mint mindig. Igen kellemes hangulatban telt az este, még táncoltunk is a vendéglő teraszán kialakított parketten. A sirályok vijjogása, a langyos szél, a finom édes bor segített levetni a gátlásaimat. Azt szerettem volna, ha ez a mámorító este sohasem ér véget. Főleg nem úgy, ahogy valójában véget ért.