10. fejezetAmikor landol a gépünk, szó szerint felnyögök. Felpattanok, megfogom a kézitáskámat, apámmal összeszalad a tekintetem.
– Ilyen sietős?
– Fáradt vagyok.
Anyám is végigmér, a legszívesebben megkérdezném tőlük, hogy miért bámulnak így rám, amióta tudomásuk van az isztambuli ügyről. Mit akarnak? Minden pillanatban a szememre vetni a dolgokat? Kár erőlködniük, mert rohadtul nem érdekel. Megbánás nincs bennem, vállalom, amit tettem, és bocsánatot sem fogok kérni senkitől.
– Szeretnék még veled majd beszélni, fiam.
– Átmegyek majd valamelyik nap.
Ahmed is feláll, méreget egy darabig, de talán jobban ismer a szüleimnél, mert inkább elfordul, és úgy tesz, mintha cseppet sem lenne feszült.
Elsőként sétálok le a gépről, belépek a terminálba, és amikor hátranézek, látom, hogy a többi
