Elrabolt jövő

Kettő

KettőNasszer és Mahmud a kikötőben azonnal megtalálták a hajójukat, egy hófehér Ilver Mirable 41 láb hosszú motorost. Tizen-pár éves, kényelmes, nem feltűnő luxushajó, két kabinnal, két fürdővel és vécével. Ez számukra nem volt lényeges. Sokkal inkább az, hogy a hajó rengeteg tárolóhellyel bírt, ahová bármit vagy bárkit el tudtak rejteni, és erős motorral volt felszerelve, hogy a parti őrség hajóit maga mögött hagyja.

Miután a hajót átvették Majedtől, elrejtették a fegyvereiket. Felhúzták a francia lobogót, és azonnal a nyílt tenger, a nemzetközi vizek felé vették az irányt, hogy minél gyorsabban elérjék a céljukat. Nasszer bekapcsolt egy kis berendezést, ami a többi hajó radarját zavarta, így a parti őrség sem tudta őket beazonosítani. Mahmud vezette a hajót. Amikor a Dolphin elérte az izraeli vizeket, a part felé fordult, és hatalmas tempóval közeledett a kikötő irányába. Lassan alábukott a nap. A két katonának még ma este akcióba kellett lépnie. A kikötőben dolgozó arab segítőjük műholdas telefonon jelezte, hogy a célpont egyedül van. Azaz majdnem egyedül. A Dolphin orra magasra ágaskodva szelte a habokat, és fél órán belül feltűntek Tel-Aviv toronyházai.

A terveknek megfelelően Mahmud a hajón maradt, felengedett egy kis méretű drónt, és feltérképezte a mólót, valamint annak környékét. Nasszer a kikötőmesterhez ment, és rendezte a kikötői díjat. Mire visszaért a hajóra, már a drón is a fedélzeten pihent.

– Na, mi a helyzet? – kérdezte, és felbontott egy hideg Pepsit.

– A gyerek és egy fiatal nő van a hajón. A fedélzeten ülnek, a nő olvas, a gyerek hallgatja. Amíg nem sötétedik be teljesen, addig kell lépni. Nagyon közel vannak. Mindössze hat hajó választ el tőlük.

– Oké. Akkor csináljuk. Ne húzzuk az időt. Vedd elő a fegyvereket, de csak két pisztolyt hangtompítóval, és hozd az injekciókat is. Amikor felkapcsolják a világítást a Marinában, akkor indulunk. Húsz perc – szólt Nasszer, és nagyot kortyolt az üdítőjébe.

– A nővel mi legyen? – kérdezte Mahmud.

– Nem nő az, csak egy fiatal lány – mondta Nasszer, aki éppen a drón által készített felvételt nézte. – Ha ellenkezik, meghal, ha nem, elhozzuk magunkkal szórakozni.

Ahogy felkapcsolódtak a kikötő automata lámpái, és kadmiumsárga fénybe borították a mólókat, a két katona elindult, hogy elvégezzék a rájuk bízott feladatot.

* * *

A vacsora végeztével visszaindultunk az Albatrossra. Még be sem sötétedett, de a bébiszitter miatt korán vissza kellett érnünk. A katonai zöld szolgálati Jeep Wranglert bekormányoztam a kikötő bejárata elé, és sajnálattal láttam, hogy a parkolóhelyem megint elfoglalta valami nyomorult funkcionális analfabéta. Ki van írva a rendszámom! Hiába fizettem a borsos helypénzt, nem volt nap, hogy valami gyökér ne parkolt volna a helyemre. Liat látta rajtam, hogy kezdek bepöccenni.

– Ne stresszelj! Tegyél ki. Bemegyek előre, hogy Anna el tudjon indulni időben. Parkolj le, és siess, mert mocskos terveim vannak veled – huncutul kacsintott, megnyalta húsos ajkát, és egy pillanat alatt kiszállt a kocsiból. Néztem a távolodó alakot, kislányos, mégis elképesztően nőies volt a kis koktélruhában és magas sarkú cipőben. Szédületes. Arra gondoltam, hogy egy órán belül nagyon csúnyán elkényeztetem ezt a testet.

Kikanyarodtam a kikötői parkolóból, és a közelben lévő edzőterem előtt kerestem üres helyet. Bő tíz perc vagy negyedóra lesz, mire visszaérek a hajóra. Szép este volt, nem siettem, mert tudtam, hogy az, amire annyira vágyom, megvár. Csak az enyém!

