Az Arab öröksége

4. fejezet

4. fejezetNagyon izgatott vagyok. Billal a legcsodálatosabb férj, mert egy nap alatt elintézte, hogy elrepülhessünk Mersinbe. A ház mindig fogadóképes, a repülési engedélyt természetesen megkaptuk, így az egész család indulhat Törökországba. A legboldogabb azonban Khalid miatt vagyok, mert végre láthatom. Amikor Jamilah megszületett, elmentünk hozzájuk, de azóta már eltelt pár hónap. Sok idő ez két testvérnek, akik szinte ikrekként nőttek fel. Kíváncsi vagyok Rashidra is, mert annyi rosszat hallottam róla, hogy most már én magam szeretném látni, amint nyolc hónaposan kikészíti a bátyámat.

A reptéren elkap a nevetőgörcs, mert vicces, hogy ennyien vagyunk. Az még inkább, ahogy a hangunkat hallatjuk. Anyám képes a nikábja alól csak és kizárólag a szemét úgy használni, mintha valami lasszó lenne. Hálát adhatunk az égnek, hogy Aziza megkomolyodott, mert Wallid maga lett a veszedelem. Gyönyörű húgunk végleg elhagyta a hisztijeit, véleményem szerint ő az utazás miatt ugyanolyan izgatott, mint én, hiszen Khalid a mindene. Amikor így összegyűlünk, csupán egyvalami van, ami elkedvetlenít. A nagyapám halála. Két hónapja temettük el, apám nagyon megtört. Még nagyanyámnál is jobban, és ez nagy szó. Nagyanyám azóta bezárkózott, most sem tart velünk, olyan, mintha nem is akarna tovább élni.

A sok nő körülöttem áldás, hiszen Jamilah-val is mindig van, ki foglalkozzon. Billal a férfiakkal van, de látom, hogy apám felém indul. Valószínűleg föl kell szállnunk a gépre, de mi csak beszélgetünk, húzzuk az időt.

– Gyerünk, Anna! Fölszállás! Vagy nem akarod mielőbb látni Khalidot?

– Dehogynem. Úgy izgulok, hogy remeg kezem-lábam.

– Csak a bátyádhoz megyünk, nem a királyhoz.

Mintha nekem Khalid kevesebb lenne. Fura, hogy így felnőttként is magával ragad ez a gyerekes izgatottság, vágy, csodálat a bátyám iránt. Férjes asszony lettem, gyerekem van, de ha Khalid szóba kerül, újra kislánynak érzem magam, szomjazom még a hangjára is.

– Örül, hogy megyünk?

– Hogyne örülne!

Megfogom apa kezét, ő szembefordul velem, a kendőmet simogatja, mintha megérinthetné az arcomat.

– Beszéltél Billallal?

– A koronahercegségre gondolsz?

– Igen. Én nagyon félek, apa…

Elfordul, egy ideig a férjemet nézi. Apám arcán egyre látványosabbak a szarkalábak, de neki még ez is jól áll. Szeretem benne, hogy egész életében hű maradt önmagához.

Visszafordul, a szeme ugyanolyan tűzzel ég, mint kislány koromban. Mennyire szerettem már akkor is az íriszébe merülni!

– Ez nem egyszerű, Anna! De, tudod, én mindig őszinte vagyok. Készülj föl rá, hogy urad király lesz. Ha nem lesz az, akkor bevetésekre megy, beszáll a háborúba, ezt te is tudod. Ne keseregj, királyként még mindig nagyobb biztonságban van. Fogadd el, nem tehetsz ellene semmit. – Leszegi a fejét, halványan elmosolyodik, majd folytatja. – Kitaszított voltál szinte, most meg te lehetsz az ország első asszonya. Azt hiszem, most már bátran fogok odaállni anyád elé odaát. – Tudom, hogy a szülőanyámra gondol. Érdekes, hogy anyának nevezzük a vér szerinti anyámat is és Yasmint is, de mégis mindketten tudjuk az első hangból, hogy kiről beszélünk. – Menjünk, mert fel kell szállni!

Büszke vagyok apám és férjem kapcsolatára. Apa nem egyszerű ember, mindig mindenben ő akar lenni a legjobb, és nem tűri mások dolgait. Egy ideje azonban hajlandó Billal gépével repülni, sőt még a mersini házunkban is megszáll. Ezzel egyértelműen mutatja, hogy férjemet teljes jogú családtagként kezeli. És ez apámtól nagy dolog!

Kényelembe helyezem magam, kinézek az ablakon, lélekben ismét kislánnyá változom, és magam elé suttogom:

– Jövök, Khalid!

* * *

Istenem, mennyire szeretem őt! Szorítom, amennyire csak bírom, miközben a könnyek folynak végig az arcomon. Olyan jó érzés újra látni Khalidot, érezni az illatát, még akkor is, ha ez a férfi itt előttem már egészen más. Jót tesz neki az idő, az arca egyre férfiasabb, és szívet melengető, ahogy Rashidhoz vagy az én Jamilah-mhoz közeledik.

– Meg fogsz fojtani, Anna!

Ezen még Billal is kuncog mellettem, mert van, hogy ő is ugyanezt mondja. A család többi tagja Rashidot dongja körül, így én kiélvezem, hogy bátyám nekem szenteli a figyelmét.

