Végítélet

2. Tíz évvel később

2.

Tíz évvel később

- Már nagyon vártam ezt a sítúrát - szólt Jennifer, és adott egy puszit a mellette ülő Mike-nak.

- Jennifer, a szüleid nem nyaggattak, hogy miért jössz el egy hétre az érettségi előtt? Az én anyám egyfolytában azzal traktált ilyen koromban, hogy tanuljak többet! - fordult hátra az anyósülésről Valerie.

- Szerencsére nem! Tudják, hogy fel fogok készülni az érettségire, és az is biztos, hogy ezen az egy héten már nem múlik semmi.

Jennifer Wilson, aki időközben bombanővé cseperedett, négy éve kezdett el síelni, amikor a középiskolában elment egy sítáborba. Ettől kezdve minden télen legalább egy hetet a pályákon töltött. Legnagyobb bánatára a családját nem tudta rábeszélni, hogy tartsanak vele, így mindig a barátokkal és az osztálytársakkal ment el valamelyik síközpontba. Ebben az évben már a barátjával, Mike-kal utazott. A fiúval az előző nyáron jöttek össze, bár már évek óta ismerték egymást, hiszen évfolyamtársak voltak a suliban. A fiatalok korábban mindig szervezetten, busszal mentek a kedvenc téli sportjuknak hódolni, az idén viszont úgy döntöttek, hogy Jennifer unokatestvérével, Valerie-vel, valamint annak barátjával, Stevennel utaznak el Frozen Valley-be, ahol egy ismerősük nyaralójában fogják tölteni a hetet.

A társaság egyik tagja sem volt kezdő síelő, Jennifernek pedig különösen jó érzéke volt hozzá. Sokan mondták neki, hogy ha hamarabb kezd el síelni, akár versenyszinten is űzhette volna a sportot. Erre a lány mindig azt válaszolta, hogy „ezt már sohasem tudjuk meg”. Legbelül egy kicsit fájlalta, hogy a szülei nem vitték el kiskorában síelni, mivel titokban arról álmodozott, hogy olimpiai és világbajnok síelő lesz.

A hosszú, hat órás utazást követően, szombaton késő délután érkeztek meg Frozen Valley-be, ahol húsz perc keresgélés után találták meg a nyaralót, ami felülmúlta a várakozásaikat. Annak ellenére, hogy korábban látták már fényképről a házat belülről és kívülről egyaránt, mind a négyen rácsodálkoztak a szépségére. Este szaunázni, majd pezsgőfürdőzni mentek, és a fiatalok azt hitték, hogy ez lesz életük legjobb síelése.

Késő este pénzfeldobással eldöntötték, hogy melyik pár mikor használhatja a pezsgőfürdőt - ahogyan Mike megfogalmazta: „páros időtöltés céljából”. Éjfél körül Jennifer és szerelme fáradtan nyúlt végig az ágyon, és megegyeztek, hogy reggel Mike fog elmenni a pékségbe reggeliért.

- Nyugi, te csak aludj, hogy bírd holnap a tempót a sípályán - tette hozzá vidáman Mike, aki többször mondta már a barátnőjének, hogy ez lesz élete egyik legkellemesebb hete.

- Oké, de te is készülj, mert nagyon jó formában érzem magam. A pálya csodás, a múlt héten minden nap szakadt a hó - mosolygott a lány, miközben boldogan legeltette szemét a fiú izmos testén.

- Tudom, hogy milyen sok hó esett, én mondtam neked tegnap! - nevetett a fiú, mert tudta, hogy a barátnője hajlamos arra, hogy közismert dolgokat újdonságnak állítson be. - De a szűz havon való síeléssel csak óvatosan! Tudod, hogy Frozen Valley-ben nem ritkák a lavinák, és a nemrég leesett hatalmas hómennyiség könnyen megindulhat. Én is imádok a pálya mellett, a porhóban síelni, de a következő napokban ezt inkább hagyjuk ki.

Vasárnap reggel ígéretéhez híven Mike már hét óra után megjárta a pékséget, így mindannyian a friss péksütemény illatára ébredtek.

- Jennifer, hogy neked milyen jó dolgod van! - irigykedett Valerie, aki nem volt olyan csinos, mint az unokatestvére, és ez nagymértékben csökkentette az iránta érdeklődő férfiak számát. - Bárcsak Steven is ilyen lelkes lenne, és mindig reggelivel várna otthon! - sóhajtott vágyakozva.

