Álszemérem

Chapter 3

– Mmm… – szívta be mélyen Constance a levegőt. – Kínzóeszköz a kezed, Louise! – csattant fel mérgesen, miközben alig bírt egy helyben maradni.

– Tudja, mademoiselle, hogy az édesanyja visszazavarja, ha nem elég szoros a fűző – vonogatta a vállát a fiatal cselédlány. Constance bólintott, Louise-nak igaza volt. – Látja? – simította végig a kezét a tizennyolc éves lány derekán. – Tökéletes.

Constance a saját dekoltázsába nézett, merészen megigazgatta a mellét, ami még inkább kibuggyant a ruha alól. A bordó selyembrokát anyag harmonizált világos hajával és fehér, hibátlan bőrével.

A tükörképét bámulva mégis keserű érzés fogta el.

Mi végre is az élet?

Gyakran voltak ilyen gondolatai, de senkivel sem osztotta meg ezeket. Néha boldognak érezte magát, máskor pedig csak egy szerencsétlen teremtésnek, akivel kénye-kedve szerint játszik az élet. Miért véli olykor a legnagyobb csodának és értéknek a létezését, máskor pedig csak egy kötelező momentumnak a földi világban?

Gyűlölni az életét és ragaszkodni hozzá.

Megőrjítette ez a kettős érzés, és ami a legrosszabb volt, hogy olykor mindennel kapcsolatban így vélekedett.

Tanult, ahogy a szülei elvárták tőle. Etikett, számtan, történelem, asztrológia, rajz és idegen nyelvek…

Megfeszült az álla, és csak azért nem mondta ki hangosan a kérdést, mert a szolgálólány mögötte igazgatta a szoknyája ráncait.

Mi az ördögöt tehetnék még?

Úgy érezte, a maximumot nyújtja, ezért duplán fájt neki, hogy még így is kevés. Igen, ez volt a helyes megfogalmazás. Kevésnek érezte magát mindenben. Szeretett tanulni, de a kötelező időbeosztás megmérgezte a mindennapjait. Azzal vigasztalta magát, hogy ezen minden arisztokrata lány keresztülmegy, de nehéz volt nem észrevennie, hogy nővérének és húgának bizony több szabadságot ad az anyjuk.

Behunyt szemmel idézte fel az anyja szavait:

Ha elég karcsú a derék, helyes az arc, és okos a buksi, akkor minden megadatik egy nőnek.

„Előnyös házasság” – ugrott be még egy megjegyzés neki. Igen, az anyja és az apja másról sem papolt, csak „előnyös házasságról”. Hogy mit jelent az „előnyös” kifejezés, azt sosem fejtették ki neki, de a nővére vőlegényjelöltjét elnézve kezdte sejteni.

Louise próbálta a lány kontyát is megigazítani, de az halkan utasította:

– Elég lesz a szalag!

– Tudja, mit mond olyankor az édesanyja… – Édesanyja! Mindig az édesanyja. Az évnek minden napján, a napnak minden percében meg kellett felelnie az anyjának, akinek bizony voltak elvárásai. – Nem hordhatja úgy a haját, mint kilovagoláskor. – Constance csaknem felnevetett. Mert még ha jogos lenne ez a felvetés, de lassan már kilovagolni sem engedik a szülei. – A szalag csak olyankor illik, mademoiselle!

– Rendben – sóhajtott Constance. Leereszkedett a székre, és hagyta, hogy Louise tapasztalt keze tornyos hajéket kreáljon neki. Bár az anyja már azt is megjegyezte, hogy illene póthajakat, esetleg parókát is hordania, de az ég szerelmére… Ez csak egy egyszerű hétköznap volt.

Oldalra pillantott, ott állt a paróka az állványon.

– Mondtam már, hogy azt tüntesd el!

– Asszonyom úgysem engedné. Így legalább nem pöröl. De nyugodjon meg, mademoiselle Constance, olyan költeményt varázsolok önnek, hogy az édesanyjának fel sem tűnik majd a póthaj hiánya.

Összemosolyogtak a tükörben.

Amikor Louise végzett, pár percig még gyönyörködött a művében, hiszen sok munkája volt benne, ám a lány felpattant a székről.

– Elmehetsz!

– De kisasszony…

Constance felé fordult, és belenézett a mélyen ülő apró sötét szembe. Jól emlékezett rá, amikor először látta Louise-t, az volt az első gondolata, hogy „ronda”. A bőre napbarnított, a könyökhajlata pedig ettől úgy tűnt, mintha piszkos lenne. A szeme alatti gödrök sötéten fénylenek, akár egy ütlegelés nyomai. És mégis… Ha ma ránézett, egészen mást látott. Louise szép. Különleges.

