HATODIK FEJEZET
1811 Words
HATODIK FEJEZET
KAZI
A fák lombján már csak nyomokban látszott az ősz; a maradék néhány levél remegett, mintha búcsút intene. A tél türelmetlen volt, máris dérrel takarta be a hajnalokat. Azon gondolkodtam, milyen lehet Tor Őrhelye télen. A sötét tornyok bizonyára gyönyörűek a fehér, havas tájon.
Ma megérkezünk. Jase szerint éppen napszállta előtt, de még a leereszkedő sötét sem állította meg. Kihúzta magát a nyergében, ahogy feltárult előttünk az új táj, várakozón figyelte a láthatárt, mintha azt várná, mikor pillant meg egy ismerőst, a bőre bizsergett az otthona közelségétől. Ma éjjel Tor Őrhelyén, ágyban alszunk. A családi asztalnál vacsorázunk. Az új életünk megkezdődik.
A bennem ébredő vágyódás meglepetésként ért. Talán Jase megingathatatlan hite, hogy ez csak a kezdet, bennem is gyökeret vert. Én is vártam a jövendőt, azonban ideges félelem is vibrált bennem. Valahogy be kell illeszkednem egy szoros családi közösségbe, amelyet a történelem és a tradíciók fognak össze. És más miatt is aggodalmaskodtunk.
Hamarosan választ kapunk, ígérte Jase, mert mindkettőnket rágott a bizonytalanság. Mindketten kétségbeesetten szerettük volna tudni, mit jelentett a levél, és mi történt valójában Samuellel, de az én gyomrom Zane gondolatára is görcsbe ugrott. Nem tőle féltem, legalábbis nem attól, hogy mit tehet velem. Natiya és Eben megtanították minden módját az ölésnek, akár fegyver nélkül is. Sokkal jobb kiképzést kaptam, mint Zane. Attól azonban féltem, amit hallhatok tőle.
Rettegtem akkor este is, amikor az anyámról kérdeztem. Egy pillanat alatt újra gyerekké váltam, a csontjaim elolvadtak, rám tört az éveken át elnyomott bizonytalanság. És most, ha szembenézek Zane-nel, ezzel a pillanattal is újra szembe kell néznem. A félelem egy új kérdést szült. Lehetnek a válaszok rosszabbak, mint a tudatlanság?
Csak öld meg, Kazi, mondtam magamnak. Mindig is ezt tervezted. Öld meg, és legyen ezzel vége. Nincs szükséged válaszokra. Ha már ilyen sokáig együtt éltem a kétségeimmel, élhetek velük akár örökké is. Csak az igazságtétel érdekelt. A válaszok semmin sem változtatnak. Az anyám eltűnt.
Hogy lehetsz benne biztos, hogy meghalt?
Jase kérdése törékeny volt, mint a vörösbegytojás a tenyerén. Úgy tartotta felém, mintha a héja máris megrepedt volna. Persze, nem lehettem biztos benne, hogy anyám meghalt. Valójában nem. Nem láttam a holttestét, de volt egy álmom, amelyet az utam során valamikor meggyőződéssé formáltam – olyan kirakósdarabbá, amely beleillett az életembe.
Nagyon sokáig biztosra vettem, hogy idővel visszatalál hozzám, vagy ha csak egy kicsit nagyobb erővel keresem, én fogok ráakadni. És aztán, egy kemény télen, amikor máris sok vendai halt meg, összekuporodva reszkettem a kunyhómban, elkékülve a hidegtől, arra gondolva, hogy én leszek a következő, meghallottam egy hangot.
Ssssss.
Csak a szél volt az, gondoltam.
Kazi.
Csak a gyomrom korgása.
Ssssssss.
Már a csontomig átfagytam, mégis kiszaladtam, kétségbeesetten kerestem, mert nem akartam egyedül lenni. A kavargó hópelyhek apró pengékként vágtak, a hókupacokban megdermedt a lábam, a szél karmolta az arcomat. Végül valami kíváncsi nyugalom szállt meg. A különös fehérségben, amely Venda utcáit felismerhetetlenné tette, észrevettem valamit.
