Angyali Tervek

3. Fejezet

Azon a napon egyetlen vendég sem akart korán távozni, így tudtam, hogy ma sem megyek haza időben. Ez azonban nem zavart; az jobban aggasztott, hogy már reggel kilenc elmúlt, és Oliver még mindig nem válaszolt az üzenetemre.

Próbáltam nyugodt maradni. Emlékeztettem magam, hogy valószínűleg fél éjszaka dolgozott. Nekem megvolt a munkaidőm, de az ő munkája sokkal összetettebb és fontosabb volt az enyémnél. Arra is gondoltam, hogy talán a főnökének megesett rajta szíve, és a megoldott ügy után hagyta, hogy egy kicsit tovább aludjon ma. Oliver gyakran panaszkodott, hogy túlhajtják, de ugyan akkor, szerintem a főnöke igen is megbecsülte azt az odaadást amivel Oliver a munkáját végezte.

Próbáltam a munkára fókuszálni, de épp hogy beléptem az első üres szobámba, rezegni kezdett a telefonom.

– Jó reggelt, szépségem! Ne haragudj, hogy csak most válaszolok. Hajnali 1-ig az irodában voltam, és már megint az irodában vagyok. Jól vagy?

Megkönnyebbült mosollyal az arcomon írtam a válaszomat neki:

– Igen.

Vártam, hogy válaszol, vagy felhív, de nem tette.

A nap nagyon hosszúnak bizonyult, és végül este hat után végeztem csak. Miután leszálltam a metróról, a lakásom felé indultam. Utáltam későn átsétálni azon a környéken, mivel gyakran találkoztam az ott lakókkal, emberekkel, akiket inkább szerettem volna elkerülni.

– Szia, gyönyörűm! Még mindig a gazdagok után takarítasz? – kiáltotta egy strici-szerű fickó, amikor észrevett. Soha nem beszélgettem vele, de gondolom, az egyenruhámból tudta, hogy hol dolgozom.

Integettem neki, és továbbmentem.

– Dolgozz nálam! Egy vagyont kereshetnél! – kiáltotta. Mivel nem akartam vitába keveredni, megállás nélkül fordultam vissza, és rámosolyogtam.

– Majd meggondolom! – kiáltottam vissza, ismét integettem, és gyors léptekben sétáltam az épület felé, ahol a lakásom volt.

Bezártam magam mögött az ajtót, és lezuhanyoztam. Egész nap Oliver járt a fejemben. Általában én írtam neki üzenetet, és ő a lehető leggyorsabban válaszolt. De ma, a kollégáim szúrós megjegyzései után, kíváncsi voltam, hogy ő is hiányol-e.

Miután lezuhanyoztam és felöltöztem, a telefonom bámultam. Sokáig hezitáltam, de végül is nem bírtam tovább.

– Találkozhatnánk ma? – kérdeztem. Eltartott egy ideig, de rezegni kezdett a telefonom.

– Sajnálom, drágám, de el vagyok havazva. Azt hiszem, ma este az irodában fogok éjszakázni – válaszolta.

Letettem a telefonom, hanyatt feküdtem az ágyon, és csak bámultam a mennyezetet. Normális esetben nem zavart volna, amit a kollégáim mondanak, de Oliver viselkedése elgondolkodtatott. Megértettem, hogy mennyire fontos volt a karrierje, de én mindig vele akartam lenni. Ha igazán szeret, nem az lenne a normális, hogy látni akar, ha csak egy percre is?

Bár semmihez sem volt kedvem, de eszembe jutott, hogy mára takarítást terveztem, ezért felkeltem, és hosszas portörlés után neki álltam porszívózni. Ahogy betoltam a porszívót az ágy alá, az beszippantott valamit, ami túl nagy volt ahhoz, hogy a csőbe férjen. Megnéztem, mi volt az, és meglepődtem, mikor tudatosult bennem, hogy Oliver – régi, itt ott elmosódott – névjegykártyáját tartottam a kezemben.

A kártyán egy másik telefonszám volt, valamint az ügyvédi iroda címe, ahol dolgozott. Leültem egy pillanatra, és ahogy a kártyát vizslattam, elmosolyodtam. Azt terveztem, hogy egy nap meglepem őt az irodában, most, hogy megtudtam, hol dolgozik, ezt akár meg is tudtam valósítani.