Megcsörrent a telefonom. Még ez is. Issur hívott.

– Shalom, Dov!

– Shalom! Mi az, Issur, nem tudsz aludni? – kérdeztem nevetve.

– Be tudnál jönni az irodámba most azonnal? – hallottam a hangján, hogy igen fontos dologról van szó.

– Liattal ünneplünk. Nem pont így terveztem az estét. Esküszöm, ha ma nem kapom meg, akkor a te testeddel kényeztetem magam! – lihegtem a telefonba.

– Most tettem le a telefont, vele beszéltem. Elkértelek tőle, te hősszerelmes. Megelőztem a bajt. Voltam nős, tudom mi a kín! A testem meg hagyd ki a játékból. Ha árulnám sem kapnék érte egy lyukas sékelt sem. Te nem undorodsz semmitől? – nevetett bele a telefonba.

– Fél óra, és ott vagyok. De ha nem olyan fontos a dolog, akkor felnégyellek.

Valóban fontos dologról volt szó. Feladta magát egy arab szélsőséges, Abu Mesal, aki csak velem volt hajlandó beszélni. Egyszer már elfogtam, de egy fogolycserével kiszabadult. Persze ott folytatta a gyilkolászást, ahol abbahagyta. Most némi készpénzért és a családja Belgiumba menekítéséért információkat akart átadni nekünk. Nem értem, ezek a turbánosok néha olyan körülményesek tudnak lenni. Egészen addig tolják a dzsihádot, amíg az asszony másként nem dönt. Viszont így megtudtuk annak a terroristaalagútnak a pontos helyét, ahol átdobták őt és a csapatát Izraelbe. Az alagutat sebtében aláaknázta egy utászcsapatunk, és berobbantottuk, a többi információt pedig átadtuk ellenőrzésre az elhárításnak. Élőben nézhettem végig a robbantást, viszont hajnalodott, mire végeztem. Az arabot némi készpénzzel elengedtük, hogy a családját a találkozási pontra tudja vinni.

Visszamentem a még sötét kikötőbe, titkon abban reménykedve, hogy fel tudom ébreszteni Liatot és a benne szunnyadó nőstényállatot. Imádtam a testét, imádtam az odaadását. Olyan nő volt, aki elvette, amit akart. Tudta, mi jó neki, és a tudomásomra is hozta. Nem volt az a tengericsillag-típus, aki szétvetett kezekkel és lábakkal hagyja, hogy elvégezd a melósabb részét a dolognak. Aktív volt és kreatív. Aranysunának hívtam, amikor egymás között voltunk, és komoly függőséget okozott.

És láss csodát, ezúttal a helyem a parkolóban szabad volt. Kiszálltam, és elindultam a hajómhoz. A friss tengeri levegő az arcomba csapott, egyáltalán nem voltam álmos. Félúton járhattam, amikor igen rossz előérzetem támadt. Nem tudtam megindokolni, hogy mi okozta, de olyan volt, mint amikor a koszos frankfurti utcákon sétálva biztosra vettem, hogy figyel valaki. A gerincemen végigfutó jéghideg érintés egy pillanat alatt szertefoszlatta a vágyaimat.

Megszaporáztam a lépteim, de a rossz érzésem csak erősödött. A kikötőmester irodájában égett a lámpa, de ahogy elhaladtam az ablaka előtt, nem láttam bent senkit. Az öreg ebben az időben mindig a kanapén fekszik cipő nélkül, és a hajnali műsort nézi a televízióban, vagy hortyogva alszik. Az ablakból pont rálátni. Továbbmentem az Albatross felé, a hajók csendesen ringtak a vízen, amikor megláttam a kikötőmestert.

Az egyik hajó előtt feküdt a mólón, egy kis gumicsónak takarásában. Odarohantam hozzá, de már nem tudtam rajta segíteni. Főbe lőtték. Tiszta, profi munka. Az egyenruhájának fehér inge csupa mocsok lett, ahogy a saját vérének feketére alvadt tócsájában feküdt.

Előkaptam a pisztolyomat, és ahogyan azt a kiképzések során tanultam, óvatosan, csendben, a fegyver csövével a tekintetemet követve megközelítettem a hajómat. A közvilágítás sárga fényében a hajó csak egy sziluett volt, még fény sem derengett rajta. Felléptem a fedélzetre, és azonnal tudtam, hogy hatalmas baj van. Mindenütt vér fogadott. Óvatosan, mindig előre célozva lépdeltem előre, hogy meg ne csússzak a vértócsákban. Nem kellett lámpa, ismertem a hajóm minden zegzugát.

