Végítélet

1. Húsz évvel korábban

1.

Húsz évvel korábban

A Wilson család évről évre június utolsó hétvégéjén ment nyaralni, általában valamelyik Riddleville-hez közeli üdülőhelyre. Ezen a nyáron a Sunnyday nevű hotelt választották, amely nem csupán a szálloda mellett fekvő tó miatt volt vonzó, hanem azért is, mert a környező erdők remek túraútvonalakat rejtettek, kielégítve ezzel minden családtag igényeit.

A két lány, a nyolcéves Jennifer és a tizenegy éves Karen azt tervezték, hogy az egész hetet a tóparton töltik. Az édesanyjuk, Johna viszont a kánikula ellenére sem akart lemondani a túrázásról, ezért a nyaralás két napján biztosan lesz kirándulás is. Férje, a kissé pocakos Ross legnagyobb bánatára, hiszen erdőt járni a férfi is csak kellemes időben szeretett. A hőségben - a lányokhoz hasonlóan - ő is inkább a vízben töltötte volna az időt. A családi béke érdekében azonban erőt vett magán, és a lányokat kézen fogva elindultak kirándulni.

A hét nagyszerű hangulatban telt. Ez a néhány nap általában az év egyetlen olyan időszaka, amikor a lányok nyafogás nélkül, mintaszerűen viselkednek, és ez a szülők kedélyállapotát is felhőtlenné teszi.

A nyaralás utolsó napján, pénteken rekkenő hőség volt a Black Lake környékén, így egy másodpercig sem volt kérdéses, hogy a család az egész napot fürdéssel tölti. Annak ellenére, hogy még hétköznap volt, a tóhoz sokan kilátogattak; a vízpart hemzsegett a pihenni vágyó emberektől.

A Wilson család a nagy meleg miatt a szokásosnál hamarabb kelt, és reggeli után lementek a partra abban reménykedve, hogy a legjobb helyek egyikére tudják letenni törölközőiket. A tóhoz érve azonban meglepve látták, hogy a városból és környékéről már korán útnak indultak az emberek, hiszen a strand tele volt, a fürdőzők szinte minden területet elfoglaltak.

- Most mit csinálunk? - kérdezte szomorúan az apjához hasonlóan kissé duci, barna hajú Karen. - Nincs helyünk, nem tudjuk hova letenni a holminkat - szontyolodott el a kislány.

- Én nem szeretnék kirándulni! - nézett Jennifer ijedten az anyjára, mert ő sem akarta túrázással tölteni a nyaralás utolsó napját.

- Nyugi, keresünk egy jó helyet - nyugtatta meg az asszony a lányokat. - Szétnézünk a strandon, és egy eldugott helyen letelepedünk.

- Gyerünk, aki megtalálja álmaink helyét, az dupla adag fagyit kap tőlem - viccelődött lányaival Ross.

Elindultak a parton, és végül a fél tavat körbe kellett járniuk, hogy megtalálják azt a területet, ahol kényelmesen el tudják tölteni a napjukat.

- Ez itt tökéletes! - mosolygott a férfi, miután leterítette a lepedőjüket.

- A fa alatt árnyékunk is lesz, az ebédért pedig majd elsétálunk, nincsenek olyan messze az éttermek és a büfék.

- De igenis azok messze vannak, úgyhogy én biztos nem fogok odáig elsétálni! - nyafogott Jennifer, amikor visszanézett az étkezdék felé a távolba.

- Nem is kell, kicsim, majd elmegyünk mi - simogatta meg Johna a lánya fejét.

Közvetlenül a törölközőik mellett nem tudtak bemenni a vízbe, mert egy sziklameredély volt a part szélén, a víz több méterrel alatta hullámzott. Ennek ellenére mind a négyen sok időt töltöttek a vízben egy kevéssel arrébb, bár egyikük mindig közel maradt a holmijukhoz, mert biztonságos volt ugyan a tó környéke, rendőrök is járőröztek arra, mégsem szerették volna, ha valaki elviszi az értékeiket.

- Éhes vagyok! - mondta két óra körül Karen. - Elmegyünk valamilyen ennivalóért? - nézett a szüleire.

- Igen, szerintem is itt az ebéd ideje - mondta a pirosra égett Ross az órájára pillantva. Nem is értette, hogy bírták ilyen sokáig étlen-szomjan a lányok.

- Ki megy a büfébe? - tette fel a kérdést Johna. - Két embernek kell mennie, hogy a négy adag ételt egyszerre el tudjuk hozni.

- Én vállalom! - válaszolta lelkesen az idősebbik lány, ezzel is bizonyítva, hogy valóban farkaséhes.

- Elkísérlek, Karen, addig anya előkészíti a terepet az ebédhez - kacsintott a feleségére Ross.

Miután a Wilson család egyik fele beszerzőútra indult, Johna elheveredett az egyik törölközőn, és egy magazint vett a kezébe. Jennifer leült mellé, de egy perc múlva elunta magát.

- Anya, elmegyek a parthoz játszani!

- Mit akarsz ott csinálni? - fordult feléje az anyja, és elsimította lánya szőke hajtincseit. - Nagyon óvatosan mehetsz csak oda, és a part szélét nem közelítheted meg, nehogy beleess a vízbe! Ha nem fogadsz szót, délután nem mehetsz fürdeni! - nézett szigorúan lányára a nő.

