ÖTVENEDIK FEJEZET
KAZI
Bevonultunk az ebédlőbe, tettetve, hogy ez is olyan este, mint akármelyik másik. A fegyvereinket a szobánkban hagytuk, készen rá, hogy felkapkodjuk őket, és kikészítettük a lovaglóruháinkat, csizmáinkat is. A készleteinket már a nyeregtáskákba tömködtük. Hallgattam papucscipőink halk neszét a fapadlón, a sustorgó csendet, a szívem pedig úgy verdesett, mint egy pókhálóba akadt molylepke. Ennek nem így kellene lennie. Nem rám vall. Amikor lenyúltam egy birkabőrt, elcsórtam egy tojást, a zsebembe varázsoltam egy fügét, de még akkor is, amikor egy tigrist tulajdonítottam el, az utolsó pillanatokban mindig úrrá lett rajtam a nyugalom, mintha minden részletet én irányítanék és formálnék. Néhány röpke perc erejéig mindenható lettem kicsiny világomban. Tudtam, most miért
