TIZENHATODIK FEJEZET
KAZI
Mindig is hallottam a szellemeket.
A halál nem volt idegen Vendában. Nyíltan járt az utcákon, csontos könyökével meg-megbökte a járókelőket, akiknek az arca ugyanolyan sovány volt, mint az övé; széles vigyorát már messziről villogtatta, és azt suttogta: te leszel a következő. Én pedig visszasuttogtam: nem, ma még nem.
Vendában mindenkit csak egy évszak választott el a haláltól, engem is beleértve. Mindenki sorsa attól függött, hogy a halál merre fordul; a fagyott vigyortól már régen nem rémültem meg.
Ezért amikor megláttam a szellemeket a Csontmederben, ahogy hústalan ujjaikkal felém nyúlkáltak, a lábamat markolászták, reszelős hangjukon figyelmeztettek: fordulj vissza, erre ne kelj át, nem hallgattam rájuk.
Erre ne kelj át.
De mi átkeltünk.
És most már ne