- Nyugi, bébi! Mondtam, hogy holnap reggel én fogok reggelit hozni! - mondta a nem éppen műveltségéről és előzékenységéről híres Steven, miközben egy csésze kávét töltött magának. - Kajáljunk gyorsan, hogy a felvonók indulásakor már ott legyünk, és elsőként csúszhassunk ezen a fasza kis pályán! - bömbölte tele szájjal.

Volt valami, amiben mind a négyen teljesen egyetértettek: minden nap korán akartak felkelni, hogy reggel, amikor még kevesen vannak a pályákon, és azok állapota még tökéletes, az elsők közt tudjanak kimenni a felvonókhoz. A ház félig-meddig pályaszállás volt, mindössze száz métert kellett menniük a síliftekhez, ami reggeli bemelegítésnek tökéletesen megfelelt.

Miközben a pályáig sétáltak, örömmel állapították meg, hogy az idő csodálatos. Egy felhő sem volt az égen, nem fújt a szél, és bár hideg volt, úgy gondolták, hogy a pályák legalább nem fognak megolvadni, és nem fogják délutánra széttúrni. A felvonóba elsőnek szálltak be, így lecsúszáskor ők húzták az első csíkot az éjjel frissen esett havon.

Délelőtt együtt síeltek, és csak a felvonókban pihentek. Dél körül fáradtan ültek le a pálya melletti étteremben ebédelni.

- Nekem megfájdult a térdem - mondta Valerie, miközben a forró csokiját szürcsölte. - Nem szeretném, ha a hét többi napjára lerobbanna a lábam, és nem tudnék tovább síelni. Ebéd után visszamegyek a szállásra - tette hozzá.

- Jól van, te érzed, bébi, hogy mennyit bírsz. Ha nem jó a térded, ne erőltesd! - mondta Steven, és megpuszilta a barátnőjét. - Én még maradok délután háromig, mert az alsó felvonónál egyet fizet, kettőt kap tequila akció lesz. Azt semmiképp nem szeretném kihagyni!

- De nem ám! - vágta rá Mike. - Ha lesz kedved, sétálj ki és csatlakozz hozzánk!

- Rendben, majd meggondolom… Úgy látom, hogy hozzák a hamburgereinket - mondta Valerie, amikor a konyha felé nézett.

Ebéd után a három síelni vágyó fiatal felcsatolt, és elviharzottak az étterem mellől.

Háromnegyed háromkor a hegy tetején Steven az órájára pillantott, és azt javasolta, induljanak az alsó felvonóhoz.

- Öt perc alatt leérünk a pálya aljára, és be tudunk állni a sorba. Gondolom, sokan le fognak csapni az egyet fizet, kettőt kap akcióra, de remélem, nem kell sokat várnunk a sok hülye között.

- Fiúk, én még csúsznék egyet! Szép az idő, és nagyon élvezem a síelést. Nem vagyok még fáradt, ezért ha nem gond, akkor a pálya közepén lévő felvonóval még egyszer feljövök - mondta Jennifer.

- Itt maradjak veled? Nem jó, ha valaki egyedül síel… - próbálkozott Mike.

- Ne izgulj, nem lesz semmi baj azon kívül, hogy én nem tudok akciós tequilát inni. És különben is, Steven megsértődne, ha nem mennél vele inni.

- Egyedül valóban rohadtul nem szeretek inni - mosolygott a fiú.

- Oké, de akkor ígérd meg, hogy vigyázol magadra! - mondta Mike a barátnőjének, és megpuszilta a homlokát.

- Megígérem, hogy nem lesz semmi bajom. Na, induljunk, én majd félúton a felvonóhoz fogok becsúszni.

A felvonón felfelé Jennifer körbenézett, megcsodálta a tájat. Az ég továbbra is tiszta volt, a felvonóból rálátott néhány alacsonyabban fekvő havas hegycsúcsra. Elővette a sípálya térképét és végignézte a csúszási lehetőségeket.

„Ha a csúcsról nem ezen a pályán mennék, hanem a másik völgybe csúsznék le, akkor ott egy szakaszon porhóban síelhetek. A másik oldalon, a pálya végén egy felvonóval vissza tudok jönni, azt követően pedig lecsúszok a többiekhez, ők úgyis a tequilával lesznek elfoglalva, és gyors leszek” - gondolta a lány. Annak ellenére, hogy tisztában volt vele: a pályáról egyedül lemenni veszélyes, olyan jó formában érezte magát, hogy ez eloltotta a veszélyérzetét, amit tovább csökkentett a szűz hó csábító látványa.

