Szarvak

HARMADIK FEJEZET

HARMADIK FEJEZETIg beült az autójába, egy 1972-es AMC Gremlinbe, és az egészségközponthoz hajtott, ahol járóbeteg-ellátás működött. A szűkös, meleg váróterem zsúfolásig volt, a helyiség közepén egy kislány fetrengett a hátán, és csukladozva zokogott. Az anyja a falnál ült egy széken, és a gyerek fölé hajolva fenyegetések és kecsegtetések egyenletes áramát suttogta dühösen. Egyszer próbálta megmarkolni a lánya bokáját, de a gyerek belerúgott a kezébe csatos, fekete cipőjével.

A többiek a váróteremben láthatóan feltették magukban, hogy nem vesznek tudomást a hisztiző gyerekről, üres tekintettel meredtek a kezükben tartott magazinokra, illetve a lehalkított tévére a sarokban. Itt is a „Legjobb barátom egy szociopata!” ment. Amikor Ig belépett, néhányan rápillantottak, nyilván abban a reményben, hogy megérkezett a kislány apja, aki most kicipeli a gyereket a rendelőből, és irgalmatlanul elfenekeli. De amint meglátták, el is fordították a tekintetüket, mint akik egyetlen pillantásból rájöttek: nem azért van itt, hogy rajtuk segítsen.

Ig már bánta, hogy nem hozott magával valami fejfedőt. A homlokához emelte a kezét, mint aki a szemét óvja az éles fénytől, remélve, hogy elrejtheti a szarvat. Mindenesetre ha észrevették is, senki nem adta jelét.

A helyiség túlsó végéből a recepciós nő a zokogó gyerek anyját nézte meredten a számítógépe mögül, de amikor Ig odalépett az ablakhoz, felpillantott, és ajka mosolyformán megvonaglott.

– Miben segíthetek? – kérdezte. Már nyúlt is a csíptetős tábláért, amin Ig nyomtatványokat látott.

– Meg akarok mutatni valamit egy orvosnak – közölte Ig, és felemelte a kezét a szarvról.

A nő összehúzott szemmel ránézett, és együttérzőn csücsörített. – Ez tényleg csúnya – mondta, és a számítógép felé fordult a székével.

Ig maga sem tudta, milyen reakcióra számított, de ez készületlenül érte. A recepciós nő úgy reagált a szarvra, mintha egy törött ujjat vagy egy csalánkiütést mutattak volna neki – viszont reagált, és ez a lényeg. Elvileg látta a szarvat. Mondjuk, Ig nem tudta elképzelni, hogy egy szimpla csücsörítés után csak így elfordítsa a tekintetét, ha tényleg látta volna.

– Fel kell vennem az adatait. Név?

– Ignatius Perrish.

– Életkor?

– Huszonhat éves vagyok.

– Ki a körzeti orvosa?

– Évek óta nem voltam orvosnál.

A nő felemelte a fejét, és elgondolkodva végigmérte. Abból, ahogy megint a száját biggyesztette, Ig arra gondolt, mindjárt leszidja a rendszeres orvosi ellenőrzések elmulasztásáért. A kislány minden eddiginél hangosabb sivalkodásba kezdett. Ig még éppen jókor pillantott oda, hogy lássa, amint a gyerek térden vágja az anyját egy piros műanyag tűzoltóautóval (a sarokba néhány játékot halmoztak, hogy a gyerekek ne unatkozzanak várakozás közben). Az anya kitépte a gyerek kezéből a tűzoltóautót. A kislány a hátára huppanva folytatta a fetrengést, és úgy rúgkapált a levegőben a lábával, mint egy felfordított csótány, újult erővel bömbölve hozzá.

– Úgy rászólnék arra a nőre, hogy hallgattassa el a neveletlen kölykét – jegyezte meg a recepciós nő, derűs, csevegő hangnemben. – Maga szerint jó ötlet?

Ignek kiszáradt a szája. – Van egy tolla? – kérdezte, és felemelte a csíptetős táblát. – Kitölteném ezeket.

A recepciós nő előregörnyedt, a mosoly eltűnt az arcáról.

– Természetesen – mondta, és egy tollat lökött Ig elé.

Ig elfordult az asztaltól, és a táblára csíptetett űrlapokra pillantott, de összefolytak előtte a betűk.

A recepciós nő látta a szarvat, de nem ütközött meg rajta. Utána pedig volt neki az a mondata a hisztis gyerekről és a tehetetlen anyjáról: Úgy rászólnék arra a nőre, hogy hallgattassa el a neveletlen kölykét. Azt akarta tudni, mit szól hozzá Ig. Akárcsak Glenna, amikor azon tűnődött, nem baj-e, ha belenyomja az arcát a fánkos dobozba, és zabál, mint disznó a vályúnál.

