HATVANEGYEDIK FEJEZET
KAZI
– Itt vannak – suttogtam. – Érzem.
Lekuporodtunk egy rom falai mögé, a városba vezető egyik fő út mellett. Az utcák kihaltak voltak, legalábbis annak tűntek.
– Az itató – tettem hozzá. Nem azért, mert ott voltak, hanem mert azt mindenki látta.
Jase bólintott, és meghúzta a kivetője ravaszát. Az út túloldalán, egy tembrisfa törzse mögött Gunner követte a példáját. Felemeltem az ujjaimat. Egy. Kettő. Három.
Az itató egyetlen dörrenésben robbant fel, szilánkok és vízcseppek záporoztak mindenfelé. A hang megrázta az utcát és a környező épületeket. Négy gyors lövés felelt, de nem tudták felmérni, honnan eredt a miénk. Levélzápor hullott ránk. Legalább két lövész a tembrisfák lombjába célzott. Jase és én elmosolyodtunk. Még mindig tartottak a halál fent ólálkodó