A csúcsra érve körülbelül harminc métert kellett egy enyhe emelkedőn sétálnia a másik pályához. Amikor odaért és felcsatolta a léceket, néhány másodpercig gyönyörködött a tájban, majd indulás után megállapította, hogy annak ellenére jó a hó állapota, hogy délután három óra van. A hegyen kevesen voltak, ezért Jennifernek nem kellett a kezdőket kerülgetnie. Nagy sebességgel tudott siklani, és felhőtlenül boldog volt. Úgy érezte, nincs senki és semmi más rajta kívül a világon, csak a lécei és a hó. Amikor ahhoz a ponthoz ért, ahol le akart menni a pálya és az erdő közé a porhóba, megállt megigazítani a felszerelését.

„Nem lesz semmi gond, hiszen sokan le szoktak menni itt a pályáról” - nyugtatta magát a lány, amikor arra gondolt, hogy Mike ezért valószínűleg leteremtené. „Úgysem lesz bajom, jól síelek, és a többiek nem fognak erről tudni.”

Elindult lefelé, és ha lehet, még fantasztikusabban érezte magát. A menetszél az arcába csapott, és ő tökéletes stílusban siklott a mély hóban. Érezte, hogy ha valaki látná, csodálattal nézné könnyed mozgását. Hirtelen, szinte a semmiből pokolian rossz érzése támadt. Nem tudta megmagyarázni, miért, de a jókedve egy pillanat alatt elillant és aggódásba csapott át. Ösztönösen lassított és megállt. Amikor visszanézett a hegyre, azonnal látta, majd rögtön hallotta is, mire figyelmeztették az ösztönei: egy lavina rohant felé. A hógörgeteg halálos sebességgel, egyre nagyobb robajjal dübörgött a rémült lány irányába, aki tudta, hogy felesleges menekülnie, nincs kiút, a hórengeteg sebessége és ereje ellen nincs esélye. „Itt a vég, nincs tovább. Miatyánk, ki vagy a mennyekben…”

Az ima második soráig már nem jutott el. A lavina irtózatos sebességgel sodorta el.

Jennifer egy fényes helyen találta magát. Úgy érezte, már járt itt. Amikor meglátta az előtte lebegő, fehér ruhás alakot, eszébe jutott, hogy honnan ismerős ez az egész: tíz évvel azelőtt, amikor a halál torkában volt, ez a csodálatos jelenés, az őrangyala mentette meg az életét.

- Meghaltam, vagy még élek? Segítesz nekem, angyal? – kérdezte Jennifer.

- Még nem haltál meg - az angyal hangja jóságot és bizalmat árasztott.

- Túl fogod élni, mert vigyázok az életedre. Ott van melletted a síbotod. Amikor magadhoz térsz, fogd meg és emeld a fejed fölé, dugd ki a végét a hó alól. A mentőcsapatok észre fogják venni és megmentenek téged.

Jennifer a hóba temetve tért magához. Nem tudott mozdulni, a szemével kémlelt körbe. Körben csak havat látott, a feje fölött viszont egy fa kérgét pillantotta meg. Óriási szerencséje volt: a fakéreg a feje és a hó között egy légüreget képzett, így megóvta őt a fulladástól. Amikor oldalra nézett, észrevette a keze mellett lévő botot, és reménykedve gondolt az őrangyala szavaira. „Nem tudok megmoccanni, hogyan tudnék megfogni bármit is?” - gondolta, de azért minden erejét összeszedve megpróbálta a jobb kezét megmozdítani és megemelni a síbotot. Pár másodperc kínkeserves erőfeszítés után végül megmozdult a keze, megfogta a bot végét, és elkezdte feltolni. Amikor érezte, hogy sikerült kidugnia a végét a hó fölé, felébredt benne a remény, hogy megtalálják.

„Az őrangyalom nem hagyhat cserben!” - biztatta magát, majd ismét elvesztette az eszméletét.

- Hála Istennek, hogy magadhoz tértél! - mondta boldogan Mike, amikor a barátnője kinyitotta a szemét. - Ez egy csoda!

- Élek - nézett végig magán boldogan, a könnyeivel küszködve Jennifer, és az őrangyalára gondolt. - Hogyan találtak meg?