Csak fagyos álom volt? Éhség teremtette látomás? Már akkor sem tűnt valóságosnak. Hogyan magyarázhatnék el Jase-nek valamit, amit magam sem értettem? Az anyámat láttam, hosszú, hollófekete haja laza fonatban hullott a hátára, a fejét friss zöld indákból font korona ékesítette, mint amilyeneket nekem készített a szent napokon. Tavasz volt a kemény tél közepén. Megfordult, meleg, borostyánszín szeme rám talált, és mintha egy néma üzenetet igyekezett volna küldeni. Kazi, drágám, chiadrah-m… aztán újra elfordult, és elsétált, most azonban még valaki vele tartott. Ő is rám pillantott. A halál volt az. Anyám belekarolt, és eltűnt… a halál azonban egy pillanattal tovább maradt. Végigmért, végül figyelmeztetőn toppantott – én pedig visszarohantam a kunyhóba.
Talán azt láttad, amire szükséged volt a továbblépéshez? – vetette fel Jase.
Azóta számtalanszor megfontoltam a lehetőséget. Csak egy kislány kétségbeesett magánya engedte el végre a reményt? Az anyám már hónapok, évek óta távolodott tőlem, és ahogy az emlékek fakultak, úgy növekedett a bűntudatom. A bűntudat pedig újfent keresésre sarkallt.
Talán akkor éjjel üzenetet küldött, hogy ne várjak a visszatérésére. Ne is keressem tovább.
Csak éppen egy idő után valaki mást kezdtem keresni.
Így vagy úgy, de nem bírtam teljesen elengedni.
Azóta sokszor láttam a halált, és egyszer sem álmomban. Talán mindig is ott volt, de annyira elfoglalt a túlélés, hogy észre se vettem. Vagy talán, ha egyszer kinyílik egy sötét ajtó, azt nem lehet többé bezárni. Most váratlan pillanatokban ütötte meg a fülemet a szellemek figyelmeztető suttogása, a halál pedig örömmel játszadozott velem, hajtott előre. Olyanná vált a számomra, mint egy negyedesúr, akit eltökélten le akartam győzni – a tét pedig az életem volt.
– Almák! – kiáltotta Jase hirtelen, és már vezette is Tigone-t a fa ágai alá. Sorra tépte le az érett, piros gyümölcsöket, néhányat a lovak elé hajított, a többit a köpenye redői közé gyűjtötte, aztán leszállt a nyeregből. Beleharapott egybe, felszürcsölte az édes levet, aztán vállat vont. – Én láttam meg őket először, de meggyőzhetsz, hogy adjak neked is.
Lenéztem rá a magas lóról.
– Gondolom, megkéred az árát.
– Mindennek ára van – vigyorgott.
– Hát persze – néztem az égre, aztán lecsúsztam a nyeregből, és felé lépdeltem. – De még egy nagykövet számára is?
– Most csak egy alma kell, aztán, mire észbe kapok, már egy külön iroda.
– Egyetlen iroda, egy nagykövetnek? – fintorogtam. – Na nem. Én már kinéztem magamnak az egyik nagy lakosztályt az arénában. A legfelső szinten.
– Attól tartok, azok elég drágák. – A derekam köré fonta a karját, adott egy harapást az almájából, majd megcsókolt. Az édes lé megnedvesítette az ajkunkat.
– Nos, Patrei, nekem mi az ára?
Felvonta a szemöldökét.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha megmutatom.
Újra csókolóztunk, a szóváltás még ott volt köztünk, ahogy a földre húzott. Tudtam, a könnyedség, a játék, a nevetés az ő ajándéka a számomra; ígéret, hogy akármilyen közel érünk Tor Őrhelyéhez, és akármilyen kihívások várnak is ott ránk, akármilyen kifogásokat emel a családja, nem fogjuk elveszíteni ennek a néhány hétnek tökéletes szépségét. Közöttünk semmi sem fog változni. Nem kellett újra kimondania a szavakat, éreztem őket minden csókban. Ez csak a kezdet volt.
