2005
Washington
Elég feszült vagyok, és tudom, hogy ez látszik is rajtam. Hosszú pihenés vár rám, de előtte kötelező a pszichológiai vizsgálat. Paul már túl van rajta, volt időnk beszélni, közölte, hogy a doki egy nő, úgyhogy kössem fel a gatyámat. A hadseregen belül az az általános meglátás, hogy a nőknek csak a szájuk nagy, főképp, ha nem terepen dolgoznak.
Felvillan a zöld lámpa, ami azt jelenti, hogy kinyithatom az ajtót, és beléphetek. Minden hófehér, a fal előtt egy szintén fehér kanapé áll, elegáns az iroda, és kifejezetten nőies.
– Üdvözlöm, Cooper őrmester! – A hang irányába fordulok, egy karcsú, szőke, kosztümös nő áll az asztal előtt. Felém indul, tisztelgek egyet, megvárom, míg hellyel kínál. – Üljön le! Ez a beszélgetés most inkább orvosi, mint katonai. Érti, ugye?
Persze