- Óriási szerencséd volt, mert kiállt a síbotod vége, amit észrevettek a mentőcsapatok. Ha az nincs a hó felett, akkor nem találnak meg, és…

- Mike egy pillanatra elkomorodott, majd mosolyogva folytatta. - De a lényeg, hogy most már itt vagy, biztonságban - a fiú Jenniferhez hajolt és lágyan megcsókolta.

A lány beszámolt szerelmének a balesetéről, attól kezdve, hogy átment egy másik pályára, végül az őrangyalát is megemlítette.

- Ugyanaz történt, mint amikor a tóba zuhantál? - kérdezte Mike, majd elgondolkodva folytatta, választ sem várva. - Akár megtörtént ez az egész, akár csak képzelted, mindenesetre az mentette meg az életed, hogy a botot kidugtad a hó alól. Ha később térsz magadhoz, akkor a mentőcsapatok már elmentek volna onnan, és ha valamikor meg is találnak, már nem éltél volna. Reméljük, hogy az őrangyalod sohasem fog elhagyni téged!

3.

Napjainkban

Jennifer Wilson nem volt korán kelő típus, de ma mégis reggel hatra állította be az ébresztőjét, mert sok dolgot el kellett intéznie. Jennifer, aki huszonnyolc évesen, ha lehet, még jobban nézett ki, mint fiatalabb korában, multi-level marketinggel foglalkozott. Most éppen egy táplálék-kiegészítőket forgalmazó cégben kamatoztatta kiváló tárgyalókészségét és meggyőzőerejét. A Healthvitaminba pont időben szállt be; még a piramis felső szintjein vásárolt magának tagságot, és azóta már számos ember tartozott alá, folyamatosan termelve a pénzt a bankszámlájára.

Ma négy emberrel fog találkozni, akiket reményei szerint sikerül beszerveznie, és potom nyolcszáz dollárért a Healthvitamin disztribútorai lesznek.

A csapatában leginkább extrém sportot űzők voltak, mivel ezekben a körökben voltak jó ismeretségei; barátaival gyakran járt sziklamászásra, bázisugrásra, ejtőernyős ugrásra, síelni vagy búvárkodni. Az extrém sportok iránti megszállottsága tíz évvel ezelőtt kezdődött, amikor az őrangyala másodszor is megmentette az életét. Akkor megszűnt benne minden félelemérzet. Úgy érezte, ha bármilyen vészhelyzetbe kerülne is, az angyal meg fogja menteni, ezért rizikó nélkül élvezheti a kockázatosabbnál kockázatosabb sportokat.

A félelemérzet hiánya miatt nagyon sikeres volt mindenben, amibe belefogott, és emellé még kiváló érzéke is volt az extrém sportokhoz. Közgazdasági diplomája megszerzését követően már tudta, hogy adrenalin nélkül képtelen élni. Egy ismerőse szervezte be először egy multi-level-marketinges cégbe, ahol még konyhai eszközöket árult több-kevesebb sikerrel. Habár pénzt nem sokat keresett, de annyi haszna volt a dolognak, hogy rájött, miszerint az Isten is értékesítőnek, MLM-esnek teremtette. Néhány egyéb vállalkozás után talált rá a Healthvitaminra, ahol már olyan csapatot épített ki, és olyan tudásra tett szert, amivel úgy gondolta, hogy élete végéig jómódban élhet.

Az első ügyfelével hét órára beszélt meg találkozót egy kávézóban, aki még munka előtt akarta meghallgatni a mondandóját. Jennifer úton a kávézóba még a kocsiban végiggondolta, hogyan fogja rábeszélni a fiút egy disztribútori jog megvásárlására, amivel a csapatába kerülhet. Tudta, hogy a vitaminok bemutatására nem kell sok időt fecsérelnie, hiszen a húszas éveiben járó férfit elsősorban az üzleti rész érdekelte. Fiatal volt, gyakran váltogatta a munkahelyeit, ellenben rajongott a bázisugrásért, ami - elsősorban az állandó utazások miatt - elég költséges hobbi volt.