– Ennél jóképűbb már ne legyél, mert be sem fognak engedni Szaúd-Arábiába – próbálom megborzolni a haját, de alig érem föl őt.

– Majd Billal intézkedik – nevet vissza, miközben a férjemhez fordul, és szeretettel üdvözlik egymást.

– Lassan, öcsém, már így is eleget tartom a hátam.

Mindenki tudja, hogy Mona szöktetésére utal. Khalid, ha szeretne, hazajöhetne, de Mona nélkül nem hajlandó, így inkább nem is jön.

– Hadd gratuláljak neked, Billal! Apám tegnap telefonon elmondta, mi a helyzet. – Erre kicsit tanácstalanul nézek körbe, hiszen én úgy tudom, még semmi sem biztos.

– Minden úgy lesz, ahogy Allah akarja.

Hogy?

Fájdalmas, de azt hiszem, Billal már döntött. Nem neheztelhetek rá ezért, hiszen a királynak nem mondhat csak úgy nemet. Így is sok időt tölt távol, és valószínű, ez csak fokozódni fog.

Mona távolabb áll, ezért gyorsan nekiszegezem a kérdést Khalidnak:

– Hívott Leila?

Billal megcsóválja a fejét, szerinte sosem szabad senki életébe beleavatkozni. Nem érti meg, hogy Khalid és én egészen mások vagyunk.

– Franciaországra gondolsz?

– Igen…

– Leila mindig is bátor volt. – Elhallgat, a szívem is összeszorul. Én úgy jöttem el, hogy meg sem kérdeztem az unokanővéremet, mi lett a beszélgetésük eredménye. Csupán reménykedni tudok. – Eléggé meglepett.

– Nehogy azt mondd, hogy nem engedted el!

Khalid oldalra dönti a fejét, huncutul elmosolyodik. Az előbb megállapítottam, hogy nagyon megváltozott, de most meg azt érzem, hogy ugyanolyan, mint régen.

– Miért ne engedném? Azt kap tőlem, amit csak akar.

– Szíved szerint elválnál, igaz?

Billal most már össze is ráncolja a homlokát, jelzi, hogy hallgassak, ez már tényleg nem járja. Khalid azonban válaszol.

– Leila is és Thana is szabad. Sosem lökném el őket magamtól, arra várok, hogy maguktól akarják a szabadságot. Én türelmes vagyok. – Láthatóan nem akar tovább beszélni róluk, mert Monát és Rashidot kezdi keresni a tekintetével. – Gyertek, már biztos mindenki nagyon éhes.

* * *

Jó érzés anya szeretetét látni, ami most Khalidék fiára, Rashidra irányul. Sajnálom anyát, hogy így alakult, mert tudom, szívfájdalma, hogy csak kevés időt tölthet az egyik unokájával. Apám gyakran ül gépre, és jön, de olyankor egyedül teszi ezt. Persze, hiszen apám egész életében mást sem csinált.

– Van számodra egy meglepetésem – súgja a fülembe apa, miközben átöleli a vállamat.

Pár másodpercig gondolkodom, mi lehet az, de végül feladom. Apámmal kapcsolatban még egy ártatlan ajándék kitalálása is nagy kihívás, olyan kiismerhetetlen.

– Szabad a gazda! – nevetek fel hangosan, mert kislányként ilyenkor mindig elkezdtem találgatni. Most nem erőltetem meg magam.

– A jövő hónapban visszatér Bálint és Krisztina. Sikerült őket meggyőznöm.

Azonnal felcsillan a szemem, csaknem felsikoltok. Apám akármennyire próbálkozott is, amikor Bálint és Kriszti családot alapított, hazatértek Magyarországra. Apám azonban nem az az ember, aki csak úgy feladja. Úgy látszik, az elmúlt hónapokban sem hagyott fel az ostromlással, és végül célt ért. Bálintéknak született egy tündéri kislányuk, de Krisztina számtalanszor említette, hogy nehezen találják Magyarországon a helyüket.

– Úgy érted, visszaköltöznek Rijádba?

– Úgy. És mivel tudom, hogy Jamilah-t olykor magyarul kényezteted, Billalt is belevontam ebbe az egészbe. Beleegyezett abba, hogy Krisztina, Bálint és a lányuk a ti palotátokban kapjanak helyet. Krisztina lesz Jamilah magyar dajkája. Úgy, ahogy neked volt…

Nem bírja befejezni, mert a nyakába ugrom. Billal bizonyára tudja, mi a téma, mert tapsolni kezd, és velem örül. Bár én tökéletesen beszélem a magyart, és szívem egy része is az, Krisztánál jobb személyt nem találhatnék arra, hogy Jamilah is kapjon egy kis ízelítőt abból a kultúrából. Na és persze ott van Bálint. Apám bizonyára magára is gondolt, mert Bálint elutazása után teljesen ki volt borulva. Emír bácsikámmal a mai napig jóban van, de a Nasser és Khalid közötti civakodás kissé meggyengítette a barátságukat.

– Na és Bálint?

– Hohohó! Bálintot nem adom!

– Azt mindjárt gondoltam!