Ig ülőhelyet keresve körbenézett. Pontosan két üres szék volt, az anyukáé mellett, kétfelől. Ahogy Ig arra indult, a kislány teleszívta a tüdejét, és olyan velőtrázó sikolyt eresztett meg, hogy még az ablak is beleremegett, és a váróteremben néhányan riadtan felkapták a fejüket. A süvöltő hangban előreigyekvő Ignek olyan érzése támadt, mintha orkánerejű szélben próbálna talpon maradni.

Ahogy Ig leült, a kislány anyja előregörnyedt a székén, és a saját lábszárára sózott egy összetekert újsággal. Ig úgy érezte, mintha igazából egészen máshová akart volna ütni. A gyerek minden erejét kiadta utolsó sikolyával, és most mozdulatlanul feküdt a hátán, kivörösödött, csúnya arcán patakzott a könny. Az anyja arca is vörös volt. Amikor szemét forgatva elgyötört pillantást vetett Igre, a tekintete mintha egy pillanatra megakadt volna a szarvakon, aztán továbbsiklott.

– Elnézést a nevetséges cirkuszolásért – szólalt meg, és mentegetőző gesztussal megérintette Ig kezét.

És amikor így tett, amikor a bőrük összesúrlódott, Ig megtudta, hogy Allie Letterworthnek hívják, és hogy immár négy hónapja félredug a golfedzőjével. Előző héten egy különösen vad szeretkezés után álomba zuhantak a kimerültségtől, és Allie-nek ki volt kapcsolva a mobilja, így nem jutottak el hozzá az egyre kétségbeesettebb hívások a lány nyári táborából, ahol a gyerek el sem tudta képzelni, hogy hol lehet az anyja, és mikor szándékozik megjelenni végre, hogy hazavigye. Mire a nő végül kétórás késéssel megérkezett, a lányán eluralkodott a hisztéria, vad tekintetű szeme vérben forgott, az arca kivörösödött, az orrából takony bugyborékolt, és Allie-nek egy hatvandolláros Webkinz figurába meg egy banánturmixba került, hogy lecsillapítsa, és megvásárolja a hallgatását. Egyedül így kerülhette el, hogy lebukjon a férje előtt. Ha tudta volna, milyen hervasztó egy ilyen kölyök, soha nem adja szülésre a fejét.

Ig elhúzta a nőtől a kezét.

A kislány nyögdécselni kezdett, és a padlóhoz csapkodta a talpát. Allie Letterworth sóhajtva Ig felé hajolt, és megszólalt: – Nem mintha sokra mennék vele, de legszívesebben jól belerúgnék az elkényeztetett seggébe. Csak az aggaszt, mit mondana ez a sok ember. Hogy verem a gyereket. Maga szerint…

– Nem – mondta Ig.

Nem tudhatta mindazt, amit a nőről tudott, és mégis tudta, ahogy a saját mobilszámát vagy lakcímét. És azt is megfellebbezhetetlen bizonyossággal tudta, hogy Allie Letterworth soha nem közölné egy vadidegennel, mennyire szeretne belerúgni elkényeztetett lánya hátsójába. Különben is, inkább olyan volt a hangja, mintha magában beszélne.

– Nem – visszhangozta Allie Letterworth. – Azt hiszem, tényleg nem tehetek ilyet. És ha csak fognám magam, és lelépnék? Egyszerűen itt hagynám a gyereket, és elhajtanék? Lakhatnék Michaelnél, elrejtőzve a világ elől, innánk a gint, és basznánk orrvérzésig. A férjem persze kimondatná a bíróságon, hogy elhagytam, de kit érdekel? Maga pereskedne egy ilyen kölyökért?

– Michael a golfedzője? – kérdezte Ig.

A nő álmatagon bólintott, aztán rámosolygott, és így folytatta: – Mókás, de soha nem iratkoztam volna be hozzá, ha tudom, hogy Michael egy nigger. Tiger Woods előtt ha bokszost láttál a golfpályán, akkor azok az ütőket cipelték. Ez volt az egyetlen hely, ahol nyugtunk volt tőlük. Tudja, milyen a legtöbb fekete, le nem szakad a mobil a fülükről, hogy bazmeg így, bazmeg úgy, és ahogy a fehér nőket gusztálják… Michael viszont művelt. Tisztára úgy beszél, mint bárki fehér. És tényleg igaz, amit a feketék farkáról mondanak. Kismillió fehér pasival dugtam, de egy sem volt úgy eleresztve, mint Michael. – Az orrát ráncolva hozzátette: – Ötös vasnak hívjuk egymás között.

Ig talpra ugrott, és gyors léptekkel a recepció ablakához ment. Hamarjában kitöltött néhány rovatot az űrlapon, aztán átnyújtotta a csíptetős táblát.

A háta mögött a kislány felvisított: – Nem! Nem ülök fel!