Hirtelenjében nem tudtam mire gondolni. Az évtizedes rutin dolgozott bennem. A szívem kalapált, meg kellett nyugodnom. Beni, Liat, Anna. Óvatosan átkutattam a hajót. Senki sem volt már ott rajtam kívül. Gyorsan felkapcsoltam a hajó fényeit, és magamhoz vettem a kis Maglite lámpám. A vérfoltot vizsgáltam meg ezután. Találtam két üres fecskendőt, az egyiknek a tűje meg volt hajolva, feltehetően csontot ért.

Nem friss, fröccsenéses vérnyomok mocskoltak be mindent. Ütőeres vérzés. De kinek a vére? Lenéztem a lámpám fényénél a hajókorlát mellett, és megláttam Annát.

Arccal lefelé lebegett a vízen, félig fennakadva a hajókötélen. A fél pár cipője mellette lebegett. A feje teteje hiányzott. A lámpám fényénél láttam, hogy apróhalak tucatjai csipkedik a sebszélet és az agyának a maradékát.

A nyakán szintén egy hatalmas seb tátongott. Anna megvan, de hol vannak a többiek? Azonnal elővettem a telefonom, és Issurt hívtam.

– Szevasz, főnök! Baj van. A bébiszitterem halott, Beni és Liat eltűntek. Azonnal küldj valakit a hajómra. Feltehetően elrabolták őket.

– Ne csinálj semmit, azonnal indulok egy csapattal! – jött a válasz. Semmi felesleges kérdés, semmi akadékoskodás.

Itt és most nem tehetek semmit. Meg kell várnom, míg Issur és a csapat ideér. Azon agyaltam, mekkora geci lehettem előző életemben, ha ilyen keményen oszt az élet. Először Süheda és a barátaim, most pedig Beni és Liat… De ők még élnek. Érzem. Nem adom fel a reményt, és megtalálom őket, erre esküszöm. A fájdalom marcangolta a belsőm, és lenyelhetetlen gombóc táborozott a torkomban.

Hónapokkal később láttam azt a videót, amit az a féreg al-Rakka feltöltött a netre Süheda megszégyenítéséről és kivégzéséről. Nem véletlenül akadtam bele. Kerestem. Tudni akartam, hogy történt. Olyan érzésem volt, hogy nem tudom lezárni, ha nem látom. Ha meghal valakid, amíg nem látod a nyitott koporsóban az élettelen testét, nem hiszi el az agyad, hogy ez megtörténhet. Hát, én is így voltam ezzel.

Az egy évvel ezelőtti frankfurti akcióban szerelmes lettem egy arab nőbe, aki az ellenségnek dolgozott, ha csak közvetlenül is. Süheda egy valóra vált álom volt számomra, de a kettőnk története rémálommá változott. Bele volt kódolva a halál. Nem tudtam, hogy az enyém vagy az övé, de az esélyesebb forgatókönyv vált valóra, és Süheda meghalt. Később remegve néztem végig, ahogy megkínozzák. A lefejezett, levizelt, meggyalázott holttestet nézve olyan éktelen düh kerített a hatalmába, hogy ölni tudtam volna. Inni a vérét ennek a tetves bandának. Egyenként kínozni halálra mindet. Primitív, gyilkos indulatok hatalmasodtak el rajtam, viszont ettől a pillanattól fogva tudtam, hogy Süheda biztosan és végleg elment. Látnom kellett az utolsó perceit, hogy le tudjam magamban zárni a történetünket. Itt volt az ideje, hogy gyorsan összekapjam és gatyába rázzam a lelkem.

Ebben a pillanatban láttam meg a kék lámpák fényét, ahogy szanaszét szaggatták a tel-avivi éjszaka sötétjét.

Issur érkezett. Katonai zöld dzsipek jöttek, szépen sorban, pont olyanok, mint az enyém. Vagy húsz katonai kocsi. A kikötőt körbezárták. Issur jött elöl, mögötte a csapat.

– Jól vagy, Dov? – tette fel a hülye kérdést, amit bárki más is feltenne.

