A veszett kutya

Chapter 3

Ki vagy, te majom?

Amikor beléptem riadt szemű kopaszként a kapitányság épületébe egy szál málhazsákkal, még nem igazán tudtam, hogy mi vár rám. Apám, aki szintén rendőr volt, nem beszélt. Nem azért, mert nem tehette, hanem élvezte azt a légkört, amit kialakított maga körül: a fontos, titokzatos és gecikemény zsaru.

Az ügyeletes tiszt, akit mindenki csak Bazmeg főhadnagynak hívott, már várt. Az irodájában vágni lehetett a füstöt. Láncdohányos volt az istenadta. A kapitányság egy budai kerület védelmét volt hivatott ellátni, de nem a puccosabb részen. A lakók többsége sznob seggfej, akik azt hitték, hogy a budai lakcímük miatt ibolyaillatút szarnak.

Az iroda egy régi komcsi rendőrségi épületben volt. Kopott fafogas, faasztal, faszék, fa-kredenc és fafejek. Nikotinsárga függöny, retkes ablakok. Az asztalon három teli hamutartó. A falat vagy húsz éve fehérre festették, és azóta hozzá sem nyúltak. Az egész kapitányság egy lepukkant hányinger. De ez volt a normális.

A tábornok felnézett, majd feltette kérdését, még mielőtt ledarálhattam volna, hogy „jelentem, bla-bla-bla, szolgálatra jelentkezem”.

- Ki a faszom vagy, te majom?

Hát, ki is vagyok én…? Egy nímand. Egy a százból.

A hetvenes évek elején születtem egy baranyai bányászváros kórházában. Apám vájár volt, anyám telefonközpontos. Amikor hazavittek a kórházból, egy fürdőszoba nélküli kis házba kerültem, ahol az udvaron volt a pottyantós budi.

Pár évre rá apámnak a párt kiutalt egy lakótelepi lakást, ahol úgy néztük a folyó vizet meg az angolvécét, mint vasárnap a moziban a matinét.

Két évig éltünk még ott. Aztán apám egy bányaomlást követően anyám határozott fellépésének köszönhetően (élete utolsó határozott döntése volt) feljött Pestre és a Forradalmi Rendőri Ezred vidám katonája lett. Hetente ingázott Baranya és Budapest között.

Vonatkísérő volt, a szolijai többségét a fekete vonaton töltötte, egy sodrott alföldi kollégája társaságában, akit mindenki csak úgy hívott, hogy Tömlöc. A név valóban nem érdemtelenül ragadt rá. Ideje nagy részét katonai fogdán töltötte. Vagy részeg volt, vagy verekedett. Ja, vagy részegen verekedett. Egyik tevékenységében sem zavarta, hogy esetleg éppen szolgálatban volt. Megitta már a kenyere javát. Azt véletlenül sem lehetett ráfogni, hogy értelmiségi beállítottságú.

Én kedveltem a túzokföldi embert, aki velünk, kölykökkel igen jópofa volt. Másokkal csak mérsékelten, a szükséges szintig. Néha az is előfordult vele, hogy elveszített valamit. Egy esetben ez a járőrtársa volt. Hallomásból tudom, hogy akkor is meglátogatta a névrokonát.

Egy nyári napon a szüleim boldogan újságolták, hogy Budapestre költözünk. Hatéves voltam. Pont leszartam az egészet, azt sem tudtam, hogy mi az a Budapest.

Felköltöztünk. Lakótelep. Félkész járdák, üzletek, iskolák. Még sem járdák, sem utak, csak homok mindenhol. Sok vidékről felszakadt suttyó, olyanok, mint én. Ahogy akkoriban mondták, együtt tanultunk meg betonon járni.

