TIZENHETEDIK FEJEZET
JASE
Már csaknem ott voltunk. Úgy ismertem ezt a részt, mint a tenyeremet. A vérem száguldott, a gondolataim ide-oda ugráltak. Hazaérni. Időben. Már olyan közel voltunk. Talán még sikerülhet. Nem hagyom, hogy a bűntudat megakadályozzon abban, amit tennem kell. Túl nagy volt a tét. Életek. Történelem. Emberek, akik tőlem függnek.
Igyekeztem lefoglalni Kazit, megmutattam neki az északi hegylánc formáját, egy facsoportot, egy sziklaképződményt, egy hágót, bármit, ami elterelhette a figyelmét a déli hegyláncról. Most már perceket akartam nyerni, és nem volt egy sem, amit elveszíthettem volna. Már láttam a rejtett őrposztot fenn, a sziklakiszögellésen, ahonnan a völgyet figyelték. Ha valaki nem tudta, hogy ott van, nehéz volt észrevenni, Kazinak azonban éles szeme volt,