– Nem, baszki, faszt vagyok jól, sőt, kurvára nem vagyok jól. Nézz szét. Olyan a hajóm, mintha egy sakter vágóhídja lenne. Anna a hajóm mellett tempózik szétlőtt fejjel. Még szinte gyerek volt. Beni és Liat sehol. A kikötőmester szintén halott. Rohadtul nem vagyok jól. Vissza akarom szerezni a családomat.

– Van valami ötleted, ki tehette? – kérdezte Issur.

– Szerinted mennyire véletlen és életszerű, hogy ez a gyökér hádzsi pont ma akart a szent harcosból álszent árulóvá átvedleni? Sokkal inkább volt ez egy elterelő művelet. El akartak csalni a hajóról. Szerintem ez az egyetlen épkézláb nyom, amin elindulhatunk. Így is többórás előnyük van. Adj pár embert, és előkerítem a föld alól is ezt a férget. – Issur elgondolkodott, és rágyújtott egy cigarettára. Látszott rajta, hogy hajlik elfogadni az elméletemet. Mereven nézte a hajóm árbócát, amikor is bólintott.

– Viheted a csapatod – szólt, és a rádióért nyúlt.

Tudtam, hogy ez mit jelent. A szabadságom ellenére sem engedtem el annak a csapatnak a kezét, amelynek a vezetője voltam. Most ugyan Sion vitte a napi ügyeket, de én voltam az egyes. Ron és Gideon helyére kaptunk két kommandóst. Fiatalok voltak és kemények. Nadav és Natan. Jártasak minden speciális technikában, ami a munkánkhoz kell. Rendelkeznek azokkal a képességekkel, ami kiemeli őket a közkatonák közül. Tisztában vannak az iszlámmal, de minden porcikájukban zsidók. Tökéletesen beszélnek arabul, Nadav több dialektust is anyanyelvi szinten bír. És ami a leglényegesebb, profi gyilkosok. Két fiatal srác, akinek a csapat az élete, mi vagyunk a családja. Liat mintha a testvérük lenne. Személyes ügyként fogják kezelni a felkutatását, akárcsak én. Számomra ez volt talán a legfontosabb, mostantól nem léteznek számomra szabályok. Amíg haza nem hozom őket, én hozom a szabályokat.

– Köszönöm! Telefonálok egyet, addig rendeld ide őket, kérlek – mondtam Issurnak, aki csak bólintott.

– Már úton vannak a jaffai központba.

Fel kellett hívnom egy emberem, hogy megtaláljam Abu Mesalt, akinek belesétáltam a csapdájába.

Hála a munkámnak és a családi ismeretségeknek, olyan kapcsolati hálóval rendelkeztem, hogy nem jelentett problémát megtalálni valakit sem Izraelben, de talán még Gázában sem. A palesztin elhárítás vezetőjét, Nasser al-Abadit ugrasztottam ki az ágyából. Sokszor dolgoztunk már együtt, Issur is napi kapcsolatban állt vele. Kisebb szívességeket tettünk egymásnak. Amit most én kértem, az nem szívesség volt, inkább ultimátumnak hangzott. Ha nem akar nagyon gyorsan ellenséges áldozattá válni, akkor előkeríti nekem Abu Mesalt, ha kell, a föld alól is. Elmondtam pár szóban, hogy mit akarok tőle, majd bontottam a vonalat. Lassan kelet felől kezdett az ég alja szürkére, majd világoskékre változni.

A narancs fényeket már a hajómtól távol, a kocsiban láttam meg, ahogy a bázisunk felé vezettem.

* * *

A csapat ott várt rám a földszintes öreg épületben, amit hatalmas, kopottszürke vaskapu választott el a külvilágtól. Bent minden megtalálható volt, ami számunkra kellett. Az országom nem fukarkodott, ami a hadi kiadásokat illette.