Jártam iskolába és éltem a lakótelepi kölykök tipikus életét. Kulcs a nyakba, apámék útravalónak csak annyit mondtak, ha bajod lesz, majd még jól el is picsázlak. Ezzel az összes biztonsági óvintézkedést részükről letudták. Ahogy visszaemlékszem, játszottunk mi építkezéstől kezdve mindenhol. Egy ízben az építkezés őre jól sorba állított minket, és egyenként kaptunk egy-egy atyai csárdást. A fülem is csengett tőle. Amikor hazamentem, apám látta az ötujjast az arcomon. Elmeséltem neki, mit keres egy férfiméretű tenyérnyom a pofámon. Apám felbaszta magát agyilag. Gondolom, zavarta, ha más is veri a kölkét. Vannak azért olyan privilégiumok, amiket illik tiszteletben tartani. Visszasétáltunk tehát az építkezésre. A parasztgatya már széles mosollyal fogadott, amikor meglátott. Szerintem nem először fordult elő, hogy az aggódó szülő is házhoz ment a lófaszért. Bal kézzel az önkéntes rendőri igazolványát mutatta, jobbjával meg elindította híres sallerét apám irányába. Akkor apám úgy szájon baszta, hogy a talpa magasabbra került, mint a homloka. Majdnem becsináltam ijedtemben. Amikor feltápászkodott a szekus, apám felmutatta neki a hivatásos igazolványát. Jöttek a nagy bocsánatkérések a nyomorulttól.

Az egész rendszer így működött. A farokméregetés ebben az időben minden fórumon így zajlott. Soha nem felejtem apám diadalittas arcát. Én meg néztem fel rá, mint egy istenre. Mindig rabló-pandúrt játszottunk, de rablót ebben a miliőben igen nehéz volt találni. Az összes kis szaros rendőr akart lenni. Rendőrházban laktam. Ez azt jelentette, hogy a harminc tízemeletes házból négy ház a Belügy kiutalásába került. Vagyis több száz lakás. Nem nehéz kitalálni, hogy mi, a rendőrgyerekek összeálltunk, mint a gecis bugyi. A rendőröket már akkor is utálta mindenki, a kölkeiket nemkülönben. Ez kovácsolt minket erőssé.

A szüleimről ebből az időből annyi maradt meg, hogy anyám a dohányzóasztalra felkúrt lábbal reszeli a körmét, apám meg egy nagyon fontos könyvet olvas, és ezen tevékenysége közben tilos volt zavarni.

Csodáltam, hogy anyámnak maradt még körme. Olyan éles volt már, mint egy katana.

Az iskola? Nem hülye voltam, csak egy kurva rossz gyerek, évente két-három igazgatói intővel. Volt ott minden. Bolti lopás, verekedés, cigarettázás. Valahogy már akkor éreztem, hogy nem igazán kellene a bűn útjára lépnem, mert azonnal megbuktam, ahogy csináltam egy stiklit. Ha mezítlábas Fecskét loptam az ABC-ben és vagányan rápöffentettem az utcán, az hótziher, hogy szembejött velem egy tanárom.

Apámat előléptették, és költöztünk egy, úgymond, tiszti lakótelepre. Cégen belül ez volt a Rózsadomb. Nem Rákospalotán a gumibot tér, mert az pronyó. Ez egy másik gettó. A Mézeskalács teret hívta mindenki gumibot térnek, az egy négyzetméterre jutó rendőrök igen magas koncentrációja miatt.

A szüleimet nem sokat láttam. A suli meg a telepi csatározások tették ki a napjaimat. Itt jegyezném meg, hogy Magyarország bűnügyi történelmének első százmillió forint feletti bankrablását két általános iskolai osztálytársam követte el. Egy padsorral ültek előttem. Ja. Előttem, mert én voltam a rosszabb. Jó kis csapat volt az osztályunk. Hála az internetnek, az egyik bankárral a mai napig jó a kapcsolatom.

Anyám szokás szerint körmöt reszelt, apám olvasott, én meg pofoztam a nyomorultakat a pingpongasztalnál. Nem voltam sem agresszívebb, sem nagyobb, mint a többi gyerek, viszont volt bennem valami belső késztetés, hogy igazságot tegyek. Nem tűrtem soha az igazságtalanságot. Emiatt sok esetben volt konfliktusom a sok kis surdibunkóval.