– Úgy beolvasnék az anyjának – mondta a recepciós nő. Az anyára és lányára irányult a tekintete, a csíptetős táblával nem foglalkozott. – Nyilván nem tehet róla, hogy a lánya ilyen okádék, de egyvalamit azért az orra alá dörgölnék.

Ig a kislányra nézett, aztán Allie Letterworthre. Allie most megint a gyerek fölé hajolt ültében, az összetekert magazinnal bökdöste, és sziszegve beszélt hozzá. Ig visszafordult a recepciós nő felé.

– Persze – mondta kísérletképpen.

A recepciós nő kinyitotta a száját, aztán aggodalmas pillantást vetett rá. – Csak éppen nem szeretnék jelenetet rendezni.

A szarv hegye váratlanul felforrósodott, és kellemetlen lüktetésbe kezdett. Ig a lelke mélyén meglepődést érzett – máris, pedig a szarv még egy órája sem volt a halántékán –, hogy a recepciós nő nem cselekszik rögtön, amint tőle megkapta a felhatalmazást.

– Miért, amúgy béke van és nyugalom? – kérdezte Ig, kis kecskeszakállát húzkodva, most már kíváncsian, hogy rá tudja-e kényszeríteni a nőre az akaratát. – Elképesztő, mit meg nem engednek a gyerekeiknek némelyek manapság, nem igaz? Ha belegondol, nem a gyerek hibája, hogy a szülők képtelenek megtanítani viselkedni.

A recepciós nő hálás, vagány kis mosolyától a szarvakon egy újabb érzés: jeges borzongás futott végig.

A nő felállt, és Ig mellett elpillantva Allie-re és a kislányra nézett.

– Hölgyem? – emelte fel a hangját. – Elnézést, hölgyem!

– Igen? – nézett fel Allie Letterworth, valószínűleg abban a hitben, hogy a lánya következik.

– Tudom, hogy a lánya nagyon fel van zaklatva, de ha már képtelen elhallgattatni, nem gondolja, hogy legalább a többiekre való tekintettel felemelhetné a hájas seggét, és kivihetné a kölykét a rendelő elé, hogy ne kelljen hallgatnunk az óbégatását? – kérdezte a recepciós nő. Műanyag mosolyát mintha tűzőgéppel rögzítették volna.

Allie arcából kifutott a vér, viaszfehér bőrén vörös foltok gyúltak. A csuklójánál fogva tartotta a lányát. Az ijesztően bíborvörös arcú gyerek úgy próbált szabadulni, hogy anyja kezébe vájta a körmeit.

– Micsoda?! – kérdezte Allie. – Mit mondott?!

– A fejem! – kiáltotta a recepciós nő, és dühödten megkocogtatta jobb halántékát. – Ha a kölyke nem dugul el, pillanatokon belül szétrobban a fejem, és…

– A kurva anyádat! – üvöltötte Allie Letterworth, és imbolyogva talpra kecmergett.

– …ha szemernyi tekintettel volna az embertársaira…

– Becsókolhatsz!

– …a hajánál fogva vonszolná ki innen a rikácsoló porontyát a büdös francba…

– Fapicsa!

– …de nem, maga csak ül, mint valami nagysága, és úgy tesz, mintha…

– Gyerünk, Marcy – rántotta meg Allie a lánya csuklóját.

– Nem! – mondta a kislány.

– Mondom, gyerünk! – mondta az anyja, és a kijárat felé vonszolta.

Az utcai küszöbnél a gyerek kitépte magát anyja markából, átiramodott a helyiségen, de megbotlott a műanyag tűzoltóautóban, és térdre zuhant. Újabb sikolya minden eddiginél fülsértőbb volt. Vérző térdét magához szorítva az oldalára hengeredett. Az anyja ügyet sem vetett rá. Ledobta a kézitáskáját, és üvöltözni kezdett a recepciós nővel, aki éles fejhangon kiabálva válaszolt neki. Ig szarva különös gyönyörűségtől eltelve, súlyosan és tömören lüktetett.

Ig bárki másnál közelebb volt a kislányhoz, és mivel az anyja nem jött oda, megfogta a csuklóját, hogy felsegítse. Amikor hozzáért, megtudta, hogy Marcia Letterworthnek hívják, és hogy aznap szándékosan az anyja ölébe borította a reggelijét, mert az anyja erővel el akarta cipelni az orvoshoz, hogy leégessék a szemölcseit, de ő nem akart menni, mert a beavatkozás fájni fog, és az anyja gonosz és ostoba. Marcia felfelé fordított arccal ránézett. Könnyben úszó szemének kékje tiszta volt és átható, mint egy gázláng csóvája.

– Utálom anyát – közölte Iggel. – Legszívesebben felgyújtanám, amikor fekszik az ágyában. Legszívesebben elégetném, hogy ne maradjon belőle más, csak egy marék hamu.