NEGYVENHATODIK FEJEZET
KAZI
Késő délelőtt volt, a levegőben friss, édes szénaillat úszott. Az istállófiú fütyörészve indult a munkája után, az eresz alól ki-kivágódtak a fecskék, hogy etessék zajos fiókáikat. A reggel első pillantásra tökéletesen festményszerűnek látszott. Közelebbről megnézve azonban láttam a szögről lógó rojtos kötőféket, az első állás rothadó oszlopát, egy patkány farkát a farakásban. Átfutott a fejemen a kérdés, hogy mindig vannak-e dolgok, amit nem látunk, mert úgy döntünk, hogy nem nézzük meg túl közelről. Újra és újra végigjátszottam a fejemben a tegnapi napot.
A megdöbbentő hazugságokat.
A titkokat.
Jase haragos arcát, amikor Tízujjnak nevezett.
Az előző éjjel azonban más ébresztett fel. A nevetés. Hallottam a kapitány és a társai nevetését, a poharaik csendü