Talán túlságosan kedveli már a szolgálólányt, azért látja szépnek…

– Mondtam! Elmehetsz! – ismételte meg.

Louise nehezen igazodott ki a fiatal nemeslányon, mivel az hol kedves volt vele, hol nyers.

– Igenis!

Apró, de szapora léptekkel hagyta el a szobát.

Constance maga végezte el az utolsó simításokat. Megigazította a kis hajfürtöket, amik keretbe foglalták gyönyörű arcát, majd mélyen beszívva a levegőt gyönyörködött előredomborodó mellében. Elégedett volt magával.

Egy pillanatra megszédült, de ez olyan gyakran megesett vele, hogy már nem tulajdonított neki figyelmet.

Egyébként is… Ez a nyavalyás fűző mindent elszorít. Alig kap levegőt, a melle sajog, a bordái pedig már-már összeroppannak. Csoda, ha állandóan rosszul van?

Az arca tűzben égett, a tenyere izzadt, a szokásos érzések törtek rá.

Az ablakhoz sétált, a zöldellő kertet bámulta, kislánynak érezte magát.

Mennyiszer szaladgált ott lent!

Fogócskáztak, labdáztak, karikáztak, ügyességi játékokat űztek… És hányszor mordult rájuk az anyjuk, hogy inkább bent szórakozzanak a házban, mert még a végén megsérülnek, és egy életre nyoma marad, oda a tökéletes bőrük. Játszottak ők bent is… Babázni szeretett… Főképp, mert az apja készíttetett nekik egy hatalmas babaházat. Constance-nak rengeteg babája volt, élvezte, hogy míg az egyik ezt teheti meg, addig a másik azt. Szerette volna, hogy emberi léte olyan legyen, mint több babáé egyszerre.

Nem ilyen vagy olyan életet akar, hanem ilyet és olyat.

Utálja a választást.

Ő felnőtt, ahogy a testvérei is, míg az udvar ugyanolyan kedves és játékos maradt. A lugas sűrű, lelógó levelei között ma is el lehetne bújni, ha bújócskáznának, a sövények mögé most is le lehetne guggolni, hogy hallgatózni lehessen, és még a hinta is ott árválkodik a két nagy platánnál, amire persze jó ideje tilos volt felülni, mert egyszer leszakadt Florance alatt. Még minden része az otthonának, csak az ő gyerekkora tűnt a semmibe.

Sírni tudott volna. Hamarosan el kell mennie innen, már nem ez a ház lesz az otthona, csakúgy, ahogy nővére, Florance, ő is eladósorba került, és követi majd őket Bianca is.

– Három lány… – suttogta maga elé, pont úgy, ahogy az anyja szokta.

Mintha hibás lenne azért, amiért lánynak született.

A Clavieri család három gyönyörű lánnyal büszkélkedett, de az anyjuk, Margaret, nem titkolta, hogy csalódott. Nem sikerült fiút szülnie a férjének, és Constance bizony sokszor úgy érezte, ezért rajta csattan az ostor, még ha nem is ő jött világra legutoljára, hanem Bianca.

De Biancát mindenki imádja, rá senki sem neheztel. Még ő sem.

Elmosolyodott.

Hát lehet nem szeretni Biancát?

Ismét az anyja szavait idézte fel, aki az egyik estén, amikor már nagyobbacskák voltak, elmesélte nekik Bianca születését. Állítólag, amikor az apjuk meghallotta, hogy ismét lánygyermeknek adott életet, csak annyit mondott: „Mindhárom lányunkat úgy nevelje, hogy azon múlik majd a jövőjük.”

Úgy nevelte őket.

Ahogy a kertet bámulta, hosszan elmerengett. Ábrándozott a boldogságról, mindent elmosó érzésekről, és olykor ezt meg is vitatta a testvéreivel. Néha kinevette saját magát a vágyai miatt, olykor pedig egyre többet és többet óhajtott. Nemcsak anyagi jólétet, szép ruhát és kényelmes életet, hanem szerelmet.

Nemrég még La Fontaine-t olvasott, az állatmesék szórakoztatták, manapság pedig előszeretettel és legfőképp titokban nyúlt Cyrano de Bergerac vagy Madeleine de Scudéry művei után. Néha csak elképzelte, milyen lehet a csók, máskor pedig szinte érezte, ahogy a nyelve valaki máséval kezd vad táncba. Ismerős érzés volt, és idegen. Mintha tudta volna, mi is az a vágy, noha még sosem lehetett része benne. Izgatta a csók és a férfiak teste, ugyanakkor viszolygott is tőle.