Jennifernek aznap mind a négy megbeszélése sikerrel zárult. Összes aznapi ügyfele ígéretet tett, hogy a jövő héten csatlakozni fog a Healt- hvitaminhoz és Jennifer csapatához. A lány az utolsó tárgyalásával este hét órakor végzett, utána azonnal a közeli szupermarkethez és a mellette lévő sportbolthoz hajtott. A rohanása indokolt volt: másnap reggel, március 28-án, pénteken indult a barátaival a Sziklás-hegységbe, hogy elbúcsúzzanak a síszezontól. Ilyen későn még egyszer sem volt a hegyekben a kedvenc téli sportjának hódolni, de a hójelentés optimizmusra adott okot, hiszen az előrejelzés a következő hétre tökéletes időjárást ígért a síeléshez.

Hosszas egyeztetést követően a csapat úgy határozott, hogy kocsival fognak menni annak ellenére, hogy az utazás majdnem az egész napot igénybe veszi. A nyolc főből álló társaságban többen is voltak, akik rettegtek a repüléstől, és az autóutat izgalmasabbnak találták, ezért a repülőgépes utazást hamar leszavazták. Jennifer némi ennivalót és elsőrangú italokat akart vásárolni indulás előtt, a sportszaküzletben pedig egy új síszemüveget akart beszerezni magának. Nem mintha a réginek bármi baja lett volna, de a szezonban kijött egy új modell, amit még nem vett meg, és a lány mindenképpen meg akarta vásárolni, hogy a lehető legjobb felszerelésben hódoljon az egyik kedvenc hobbijának.

Jennifer tipikus szingli életmódot élt: nem volt hosszú távú kapcsolata és nem is vágyott rá. Félt elkötelezni magát, a gyerekvállalástól pedig egyenesen rettegett, mivel függetlensége és gondtalan fiatalkorának elvesztését látta benne. „Miért nem hagysz fel a veszélyek folytonos hajszolásával, és keresel egy hosszú távú kapcsolatot, egy férfit, akivel közös jövőt tervezhetsz?” - mondták gyakran a lány szülei, akik amellett, hogy féltették a gyermeküket, irigykedve nézték a barátaikat, akiknek már unokáik születtek.

Jennifer az élelmiszerboltban végigloholt a polcok között, és bízva abban, hogy semmit sem felejt el, a szükségesnek tartott dolgokat bedobálta a bevásárlókocsiba. Fizetett és már robogott is a sportboltba, hogy minél hamarabb megkaparinthassa a síszemüvegek legújabb - és persze legdrágább - modelljét. Sajnos lelkesedését hamar leforrázta az eladó.

- Sajnálom, hölgyem, nemrég fogyott el az utolsó darab. Tudja, most van a szezon végi kiárusítás - mondta a fáradt eladó, amikor Jennifer a segítségét kérte.

- Micsoda? - kérdezte felháborodva a lány. - És akkor most honnan szerzem be? Holnap korán reggel megyünk síelni, és addig muszáj vennem egy olyan síszemüveget. Miért fogyott el?

- Hölgyem, ne engem hibáztasson, az év végi kiárusításon a megmaradt darabokat is elvitték - az eladó látta, hogy a nő majd felrobban, ezért gyorsan hozzátette: - Azonnal felhívom a másik riddleville-i üzletünket, és megkérdezem, hogy náluk van-e még belőle. Ha siet, talán még odaér.

Az eladó a telefonhoz sétált, és egy perc beszélgetés után megkönnyebbülve fordult Jenniferhez.

- Jó híreim vannak! A kelet-riddleville-i üzletünkben van még ebből a szemüvegtípusból. Mondtam, hogy tegyenek el egyet Önnek.

- Köszi, ez a minimum… - mondta lekezelően a lány, majd azonnal kocsiba pattant.

Az órára pillantott, ami fél kilencet mutatott. „Basszus, a hülye bolt csak kilencig van nyitva, és ebben a nagy forgalomban nem biztos, hogy odaérek. Valamilyen városszéli kis úton kell mennem, ahol nincs dugó” - dühöngött magában és rálépett a gázra.

A város határában megbúvó kis mellékút nem volt kivilágítva. A rossz minőségű út megnehezítette a közlekedést, főleg annak, aki száguldozott. Jennifer az aszfaltcsík hibáira összpontosított, így későn vette észre a stoptáblát. Beletaposott ugyan a fékbe, de tudta, hogy már nem fog tudni megállni. Oldalról érzékelte, hogy a főúton haladó kocsiba bele fog hajtani. Szerencsétlenségére a kereszteződés előtt még egy úthiba is megdobta. Halálos szögben csapódott bele a másik, szabályosan közlekedő kocsiba.

