TIZENÖTÖDIK FEJEZET
JASE
Az árapálynak ritmusa van.
Be.
Ki.
Legyőzött. Éreztem, hogy lehúz magával.
***
Sötétség. Semmi más. És csend. Felhagytam a lélegzéssel? A fájdalom azonban még ott volt. Mindenhol.
Eszerint még élek.
***
Perzsel. Nedves. A bőröm, az ajkam, minden lángol.
Pokol. A pokolba kerültem. És nem találom a kiutat.
***
Magához tér.
Az összes nyomorult szentekre! Ne most! Fogjátok le!
Megpróbáltam kinyúlni, kitapogatni a szememet, hogy nyitva van-e, mert még mindig csak a feketeség vett körül, az apró mozdulattól azonban vörösen izzó piszkavas fúródott a vállamba. Felnyögtem. Egy kéz tapadt a számra.
– Hallgass! – sziszegte egy hang. – Különben meghalsz!
Nem mozdultam, hiszen nem is bírtam volna. Még a kezet sem bírtam félretolni. Valami nyikorgott a fejem fel
