NEGYVENHETEDIK FEJEZETÁrnyak ugráltak reszketegen a falakon, emelkedve és alázuhanva, a hullámokban érkező sötétség ritmusára. Ig kínkeservesen kapaszkodott a lüktető ár-apályban szűkülő és táguló világba. Énjének egy része alá akart merülni, megszabadulni a fájdalomtól, levenni a hangot tönkretett testéről. Máris távolodni kezdett önmagától, a fájdalmat álomszerű, egyre erősödő lebegésélmény ellensúlyozta. A csillagok lassan úsztak tova a feje fölött, balról jobbra sodródva, és úgy érezte, mintha a Knowles folyóval vitetné magát a hátán fekve.
Terry aggódó arccal föléje hajolt. – Jól van, Ig. Nem lesz semmi baj. Mindjárt felhívok valakit. Visszafutok a kocsimhoz a mobilomért.
Ig megnyugtatónak szánt mosollyal elmosolyodott, és meg akarta mondani Terrynek, hogy miatta ne fájjon a feje. A