- De jó, hogy itt vagy! - mondta Jennifer boldogan, amikor meglátta maga előtt a fehér ruhás, kedves arcú alakot.

- Itt vagyok, és megmentem az életedet, ha elfogadod annak feltételeit - szólt komoly arccal az angyal. - Döntened kell: ha élni szeretnél, akkor örökre nyomorék leszel, és a balesetben elveszíted mindkét lábad. Ha nem fogadod el ezt, akkor meghalsz és békében távozol erről a világról - folytatta kifejezéstelen tekintettel az angyal.

- Micsoda? - kérdezte döbbenten a lány. Az eddig érzett nyugalom, béke és magabiztosság egyszerre elillant. - De te az őrangyalom vagy, és megvédesz mindentől! - kiabálta zavaros tekintettel.

- Én egy őrangyal vagyok, de nem a tiéd. Nem egy konkrét személyt védek, hanem az életet általában. A másik kocsiban egy család ül. Ezt a karambolt csak úgy tudnád könnyebb sérülésekkel megúszni, ha máshogy csapódnál az oldalról jövő kocsiba, ám akkor az abban utazó családból legalább ketten, a két szülő biztosan meghalna, magára hagyva a négyéves kislányt. Én az alapján döntök, hogyan tudok minél több lelket megmenteni - folytatta monoton hangon az angyal.

- Ne szórakozz, kérlek! - fakadt sírva a pánikba esett Jennifer. - Az első két találkozásunkkor olyan jó voltál hozzám! - remegett a szája.

- És te ezt sajnos félreértetted. Azt hitted, hogy mindent megúszhatsz, pedig nem konkrétan téged védtelek, hanem egy lányt, akinek eddig egy hajszálon múlt az élete.

- De hogy lehet, hogy ha te mindenkit védesz, akkor más nem emlékszik rád, és nem számol be arról, hogy találkozott veled? - a lány megpróbálta bevetni az életben jól működő tárgyalási technikáját, bár sejtette, hogy ez itt nem fog működni.

- Az emberek általában nem látnak, de te valamiért igen. Ennek nem tudom az okát, de nem is lényeges. Sok balesetnél ott vagyok, de persze mindenhol nem lehetek ott, ezért van annyi halálos baleset. A csodával határos megmenekülésekben mindig benne van a kezem. Sajnálom, Jennifer! Amint mondtam, én az életet védem, és a tiéd most a másik kettővel szemben alulmaradt. Mégsem kell most meghalnod, választhatod az életet, de annak ára van: elveszíted mindkét lábad. Választanod kell, mégpedig most! - tette hozzá határozottan az angyal.

A lány gyorsan végiggondolta a dolgot, és úgy döntött, hogy nem akar meghalni. Még nem…

- Az életet választom, de mi lesz…

Jennifer egy kórházi szobában ébredt, mellette pedig egy nővér rendezkedett.

- Jennifer, minden rendben van! - mondta megnyugtatóan a nővér. – Máris szólok a doktor úrnak.

Amikor a lány egyedül maradt, végignézett magán. A fejét nehezen tudta emelni, de amit látott, az hidegzuhanyként érte: nem voltak lábai. A megrázkódtatástól a fejéhez akart kapni, de akkor vette észre, hogy a kezei nem engedelmeskednek az akaratának. „Úristen, az őrangyal megmondta, hogyha túlélem a balesetet, akkor bénán fogom leélni az életemet. De miért ezt választottam?” - tette fel magában a kérdést, majd elsírta magát. Elrontotta az egész életét egy síszemüveg miatt! Ha nem akarta volna minden áron megvenni a bolt bezárása előtt, akkor nem történik meg a baleset, és most boldogan síelhetne a barátaival. Fogalma sem volt, hogy meddig volt eszméletlen.

- Örülök, hogy magához tért - mondta a szobába belépő orvos egy bátorító mosoly kíséretében.

- Milyen nap van? Mennyi ideig voltam eszméletlen? És mi történt a lábammal? - a lány hangja halk és erőtlen volt.

- Ne beszéljen, pihennie kell. Fél napot volt csak eszméletlen, ma március 28., péntek délelőtt van. Máris megvizsgálom.

Miközben az orvos a lány lábcsonkján a kötést nézte, Jennifer könnyes szemekkel és mérhetetlen szomorúsággal nézett ki az ágya melletti ablakon. Látta, amint fényesség borítja be az égboltot.

Ördögűzés