TIZENKETTEDIK FEJEZET
KAZI
A rám nehezedő súlyra ébredtem. A bőrömhöz nyomódó bőr forróságára. A számra szorított kézre.
– Sss. Ne mozdulj. – Jase arca centikre volt az enyémtől.
Megrándultam, de csak még erősebben nyomott le. Aztán én is meghallottam.
Léptek.
Levelek roppanása.
Lélegzés.
Jase a fülemhez szorította a száját, és lélegzethalkan súgta:
– Akármi történik, ne mozdulj.
A gondatlan léptek szétrugdalták a leveleket. Akárki járt itt, nem törődött vele, mekkora zajt csap.
A fejünk felett még sötét volt az ég, éppen csak megjelent a hajnal első fénye, alig rajzolódott ki a fák körvonala. Jase arca is árnyékba veszett, de a szíve a bordáimon kalapált.
Valami hatalmas közeledett felénk, hegynyi imbolygó feketeség. Minden lépésbe beleremegtem. Most már túl közel ért, ezért J