Másnap megkaptam tőle a szokásos üzeneteket. Ismét bocsánatot kért amiatt, hogy túl elfoglalt volt ahhoz, hogy meglátogasson, de legalább délután felhívott.

– Szia, szépségem! Hogy telt a napod?

– Szörnyű volt, mint mindig – válaszoltam.

– Otthon vagy?

– Igen, de gondolom, túl elfoglalt vagy ahhoz, hogy felgyere hozzám.

Felsóhajtott.

– Annyira sajnálom, Violet! Hidd el, százszor jobban szeretnék ott lenni veled, mint itt ülni, és százegy határidőnek eleget tenni.

– Nagyon hiányzol.– Mondtam, szomorúan.

– Nekem is hiányzol, drágám. Megígérem, hogy hamarosan találkozunk, rendben?

– Rendben. Alig várom.

– Most mennem kell. Később beszélünk.

– Oké, szeretlek… – A vonal megszakadt, mielőtt befejezhettem volna. – Téged – suttogtam, tudván, hogy nem hall.

Miután letettük a telefont, a konyha felé vettem az irányt, és megettem a spagetti maradékát, amit még Olivernek főztem.

Másnap szabadnapom volt, így későn feküdtem le. Úgy döntöttem, megnézek egy filmet, de szinte azonnal megbántam, amikor rájöttem, hogy a választásom egy horrorfilmre esett. Annak ellenére, hogy azt hittem, gyerekkoromban mindent láttam, és már semmi sem ijeszthet meg, a film után az utolsó árnyék is a frászt hozta rám. Nem törődve a villanyszámlával, égve hagytam egy kislámpát, és végül, sikerült elaludnom.

Reggel viszont nagyon unatkoztam. Azt terveztem, hogy sétálok egyet a Central Parkban, ezért felvettem egy meleg kabátot, egy sálat és egy vastag nadrágot, majd elhagytam a házat. Körülbelül egy órát sétáltam, elmerülve a gondolataimban, és nem is vettem észre, hogy a kezeim szinte fagyosak voltak már. Gyorsan zsebre dugtam őket, abban a reményben, hogy hamar felmelegednek. Azonban találtam valamit a zsebemben, amit kíváncsian húztam ki onnan. Oliver névjegykártyája volt az.

Megálltam, és csak bámultam a kártyát egy darabig. Rettenetesen hiányzott, és azt kívántam, bárcsak láthatnám, ha csak néhány percre is. Ahogy a címet néztem, támadt egy ötletem.

Visszatettem a kártyát a zsebembe, és kisiettem a parkból. Hamar odaértem az üzleti negyedhez, és az épületet is könnyen megtaláltam.

Miután beléptem, egy recepciós fogadott, aki tetőtől talpig végigmért, mielőtt megszólalt:

– Jó reggelt, kisasszony. Hová tart?

– Az ügyvédi irodába szeretnék menni – válaszoltam.

Elmosolyodott, és átnyújtott egy vendégkártyát. Ezzel átmehettem a kapun, és ezzel a kártyával tudtam használni a liftet is. Csak amikor felértem vettem észre, hogy az ügyvédi iroda – ahol Oliver is dolgozik – elfoglalta az egész szintet.

Amikor kiléptem a liftből, észrevettem egy másik recepciós pultot, ahol egy csinos nő mosolyogva fogadott.

– Megkérdezhetem a nevét? – kérdezte, de mielőtt válaszoltam volna a tekintetem egy képre tévedt a falon. A képen Oliver mosolygott vezérigazgatóként feltüntetve.

Az új információtól görcsbe rándult a gyomrom, és szinte remegve fordultam vissza ismét a recepcióshoz.

– Nincs időpontom. Mr. Farrell-lel szeretnék váltani egy szót – mondtam.

A nő vegyes érzelmei az arcára voltak írva. Izgatottan és egyben sajnálattal nézett rám.

– Ó, attól tartok, Mr. Farrell nincs itt. A felesége tegnap este szülte meg az első gyermeküket, így bizonyára az ügyvéd úr egy kis időre távol lesz. Szeretne időpontot egyeztetni?