TIZENNYOLCADIK FEJEZET
KAZI
Dühösen meredtem Jase-re.
De közben legbelül hangosan nevettem.
Bizonyos mértékig még mindig dühös voltam. Becsületről beszélt, de két perc múlva kilátszottak a hazugságai, mint egy kandok-medve fogai. Úgy is martak belém, élesen, váratlanul.
Mégis, amikor a döbbenet elmúlt, el kellett rejtenem az örömömet a hihetetlen jó szerencsém miatt. Jase egyenesen oda visz, ahová menni akartam – Tor Őrhelyére. Nem kellett belopóznom, nem kellett további bajt kevernem Pokoltorkában, hogy ide jussak. Maga a Patrei kísér be. Édes irónia volt, egy nap majd boldogan nyomom le a torkán.
Attól fogva, hogy a völgyben találkoztunk a lovasokkal, figyeltem Jase átalakulását. Valaki mássá lett. Patreivé. Az arcvonásai megkeményedtek, úgy osztogatta a parancsokat; minden terv, a