A mellkasára nézett, ami immár ugyanúgy tűzben égett, mint az arca. Képek villantak fel a szeme előtt: amint egy férfi a kebléhez hajol, vagy kezével utat keres a ruhája alatt.

A tenyerébe temette az arcát, szégyellte magát, még maga előtt is. A teste szinte önálló életre kelt, jeleket küldött az elméjének, vágy gyulladt benne, ő pedig tehetetlen volt ez ellen.

Egyetlen férfi lesz az életében.

Hogy ez elhatározás volt-e, vagy szabály, azt már maga sem tudta, mert sokszor ez a gondolat örömmel töltötte el, alkalomadtán pedig keserűséggel. Olykor az egy is soknak tűnt, máskor pedig felháborítóan kevésnek.

Az anyja léptei zavarták meg a gondolatait. Hallotta az asszony ruhájának suhogását, ami úgy kísérte a cipőjének koppanó hangját, mint a leghűbb szolga.

Önkéntelenül is kihúzta a derekát. Tiszta szívéből szerette az anyját, de valahogy mindig jéggé dermedt a közelében.

Igen, szerette az anyját, az azonban már más kérdés volt, hogy az anya szerette-e őt.

Constance erre csak egyféleképpen tudott magában felelni: nem.

A páncél, amit szülőanyja a közelében a lelkére erőltetett, az évek alatt egyre keményebb lett, és egyre nehezebben vált le róla.

– Constance, drágám, nem szükséges folyton méregetned magad, mert attól nem leszel csinosabb. Hidd el, gyönyörű vagy! Jobban örülnék neki, ha felkészülnél a következő órádra.

Constance megszédült, egy pillanatra mélyről jövő düh szorította meg a torkát, amit némi köhécseléssel űzött el.

– Higgye el, anyám, én mindent megteszek, de igazságtalan, hogy Florance és Bianca most is kint sétál a lugasban, míg én…

Nem fejezte be.

Mit mondhatna?

Megfordult, hogy az anyja szemébe nézhessen. Szerette volna, ha néha úgy néznek rá is a szülei, ahogy Florance-ra vagy Biancára.

De ő „más”.

A nő a díványig ment, megigazította a ruháját, majd lassan és méltóságteljesen leereszkedett.

– Mindhármatoknak van kötelessége, nem tűröm, hogy egymáshoz hasonlítsátok az életeteket. Florance az esküvője előtt áll, Biancának pedig még van egy éve, hogy férjet keressünk neki. Te fontos dolgok előtt állsz, ezért beláthatod, hogy nem kegyetlenség részemről az, ha az érdekeidet szolgálom. Semmit sem várok el tőled, lányom, csak engedelmességet.

Constance szerint az a bizonyos „engedelmesség” nem a semmit jelentette, hanem a mindent.

Odaült az édesanyja mellé, majd gyengéden annak karjára helyezte a kezét. Esdeklő szemmel nézett Margaretre.

– Anyám, kérem! Süt a nap odakint, éppen elég lesz akkor tanulnom, amikor kötelező.

Az idő valóban csoda szép volt. Ezerhétszázegy április vége langyos volt, és madárcsicsergős, a párizsiak ki is használták a jó időt.

Nem volt ember, aki ne találta volna a legmegfelelőbb programnak a sétát a Tuileriák kertjében, ahol a nemesek lépten-nyomon egymásba botolhattak, és nem utolsósorban értesülhettek a pletykákról.

Margaret is mélyet sóhajtott, túlságosan elfoglalt volt az utóbbi időben, noha szíve szerint ő is betért volna az oly kedvelt galériába, hogy körbejárja azt.

Megsajnálta a lányát, de az arca szigorú maradt. Felállt és ráparancsolt.

– Az előbb kértem tőled valamit. Ne fecsegjünk feleslegesen! – Végigsimította a gyönyörű arcot, hogy némileg elvegye a szavai durvaságát, majd kisétált a lány szobájából.

Constance inkább érezte pofonnak az anyja érintését, mint simogatásnak, de tudta, ezt is hiába mondaná másnak, nem értenék meg. Ő sokszor a kedves szavak vagy tettek mögött is alattomos bántást, utasítást vélt felfedezni, és ez most sem volt másképp.