Mintha Mije megérezte volna, hogy közel értünk. Nógatás nélkül gyorsabban kezdett ügetni, nagyon várta már a pihenést, és a friss, édes szénát, amelyben a Ballenger-istállók mindig bővelkedtek. Jase-nek igaza volt az időzítést illetően. Az ég lilára csíkozódott, és az alkony egyre sötétebben vett körül minket, miközben a Greyson-alagút hátsó bejárata felé haladtunk. Felettünk zizegő fekete felhőként áramlott az éjszakai vadászatra kirepülő denevérek raja.
Jase rám nézett; az alkonyi ég alatt barna szemébe lágy fény költözött.
– Maradj szorosan mellettem – mondta. – Nem szeretném, ha Priya rád támadna. Ha még nem vetted volna észre, heves a vérmérséklete.
– Priyának? Heves? Az kizárt – feleltem gúnyolódva. – Sosem jöttem volna rá.
Tudtam volna kezelni Priyát, de igazán nem akartam. Azt szerettem volna, ha a visszaérkezésünk Tor Őrhelyére olyan eseménytelenül zajlik le, amennyire lehet, és nem akartam még inkább magam ellen fordítani a családot.
– Mire átérünk az alagúton, a házban már alighanem tudni fogják. Nem lennék meglepve, ha az egész család a bejáratnál várna ránk.
Panaszosan mondta, de pontosan tudtam, mit remél. Az egész család, beleértve Samuelt is. Abban bízik, hogy ha a levelet valóban Jalaine írta, akkor is csak hirtelen riadalmában tette, pánikban, és nem volt mögötte igazság. Én is ebben reménykedtem, bár a gondolatra, hogy alig néhány perc múlva szembekerülök Jase teljes családjával a bejárati lépcsőn, elakadt a lélegzetem. Tudtam, hogy túl kell esnem rajta; kezelnem kell a haragjukat, és tovább kell lépnem. Tervünk volt, és ők is a részét képezték.
Végre megkerültük az utolsó facsoportot is, és kiértünk a nyílt részre, amely a Greyson-alagúthoz vezetett. Tor Őrhelyének sziluettje magasan kirajzolódott előttünk az égen.
Valami azonban nem volt vele rendjén. Nagyon nem.
Jase megrántotta Tigone szárát, és csak bámult. Én is megálltam, próbáltam felfogni, amit látok.
A sziluett megváltozott. Értelmezhetetlenné vált.
A Folyókanyar és a Rae-ház tornya között lyuk tátongott, mintha egy éhes szörny harapta volna ki. A főépület magas, fekete csúcsa hiányzott – és ahogy a szemem hozzászokott a döbbenethez, megláttam, hogy más is hiányzik.
A fal.
Az elülső erődfalon, Tor Őrhelyének bejáratához közel, a méteresnél is vastagabb kőfalon most óriási rés tátongott; a hegyoldalon kupacokban állt a törmelék. Az őrtornyok is eltűntek.
– Ez nem lehet… – Jase torkára fagyott a szó. Egy hitetlen pillanat múlva azonban meglódult a pusztítás felé.
– Jase, állj! – kiáltottam. – Lehet, hogy nem…
Hangos zizzenés hallatszott, aztán még egy, és még egy. Nyilak. Egy helyben megfordultam, hogy lássam, honnan lőnek.
Jase is meghallotta; megfékezte Tigone-t, és már meg is akart fordulni, amikor az egyik nyíl a combjába talált. Fájdalmas fintorral továbbfordult, akkor azonban egy másik nyíl döfte át a vállát. Jase hátrarándult. Tigone felágaskodott.
Még mindig nem láttam, honnan jönnek a nyilak. Úgy tűnt, mindenhonnan. Jase felé rúgtattam.