Amikor beléptem a pihenőbe, a többiek már bent dohányoztak, és itták az elmaradhatatlan méregerős feketét. Sion odajött, átölelt, és persze szokásához híven nem mondott semmit. Tudtam, mit gondol, nem volt egy szószátyár faszi. Nadav magas, vékony, a húszas évei végén járó férfi volt, inas, szálkás. Fehér póló volt rajta, egy farmer, és az elmaradhatatlan pisztolya hátul, az övén lévő belső tokban. Fekete haját hátrafésülte, valami olajtól vagy zselétől csillogott. Ápolt fekete szakálla és filmsztáros mosolya kellően szimpatikussá tette. A katonai kommandótól került át hozzánk. Kiváló képességei, mentális felkészültsége és személyes érintettsége miatt került kiválasztásra. A toborzóink nagyon értették a dolgukat. Natan mintha a testvére lett volna. Esküszöm hasonlítottak, bár ez lehet csak annak volt köszönhető, hogy Natan is fehér pólóban és farmerben volt, és mindketten körülbelül száznyolcvan centisek voltak. Ő harmincas, határozott arcélű férfi volt. Az elmaradhatatlan szakáll mellett egy borzasztóan sűrű, de nagyon rövid fekete hajkoronát tudhatott a magáénak. Mint egy bukósisak, úgy simult a koponyájára. Napbarnított bőrük elárulta, hogy sokat mozognak terepen, nem irodakukacok. A szakáll ebben a közegben meg szinte kötelező volt. Ha át kellett menni Ciszjordániába, esetleg Gázába, egy szakállas férfi sohasem volt olyan feltűnő, mint egy borotvált arcú.

Töltöttem magamnak én is a gyilkos feketéből, és gyorsan felvázoltam a helyzetet. Mind a hárman egyetértettek velem abban, hogy Abu Mesal a helyzet kulcsa, és bele kell törnünk ezt a kulcsot a zárba.

Kezdtük előkészíteni a fegyvereket és a felszerelést. Igaz, nem tudtuk, mire számítsunk. Városi harcra, vagy hetekig tartó sivatagi menetelésre. Minden eshetőségre próbáltunk felkészülni. Éppen az utolsó Rafael Spike–SR vállról indítható, harckocsik ellen bevethető rakétát tettem fel az egyik kocsira, amikor megcsörrent a telefonom, al-Abadi jelentkezett. Még nem telt el négy óra, és máris van eredmény?

– Szálem alejkum, Dov!

– Alejkum szalám, al-Abadi! Máris jó hírekkel szolgálsz? – vágtam a közepébe, miközben leültem a kocsi fellépőjére, és rágyújtottam.

– Hát, hogy a hír jó vagy rossz, azt majd te eldöntöd.

– Megtaláltad, akit keresek? Mikor beszélhetek vele? – kérdeztem mélyre szívva a füstöt.

– Az a helyzet, hogy Abu Mesal már senkivel sem beszél. Sajnos meghalt a kihallgatásakor.

– Meghalt? Ember! Nem azt kértem, hogy öld meg, hanem azt, hogy hozd el nekem.

– Sajnálom, de az embereim némileg túltolták a dolgot, és kicsúszott a kezükből az irányítás. Az orvosaink próbálták megmenteni, de a szíve nem bírta az elektrosokkot. A kihallgatása viszont eredményesnek mondható. Sok olyan információt elmondott, ami a segítségedre lehet. Mikor tudunk találkozni?

– Azonnal indulok az irodádba – vágtam rá, és elpöcköltem a cigit.

– Inkább valami semleges helyen találkozzunk. Legyen inkább Jeruzsálemben a Holy Cafe, mondjuk másfél óra múlva?

– Faszt. Minden perc számít. Ha Jeruzsálemben vagy, akkor indulj el Tel-Aviv felé, félúton találkozunk a pályán az utolsó lehajtónál, mielőtt az egyesről rámennél a hatos útra.

– Értettem. Bő fél óra, és ott vagyok.

Intettem Sionnak, hogy hozza a kocsit. Beültünk, és irány a találkozó. Bár imádtam Jeruzsálemet, mert olyan volt, mintha visszarepültem volna a történelemben kétezer évet, de örültem, hogy nem kell odáig elautóznom. Minden percet veszteségként éltem meg. Az úton arról beszélgettünk, hogy talán még van jó esetben pár óránk a megfelelő infókat beszerezni, mert ha nem sikerül, a nyom kihűl, és soha többé nem látom Liatot és a kicsi Bent.

Anyámnak, Sárának, és apámnak egyelőre nem tudtam elmondani, hogy Beni és Liat eltűnt. Úgy szerették azt a kis tököst, mintha a vér szerinti unokájuk lenne. Teljesen megfiatalodtak mellette. Anyám, aki eddig csak a barátnőivel ült be egy-egy kávéházba péntekenként, úgy szaladt a játszótéren a labda után, hogy nem győzték utolérni. Apám, aki beöregedve kissé mogorvává kezdett válni, ismét kivirult. Nem akartam, hogy kétségbeessenek. Még nem.