Tolvajok tánca

ÖTÖDIK FEJEZET

ÖTÖDIK FEJEZET

JASE

Valaki meglökött. Arccal estem a padlóra.

– Kelj fel!

A másik oldalamra fordultam, és megláttam a priccset, ahonnan leestem, és a felettem tornyosuló Masont. Hunyorognom kellett a fogadó ablakain beáramló éles fénytől. Fölemeltem a kezem, hogy kitapogassam az érzésem szerint koponyámba ékelődött bárdot.

Elátkoztam Masont, aztán érte nyúltam, hogy segítsen fel. Akkor láttam meg, hogy a karom meztelen.

– Hol az ingem?

– Ki tudja? – Mason felrántott a földről. Éppolyan rosszul nézett ki, mint ahogy én éreztem magam.

A fél városnak én álltam az italát tegnap éjjel, és biztosra vettem, hogy nekem is legalább annyian fizettek. Az új Patrei kinevezése nem járt nagyszabású koronázással, bár abban a percben még mindig jobb ötletnek tűnt, mint az előző éjjel rítusai… ráadásul a felükre nem is emlékeztem. Mindenki részese akart lenni a történésnek, ami csak néhány évtizedenként esik meg – ha szerencsénk van. Ez most túl hamar jött.

Megláttam az ingemet a pulton, és odatámolyogtam, közben megrugdostam Titus, Drake és a többi földön heverő csizmáját.

– Keljetek fel!

Gunner felnyögött és a fejéhez kapott, ahogy én is, aztán végigokádta a padlót. A szagtól az én gyomrom is felfordult. Soha többé, fogadtam meg némán. Soha.

– Fel! – kiáltott rájuk Mason, aztán, amikor a hangra összerezzentem, halkabban folytatta. – Látogatók jöttek a városba. Vendai katonák, rahtanok, legalábbis a magiszter ezt mondta. Kérdezősködnek.

– Rohadékok – sziszegtem, de nem túl hangosan; még mindig a halántékomat dörzsölgettem. – Felkaptam egy félig teli vizeskancsót, és az arcomra meg az ingemre öntöttem a tartalmát. – Menjünk.

Az utcák zsúfoltak voltak. Az első aratás befejeződött, és béresek nyüzsögtek mindenütt, hogy keresményüket elköltsék arra, amit csak Pokoltorka kínálni tud – márpedig a Ballengerek tettek róla, hogy mindenki megtalálja, ami neki kell. Más királyságokból is érkeztek kereskedők. Mindenkit szívesen láttunk, kivéve a vendai katonákat, különösen a kérdezősködő fajtából. Rahtanok. A királynő elitgárdája. Talán mégis előnyt tudok kovácsolni ebből is.

– Ott, előttünk, azok biztosan ők lesznek – mondta Mason; a szeme még mindig ködös volt. A társaságunk fele továbbra is a fogadó padlóján hevert, de most felemeltem a kezem, hogy megállítsam Gunnert, Titust és Tiagót, akik követtek. Először meg akartam nézni magamnak ezeket a vendaiakat, látni, mit csinálnak. Nem úgy tűnt, mintha kérdezősködnének. Hárman álltak a bolt előtt – nők! – és az egyik éppen zsonglőrködött. Pislogtam. Azt gondoltam, a magiszter hibát követett el. Ennek a lánynak tegnap este örömmel fizettem volna egy italt, de azért egyértelműen látszott rajta, hogy bajra készül. A csípője egyik oldalán kard lógott, a másikon két kés. Hosszú, fekete haja lazán a vállára hullott, nevetett, beszélgetett a boltossegéddel, dobálta a narancsokat, és aztán…

– Láttad ezt? – böktem oldalba Masont.

– Mit?

– Most lopott el egy narancsot! – Legalábbis azt hittem, ellopta. Bizonytalanul megdörgöltem a szemem. Igen. Most megint.

– Menjünk – mondtam, és megindultam feléjük. Ő is észrevett; összeakadt a pillantásunk. Lassan mért végig, mintha csak egy bogár volnék, aztán biccentett a társainak, és elsétáltak.

A francokat.