A hideg napokon rászoktam az olvasásra. Télen nem jártam ki. Mai napig gyűlölöm a hideget. Zabáltam a könyveket. Karl May, Nemere, Rejtő. Olvastam Mengeléről, az Exodusról, még a Bibliát is, szóval, amiben betű volt, az jöhetett. A klotyón a flakonok útmutatásait is elolvastam sok ezerszer. Mindenevő voltam.

Hétévesen kezdtem küzdősportolni. Birkózás, cselgáncs. Fradi, KSI. Mindegy volt, csak répázhassak valakit. Apám legjobb döntése az volt, hogy szakemberkézre juttatott. Sportolóként a szakosztályban kiadtam a feszültséget. Ha ezt nem lépi meg, akkor nemhogy rendőr nem leszek, de tiniként még le is csuknak a gecibe.

Apám soha nem tűrte az ellentmondást. Vasárnaponként a faszom 120-as Skodájában kellett ülni a húgommal és vigyázni a kocsira a parkolóban, nyitott ajtókkal, hogy szellőzzön a belseje. Szegény ördög, az összes pénzét arra a fostalicskára költötte. A korallpiros Skoda. Még nevet is adtak neki. Pumukli. Hát, volt baj a toronyban rendesen. Nekem anyám a sötétítőfüggöny aljából vágott csíkkal pótolta a farmergatyám elkopott, elfeslett zsebeit, mert spóroltunk, de a Skoda mindig csillivilli volt.

Ő vert el sűrűbben. Apám ritkán. Akkor is elég volt egy pofon, és napokig szívószállal cumiztam a tejbegrízt. Nyolcadikban kezdődött az egész súrlódás kettőnk között a faterral. Bejelentette, hogy a pályaválasztás gondját ezennel levette a vállamról. Katonai kollégiumba megyek vidékre. Szombathely vagy Pécs. Mi a fasz? Dehogy megyek én kollégiumba a sok kis gyökér közé. Valami jól fizető szakmát szeretnék. Hát, a véleményemmel magamra maradtam. Jött az ukáz: eszem, nem eszem, katko. Mindennek ellenére úgy néztem apámra, mint egy istenre. Kemény volt, határozott és céltudatos. Estin érettségizett és nappalin diplomázott az RTF-en. A főiskolás éveiből egy dolog maradt meg bennem, a Körbeszaros nevű büfé a fogas végállomásán. A legfurcsább nevű rendőrkocsma, amiről valaha hallottam. Időnként ott tettek sztenderre, amíg a zsandárok iszogattak. Virsli, kóla, sült krumpli. Anyáról a kocsik hátsó ablakában bólogató kutya jutott eszembe. Nem ellenkezett soha apámmal. Talán saját gondolata sem volt, nem tudom.

Elég tudathasadásos állapot, mert szeretem őket, és tudom, hogy nagyon sokat köszönhetek nekik. Azt, ahol vagyok, és azt, aki lettem. Ha nem elég bátrak és nem elég bevállalósak, akkor ma én egy kisváros sarki kocsmájában támasztom a pultot, mint gyakorló alkoholista.

A pályaválasztás nem ment túl gördülékenyen, mert a felvételi időpontjában én a Rákos-patak partján csatangoltam. Este értem haza, amikor már minden mindegy volt. „Pedig le volt zsírozva…, le volt zsírozva…” – motyogta maga elé a fater csalódottan.

Mivel ezt az esélyt elbasztam, így egy kereskedelmi iskolába mentem, ahol nem kellett felvételizni. Az ÁFÉSZ-tól anyám főnöknője odaszólt, ezért felvettek. Így ment ez akkor. Ja, hogy most is? Hajrá, Magyarország!

A sulit elvégeztem, de nem érdekelt igazán. Tudtam, hogy boltban, piacon én biztosan nem fogok dolgozni. Mivel a gyakorlati időmet hentesek között töltöttem, egészen jól megtanultam bánni a hidegfegyverekkel. Mindegy volt, hogy mi az, csak szúró-vágó eszköz legyen. Még a villát is beledobtam több méterről bármibe, nemhogy egy kést. Ennek köszönhetően nyílt ki a szemem a fegyverek felé!