- Jó, értem, vigyázni fogok, és nem megyek közel a tóhoz! - hadarta a lány, csak hogy mihamarabb indulhasson.

Jennifer óvatosan elindult a part felé bámészkodni, bogarászni, közben persze mindig visszasandított az anyjára, mert nem szerette volna, ha délutánra eltiltják a víztől. Néhány perc múlva elunta a sétálgatást, éhes is volt, ezért úgy döntött, visszamegy az anyjához és ott várja meg az ebédet. El is indult, de akkor észrevett egy színes pillangót, ami felkeltette az érdeklődését. Néhány hete látott a tévében egy mesét egy csodaszép lepkéről. Azóta ez lett a kedvenc állata, és mindenhol azt figyelte, hogy mikor pillant meg egyet.

Boldogan odaszaladt a pillangóhoz, hogy megfogja és közelről tanulmányozza. A lepke azonban arrébb repült, és méterekkel odébb leszállt egy fűcsomóra. Jennifer nem adta fel, odafutott, de a lepke ismét tovarepült. Most a tóparthoz közel szállt le. A kislány elszomorodott, amiért nem sikerült elkapnia. Hátrafordulva látta, hogy az anyja nem figyel, belemerült az olvasásba. A büfék felé pillantva örömmel látta, hogy az apja és a testvére valószínűleg még mindig a sorban állnak, mivel nem látta őket feltűnni a visszafelé vezető úton. „Most vagy soha” - nézett vissza a kislány a pillangó felé. „Utolsó esélyem, hogy megfogjam ezt a csodálatos, különleges színű lepkét. Nem figyel senki, anyát leköti az olvasás, és úgyis vigyázni fogok.”

Óvatosan megközelítette a lepkét, és egy hirtelen mozdulattal felé nyúlt. Óriási örömére sikerült megfognia.

Jennifert annyira lekötötte a lepkevadászat, hogy nem vette észre a sziklák közt meghúzódó repedést. De ha látja, akkor sem gondolt volna arra, hogy a part széle leszakadhat, ő pedig a mélységben háborgó vízbe zuhanhat. Az utolsó emléke az volt, hogy a kezében lévő zsákmányát nézi, majd hirtelen zuhanni kezd. A szikla leomlott, Jennifer a vízbe esett. Azonnal elvesztette az eszméletét.

Kellemes fénnyel telt meg körülötte a világ, és a kislány földöntúli nyugalmat érzett. „Most meghaltam?” - tette fel magában a kérdést, majd meglátott egy szőke hajú, fehér ruhás, kedves arcú alakot, amint őt nézi. A különös lény hátán szárnyak voltak. Jennifer tudta, hogy egy angyal áll előtte.

- Szia, te ki vagy? - kérdezte az angyalt. Az csak nézte őt. - Meghaltam és a mennyben vagyok? - kíváncsiskodott Jennifer.

- Szervusz, Jennifer. Nincs semmi baj. Nem haltál meg, és én azért vagyok itt, hogy segítsek neked. Túl fogod élni a zuhanást, hiszen mindig van, aki vigyáz rád - mondta kedvesen a fehér ruhás nő, majd ellibbent. Jennifer később magához tért. Egy kórházi ágyon feküdt, az ágy mellett pedig az édesanyja ült.

- Anya, mi történt? - kérdezte gyenge hangon a kislány.

- Édesem, hála Istennek, hogy jól vagy! - Johna hangja boldog volt, majd sírni kezdett. - Nagyon aggódtunk miattad.

- Mi történt? Hogy kerültem ide?

- Leszakadt a part menti szikla, te pedig beleestél a vízbe. De most már minden rendben lesz! - ölelte meg lányát könnyes szemmel az édesanyja.

A kislánynak később mesélték csak el a teljes történetet. Johna az újságból felnézve nem látta sehol a lányát, és azonnal beléhasított a felismerés, hogy valami baj történt. A tópartra rohant, közben folyamatosan Jennifer nevét kiáltozta. Amikor meglátta, hogy a part egy része leomlott, segítségért kezdett ordítani. Tudta, hogy a lánya alatt szakadt le a sziklás partoldal, és Jennifer métereket zuhanva a vízbe esett. Oldalra szaladt, és ahol már alacsonyabb volt a part, belegázolt a vízbe, hogy a gyermekéhez siessen. Mikor odaért, észrevette a lányát, amint eszméletlenül feküdt a vízben. Jennifernek óriási szerencséje volt, mivel a víz azon a részen jóval mélyebb volt, így nem roncsolta szét a testét a kavicsos aljzat. Ha pár méterrel arrébb esik a vízbe, akkor valószínűleg azonnal meghalt volna, hiszen ott már annyira sekély volt a víz, hogy nem fékezte volna a kavicsos fenékbe történő becsapódás erejét. Ez a pár méter mentette meg a kislány életét.

Jennifer beszámolt az angyallal való találkozásáról, és bár mindenki azt mondta, hogy csak képzelődött és halálközeli élménye volt, a lány tudta, hogy amit látott, azt nem csak képzelte. Biztos volt benne, hogy az őrangyalával találkozott, és a fehér ruhás alak segített neki abban, hogy a megfelelő helyre zuhanjon és életben maradjon.