– Baricha! – kiáltottam Tigone-nak. – Baricha! – A parancsot hallva vágtába kellett volna csapnia, de a nyilak egyre surrogtak körülötte, és Tigone újra felágaskodott, nem tudva, merre forduljon.
Jase ugyanazt a parancsot kiabálta felém.
– Fuss, Kazi! Fuss!
A következő nyíl a mellkasán találta el; egy másodperc se kellett, két másik fúródott az oldalába. Előregörnyedt.
– Jase! – sikoltottam, amikor odaértem hozzá.
Engem egy nyíl sem talált el. Csak a Patreire céloztak. Ködös tekintete az enyémbe akadt.
– Menj, tűnj el innen! – parancsolta még, aztán Tigone nyakára borult.
Sötét köpenyes alakok bukkantak fel egyszerre minden irányból. Kacagó hiénákként vettek körbe minket, egymásnak kiabálták az utasításokat. Kapd el! Fél kézzel előrántottam a késemet, a másikkal a kardomat, és leugrottam Mije hátáról, de közben már oda is csaptam, és levágtam az első köpenyest, aki megkísérelte lerántani Jase-t a lováról. Visszapördülve lefejeztem a hátulról rám támadót, és újra kiáltottam, ezúttal Mijének.
– Baricha! – A lovam hallgatott a szóra, és elvágtatott az erdő felé. Jase élettelenül hevert Tigone nyakán. A földön átfordulva kerültem el a harmadik támadó meglendített kardját, közben késsel metszettem el a térdinait, és amikor előrezuhant, felnyársaltam a bordái között. Félrelöktem a testét, kardlappal rácsaptam Tigone farára, és újra ráüvöltöttem: – Baricha! – Fohászkodtam, hogy kövesse Mijét, mielőtt a többi, közeledő támadó körülvehette és leránthatta volna Jase-t.
Bevált. Tigone átvágtatott a köpenyes alakok között, hármat le is döntött a lábáról. Azonban csaknem ugyanabban a pillanatban engem valaki elkapott hátulról, és csuklyát dobott a fejemre. A világ elfeketedett. A fegyvereimet kicsavarták a kezemből, de tovább küzdöttem; amikor a bakancsom eltalálta valaki koponyáját, érett dinnye reccsenéséhez hasonló hangot hallottam. Kirántottam a bakancsom szárában elrejtett kis pengét, és a vállam felett hátraszúrtam, a torkomat szorongató alak arcába. Sikoly metszett a levegőbe, és a kar eleresztett, de amikor felnyúltam, hogy lerántsam a csuklyát, egy ököl csapódott a hasamba. Az éles fájdalomtól meggörnyedtem. A földre löktek, valaki a hátamba térdepelt, úgy szorított le a köves talajra.
A hangok újra kerepelni kezdtek. Hányan voltak? Elrejtőztek, úgy vártak minket. Rajtaütés volt. Tudták, hogy jövünk. Ki tudta még Gunneren kívül, hogy Jase hazaindult?
– Maradj lent, szuka!
– Menj utána!
– Megölte Iersaugot!
– Arra! Indulj!
– A pokolba ezzel!
– Nem jut messzire!
– Maradj a nővel, én a Patrei után megyek!
– Nézzetek körül, vannak-e mások is!
Hallottam a távolodó patadobogást, amikor valaki Jase után indult. Vergődni kezdtem az engem leszorító súly alatt. Fuss, Mije, mélyre az erdőbe, a sötétbe. Kérlek, az istenek szerelmére, fuss. Ne állj meg! Nem veszíthetem el őt.
Szédültem, rám tört a hányinger. Hátracsavarták a karomat, a csuklómat és bokámat zsineggel kötötték össze. Meleg és nedves volt a föld alattam. Ismerős szagot éreztem, a vér sós aromáját. Az enyém?
Csak ekkor jöttem rá, hogy az ökölben, amely gyomron ütött, kés is volt. És éppen mielőtt a káosz elfakult és sötétbe veszett volna, rájöttem még valamire.
Felismertem az egyik hangot.
Paxtoné volt.
- Writer
